Persze laza futásokkal és nyújtással átmozgattunk a verseny előtti napokon, bevásároltunk, bepakoltunk, aztán pénteken délután Masuval, a sofőr-frissítőnkkel kiegészülve elindultunk Tihanyba. Elfoglaltuk a szállást, ami pont a Balaton partján, a Tihanyi Apátság lábánál volt, majd irány a tésztaparti. Kevésbé volt családias, mint a sárvári, de hát ide több mint 2000 ember jött futni, persze köztük is jó sok ismerőst sikerült felfedezni. A túrós csusza után még éhesek voltunk, úgyhogy egy étteremben folytattuk a „hasi” felkészülést, majd igyekeztünk rápihenni a másnapra.

4 óra 50-kor már csörgött is az ébresztő, úgyhogy összekaptuk magunkat, majd irány a rajt. Útközben gyorsan reggeliztem, és igyekeztem magam ráhangolni az előttünk álló megmérettetésre. Toi-toi látogatás és rövid bemelegítés után már indult is a visszaszámlálás, én pedig kb. 15 párosban futó társammal ott álltam az egyéni futók gyűrűjében, eldördült a rajtpisztoly, és nekivágtunk a versenynek.

Nagy örömömre már az első 150 méter után emelkedő következett – igen, még mindig nem kedvelem az emelkedőket, de ennek ellenére igyekeztem felvenni a megfelelő tempót, amelyben normálisan tudok haladni, és képes vagyok eljutni a 32. kilométernél lévő frissítőig, ahol majd váltunk Milánnal. Szerencsére sikerült megtalálnom a saját ritmusomat, és szépen haladtam a mezőny közepén, közben pedig igyekeztem nézelődni, hogy merre járok. Itt jócskán távol haladunk a Balatontól, ugyanis itt még nem a bringaúton mentünk, hanem minimális forgalmú utakon. Futás közben megállapítottam, a szintrajz nem hazudott, elég sok emelkedő volt a pályának ezen részén, de hát tudtam, hogy ez vár rám, igyekeztem megfutni a „hegyeket” is. Már az elején beálltam Yoyoka mögé, mert tökéletes tempót diktált számomra, és vele, és az őt bringán kísérő Anikóval is csevegtem kicsit.

Milán és Masu folyamatosan követtek a kocsival, kérdezgették, van-e szükségem valamire, kértem egy tejkaramellát, meg egy kis kólát, leraktam a pólómat, ami melegnek bizonyult, aztán mentem tovább. Az ígért hidegfront helyett ugyanis már reggel 7-kor olyan szépen sütött a nap, hogy csak na. Az első kegyetlenebb emelkedőnél sétára váltottam, ekkor volt időm körülnézni, hogy hol, milyen szép helyen vagyok éppen, illetve konstatáltam, hogy jócskán vannak még mögöttem emberek.

Valahol a 20. kilométer után letért a pálya a betonútról, és földúton, majd erdőben kanyargott. Jött szembe traktor, haladtunk el tanya mellett, érdekes volt, bár nem élveztem annyira, mert nem sűrűn futok terepen, a cipőm sem volt hozzá megfelelő, éreztem, hogy csúszkál ide-oda a lábam. De aztán egyszer csak kikeveredtünk ismét a betonra, ott már ismét jobban éreztem magam. Közben újabb társaságom akadt Vízfutár és bringás kísérője személyében, velük beszélgetve szinte észrevétlenül Köveskálra értünk, ahol Milán már várta, hogy megérkezzem. 3 óra 30 percet sikerült végül futnom ezen a szakaszon, amit előzetesen legjobb időnek gondoltam.

 Gyors dugókázás, átadás, puszi, Milán nekiiramodott, én pedig rávetettem magam a frissítőasztalon található dinnyére. Ettem, ittam, kicsit ücsörögtem, nyújtottam, majd megszabadultam a cipőmtől. Innentől kezdve papucsban nyomtam a napot, és kb. 20-an kérdezték meg, hogy mi történt a lábujjaimmal – a vízhólyagoktól való megmenekülés érdekében ugyanis egyesével leragasztottam az összeset, hogy lehetőség szerint ne dörzsölje ki a zokni, sajnos ugyanis akármilyen cipőm és zoknim van, 20 kilométer fölött minden dörzsöl.

Kocsiba vágódtunk, és irány a mezőny után. Milánt jó 5-6 kilométerrel később sikerült utolérni, szépen haladt. Többször megálltunk útközben, Masu frissítette Milánt, én nyújtottam, és közben szurkoltam az elhaladóknak – volt, aki megkérdezte, hogy mi mindenütt ott vagyunk? Hát igen, sok helyen ott voltunk, kerepeltünk, tapsoltunk, kiabáltunk – volt, hogy én nem is szálltam ki a kocsiból, de az út túloldaláról kurjongatva pörgettem a kereplőt. Milán úgy tervezte, hogy a 164. kilométernél lévő frissítőpontig fut, és onnan megyek én még 48 kilométert a célig. A melegre azonban előzetesen nem számítottunk, és bármennyire is jól haladt Milán, Keszthely után, ahogyan az északi partról átkanyarodik az út a délire, kezdett gyengélkedni.

Ekkor már több mint 13 órája úton voltunk. Ugyan ivott és evett, de egyre nehezebben haladt, úgyhogy pihent kicsit, gyúratott, majd kapott egy vizes sapkát, nyakába vizes törölközőt, és ment tovább. Közben szereztünk melegszendvicset, majd az üres üvegeinkbe egy nyaraló családtól csapvizet, sőt, egy rekesz ásványvizet is a kezünkbe nyomtak, hogy ne fogyjunk ki, nagyon aranyosak voltak. Milán Balatonmáriafürdőn fagyit kívánt, hát szereztünk, sőt, felszerelkeztünk egy-egy hamburgerrel is, mi a kocsiban meg is vacsoráztunk, Milánnak pedig félretettük a kaját. Én akkor ettem utoljára, utána nem voltam éhes, mikor meg már éhes lettem, nem tudtam enni, de erről később.

Közben már Fonyódon túl jártunk, ott ismét kapott Milán egy kis pihenőt, de még mindig jópár kilométer hátravolt a szakaszából. Masu rám is rám parancsolt, hogy pihenjek végre, mert nekem még futnom kell, úgyhogy egy kicsit bóbiskoltam a kocsiban, de nem igazán tudtam aludni. Dolgozott bennem az adrenalin, egyszerre szurkoltam és aggódtam, nem túl jó érzés látni, amikor az ember szerelme szenved. Ugyan mondtam, hogy szóljon, ha váltsunk, de az sem lett volna túl jó ötlet, én nem tudtam volna végigmenni a célig, ő pedig nem tudott volna még egyszer újra nekiállni futni. Úgyhogy maradt az A terv. Mert B tervünk nem is volt.

Ekkor már este 8 felé járt az idő, Elkezdett sötétedni, így megkapta a fejlámpát (amiben természetesen egy fél  óra múlva már elemet kellett cserélni), hosszúujjú pólót, befújtuk szúnyogriasztóval, kapott fényvisszaverőt a bokájára, és a hamburgerből is falatozott. Igen gyorsan tök sötét lett, a futók egyre ritkábban jöttek egymás után, a legtöbben egyedül haladtak. Milán kocogott, szépen ment, Balatonföldvárnál pedig összetalálkozott egy ismerőssel, akivel együtt mentek tovább.

Én ekkor kezdtem meg esti pihenésemet, bebugyoláltam magam a plédbe, és kidőltem a kocsiban. Siófokon eszméltem fel, ahol leparkoltunk, hogy megvárjuk Milánékat. Az útvonal egy disco mellett haladt el, ahol épp nyitóbuli volt, úgyhogy a futók szolgáltattak a partizóknak némi látványosságot, és a kocsi előtt is megálltak páran, hogy mi miért ülünk benne és alszunk.

Ébredés után nem éreztem magam túl jól, erősen émelyegtem, és teljesen kiszáradt a szám. Megittam egy adag vizet, de az émelygés nem akart elmúlni. Nem örültem neki túlzottan, mert mindenképpen ennem kellett volna, hogy legyen erőm futni, de éreztem, ha csak egy falatot is lenyomok a torkomon, azt hamar viszont fogom látni. Reménykedtem benne, hogy idővel jobb lesz, de addig is ittam, hogy a folyadékbevitellel ne legyen bajom.

Közben megérkezett Milán, úgyhogy mi is indultunk tovább, hogy időben a váltóhelyre érjünk, és legyen időm átöltözni, meg rákészülni a szakaszomra. Útközben megálltunk egy benzinkútnál, és elkortyoltam egy kávét, hátha attól jobb lesz. Ébernek éber lettem tőle, de az émelygés nem akart múlni, úgyhogy enni továbbra sem tudtam. A váltóhelyre érve átöltöztem, és igyekeztem felkészülni a szakaszra. Közben összetalálkoztunk a volt kollégáimból álló BSI megfigyelők nevű csapattal, velük beszélgettem egyet, aztán ők mentek tovább, mi pedig vártuk, hogy Milán végre feltűnjön, és megmássza a balatonvilágosi emelkedőt, amelynek tetejétől én mentem tovább.

Hajnali háromnegyed 4-kor végre megérkezett, megkaptam a dugókát, bekapcsoltam a zenémet, na meg a lábaimat, és irány Tihany. Még teljesen sötét volt, és a világosi magasfalról lenézve csodálatos látványt nyújtott a Balaton – abba mondjuk inkább nem akartam belegondolni, hogy oda a nagy víz túloldalára kell nekem átmennem saját lábon. Igyekeztem addig tolni, amíg csak a gyomrom engedi, tudtam, hogy be fog teljesen krepálni (mint tavaly a maratonon), és akkor már csak sétálni tudok majd. Úgyhogy mentem, ahogy csak tudtam, a fiúk le is maradtak rólam az egyik váltóhelyen. Utolértem pár egyénit, de 12 kilométer után éreztem,  hogy akkor ez most ennyi volt, meg kell állnom, mert hányás lesz a vége (bár nem tudom, hogy a vízen és a frissítőkön ivott izoitalon kívül mi tudott volna kijönni belőlem).

Tempós sétára váltottam, hogy azért haladjak, aztán amikor enyhült a gyomorgörcs, nekiiramodtam, aztán ismét séta, majd megint futás, ezt váltogattam. Az egyik frissítőnél találkoztam ismerősökkel, Viki drukkolt, Ganki készülődött a szakaszára, a következő frissítőnél be is ért, és bár mondta, hogy fussak vele, nem tudtam menni. Viszont ittam mézes kólát, ettem sót és citromot, ettől egy fokkal jobb lett, de aztán visszatért a gyomorbaj. Mondtam a srácoknak, hogy gáz van a gyomrommal, ennem kéne, de nem tudok, így meg fejre fogok állni, valamit találjunk ki, úgyhogy készítettek nekem kólába kevert magnéziumot, hátha az segít. Megittam, és csodák csodája, használt, úgy fél órával később már jobb volt a pocakom. Onnantól megint futottam, sikerült magam felpörgetni egész jól, az az egy baj volt, hogy kezdtem szédelegni a kajahiány miatt.

Tudtam, hogy kell valami szénhidrát, ami könnyen emészthető – méz. A 178-as kilométernél a frissítőn benyomtam két kis tubus mézet, lekísértem egy izoitallal, aztán továbbindultam, és innentől már jóformán csak futva haladtam tovább. Végre minden rendben volt, szép tempóban haladtam, magamra találtam, a fiúknak mondtam, hogy oké vagyok, megyek a célba, nem fog ki rajtam sem a tó, sem a saját gyomrom. A frissítőknél belesétáltam, ittam, ettem óvatosan pár falatot, almát, kekszet, és már mentem is tovább. Közben eleredt az eső, de igazából nem zavart, hiszen az eső a barátom, futottunk már együtt maratont, és legalább hűtött, nem volt dög meleg, mint előző nap. Egyszer csak az tűnt fel, hogy már Alsóörsön vagyok, és kevesebb mint 20 kilométer van hátra, Csopakon pedig azt ünnepeltem, hogy már 199 kilométernél járok, a hátralévő 13 meg alig több mint két szigetkör.

Balatonfüred persze baromi hosszú volt, a Tagore sétányon furán néztek rám az emberek, mi a fenét kocogok én ott tök egyedül, de már nem érdekelt, csak az, hogy hamarosan célba érek. Füred határában vártak a fiúk ismét, mondtam nekik, hogy innen már elboldogulok egyedül is, menjenek a célba, ott várjanak, Milán meg készüljön fel a közös befutóra, mert egyedül nem vagyok hajlandó célba érkezni. Innentől szépen tempóztam az utolsó frissítőig, a tihanyi elágazásig, és itt már boldog voltam, hogy mindjárt vége, megcsináltuk – aztán megláttam az emelkedőt, amit még meg kellett másznom. Hát nem gondoltam túl szépeket magamban, aztán nekimentem, és abból merítettem erőt, hogy az én lábamban csak 82 kilométer van, bezzeg az egyéniek 210 után érnek ide, hát nehogy már ne tudjak felmenni. A domb tetején már láttam az Ultrabalatonos táblákat, amelyek vezettek, aztán jobbra kanyarodtam, ott ki volt írva, hogy a Belső tó már csak 1200 méter, és lejtős volt az út, maga a megváltás.

Innentől úgy futottam, mint egy őrült, robogtam, ahogy csak bírtam, hogy mielőbb célba érhessek. A domb alján megláttam Milánt, aztán kézen fogva bekocogtunk a célba, és nagyon örültünk. Péter Attila fogadott minket, Masu pedig megörökítette, hogy nézünk ki 212 (közös) kilométer után – fáradtan, de boldogan. 28 óra 43 perc 4 másodpercet töltöttünk a Balaton körül, de sikerült, körbefutottuk. Megkaptuk a jól megérdemelt érmeket, aztán kölcsönösen gratuláltunk a célba érkezett ismerősöknek.

Este fél 9-kor a Clark Ádám téren volt gyülekező annak a kiválasztott 130 szerencsés résztvevőnek, akiket a Facebook-on leadott jelentkezés alapján sorsoltak ki a futásra - plusz hozzájuk csatlakoztak a VIP meghívottak. Gyors regisztráció után mindenki kapott egy külön erre az estére készült, emblémázott technikai pólót - természetesen mindenki ezt viselte, majd ezután irány a Sikló, ami felvitt mindenkit a várhoz.

A közös bemelegítés után fél 10-kor vágtunk neki a 4 kilométeres távnak, méghozzá titkos, különleges útvonalon. Először a csodálatosan kivilágított Budavári Palotát kerültük meg, majd a Mátyás templom felé vettük az irányt a Várnegyed macskaköves utcáin. A múzeumok, szobrok, templomok után jöttek a különleges helyszínek - a tömeget követve a Sziklakórházban találtuk magunkat! Még soha nem jártam ott, és sajnáltam is kicsit, hogy kocogva haladunk, és nem tudom alaposabban megnézni a látnivalókat. A kiállított életnagyságú bábuk mellett azonban élő emberek is beöltöztek, akik a kellő pillanatokban megmozdulva "riogatták" a futókat. De hallhattuk a légvédelmi szirénát, láthattuk az atomvédett helyeket, úgyhogy így is tetszett a hely. A hegy gyomrából kiszabadulva rövid "szabadtéri" döcögés után a Labirintusban kötöttünk ki, a szűk járatokon bolyongva mindenféle korból láthattunk barlangrajzokat, sziklavájatokat, sőt, borkutat is. Végül a Királyi Borházban értünk célba.

Kellemes volt a futás, laza, kényelmes tempóban, hiszen nem is az volt a futás lényege, hogy erős tempóban szaggassunk, így kb. 30-35 perc alatt mentünk körbe. A futás után frissítő és hot-dog várt mindenkit a célban, az "erőgyűjtés" után pedig buli várta a fiatalokat, mi pedig kényelmesen hazasétáltunk. 

Egyelőre nem sikerült "lecsillapodnom" a választott futótávok tekintetében, így ismét nagy fába vágom a fejszémet. Ezúttal azonban nem leszek teljesen egyedül, Milánnal párosban vágunk ugyanis neki az Ultrabalaton 212 kilométeres távjának. Évek óta gondolkodtunk már ezen a versenyen, de eddig még sosem jutottunk el. Most viszont igen. Amikor felvetettem, hogy nevezzünk be, Milán egy percig nem gondolkodott, sőt, azon sem vacilált, hogy ketten vágjunk-e neki a körnek, vagy keressünk inkább még csapattársakat. 

Hogy mi ez a verseny? Az év egyik nagyszabású ultrafutóversenye, amelynek keretében a résztvevők egyedül, illetve csapatban futják körbe a Balatont, vagyis 212 km-t teljesítenek. A menők persze egyéniben nyomják, lesz is köztük jó sok ismerős arc, akikért lehet szorítani. Aki kicsit lájtosabban szeretne futkározni, az indulhat csapatban, 2-10 fős létszámmal. A rajt Tihanyban lesz, és egy kellemes kis köröcske után ide is érkezik célba a mezőny. A csapatoknak 26, az egyénieknek 32 órájuk van a teljesítésre.

Hát, a mi csapatunk 2 főből fog állni. Igyekszünk igazságosan és "házastársiasan" elosztani a távot, ennek értelmében rám kb. 85 km vár majd, míg Milánra a maradék kb. 127. Én két részletben futom majd az adagom,  reggel 6-kor én rajtolok majd, hogy a nagy hőséget elkerüljem, egy kb. 33 km-es etap után átadom a stafétát Milánnak. Ő egyben futja majd a saját részét, majd rám vár az utolsó 50-egynéhány kilométer a célig, éjszaka.Számításaink szerint a szintidőn belül célba is fogunk érkezni.

Még belegondolni is fárasztó, de menni fog, megcsináljuk! A kilométer a lábunkban van, edzettünk elég sokat idén, úgyhogy célba kell érnünk. Ennek érdekében továbbra is Gabi segítségével készülök, aki a hátra lévő alig három hétre igen kemény programot írt elő számomra. De mindent a sikerért!

A rajtlistát nézve igen sokan leszünk, sok egyéni, sok csapat, úgyhogy biztosan jó lesz a hangulat. A Balatont amúgy is szeretem, Siófokon futottam életem első félmaratonját, imádom a Balaton Szupermaratonokat, bringával már körbetekertem, szóval várom már nagyon, hogy ott legyünk, és fussunk - na és persze megkapjuk a célban az érmet.

Kékestetőnél magasabbra ebben az országban senki nem mehet, sem gyalog, sem autóval, sem pedig futva. Az 1014 méter magasan található csúcskövet pedig akkor a legjobb érzés megérinteni, ha az ahhoz vezető utat a saját lábán teszi meg az ember, méghozzá a Kékes Csúcsfutás keretében. A 11,6 kilométer hosszú futóverseny célja ugyanis a kő szomszédságában van, éremmel, befutócsomaggal várják a résztvevőket, sőt, a követ tapogatva még le is fényképezik, bizonyítékul, hogy igen, bizony felfutott az ország tetejére.

Szombat óta én is azok közé tartozom, akik megtették ezt az utat felfelé Mátrafüredről egészen a piros-fehér-zöld csúcskőig. Mit mondjak, nem volt könnyű, még akkor sem, ha az elmúlt időszakban becsületesen edzettem. Annak ellenére, hogy a Mátra alján nőttem fel, sosem kedveltem igazán a felfelé futást, nem is vagyok benne igazán jó, nem is leszek soha. Ennek ellenére Gabi vezényletével négy hétig csak erre a versenyre koncentráltam, mondván, ha tudtam 12 órán keresztül futni, nem állíthat meg holmi hegy.

A verseny reggelén négyen indultunk útnak Pásztóról, a szüleimtől Mátrafüredre, a rajthelyszínre: Milán, Apu, Flóra húgom, és én. Mi Milánnal a futás miatt, Apu és Flóra pedig azért, hogy kocsival felmenjenek a verseny előtt a Kékesre, kicsit szurkoljanak nekünk, majd pedig levigyenek minket a hegyről. A rajtnál felvettük a rajtszámainkat - én megkaptam a 911-es amerikai segélyhívószámot a hasamra -, ismerősökkel beszélgettünk, majd elkezdtünk készülni a rajtra.

A rajt előtt éreztem, hogy nem vagyok 100 százalékos sem testben, sem lélekben (plusz egész héten hasonlóan voltam), egy porcikám sem kívánta a következő röpke másfél órát - ennyire saccoltam a pályán töltött időt. A meleg, fülledt idő sem kedvezett nekem, persze lehetett volna sokkal rosszabb is. Próbáltam összeszedni magam, magabiztosságot gyűjteni, hogy nem lesz ez olyan rossz, menni fog, fel fogok tudni futni - hiszen amit a fejembe veszek, azt mindig meg is valósítom.

11-kor nekiindult a mezőny, rögtön az első méterektől csak felfelé lehetett futni, így szerencsére esélyem nem volt, hogy elfussam az elejét. Úgy gondoltam, hogy frissítőtől frissítőig futva, és csak ivás közben sétálva teljesítem majd a távot. Szépen igyekeztem megtalálni az ideális tempót, esetleg azt a futótársat, aki mögött/mellett haladva megfelelően megy a futás - sajnos az egész verseny során nem akadtam ilyen emberre, így csak magamban bízhattam. Az első kilométer egész jól ment, a második már kevésbé, erősen gondolkodtam azon, hogy én bizony leülök a padkára, és ott megvárom szépen, amíg értem jönnek fentről (no nem a kaszás, hanem a családom). Aztán megembereltem magam, és úgy döntöttem, nem ez lesz az a verseny, amit feladok. Annak ellenére, hogy fájt a fejem, és nem esett jól a futás, sikeresen eljutottam az első frissítőig, ahol egy jó adag vízzel tettem helyre magam. Ezen a szakaszon meredek volt ugyan az út, de egész tűrhetően bírtam, és a hangulatom is jobb lett. A negyedik kilométerjelző után engedélyeztem magamnak egy kis sétát, majd kocogtam tovább. 5,5 kilométernél jött a következő frissítő, ivás, hűsölés, egy kis szőlőcukor, majd irány tovább.

Próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyi van még hátra, igyekeztem úgy futni, hogy haladjak is, de legyen erőm az utolsó 3,6 kilométerre is, a neheze ugyanis Mátraháza után jött. Az addigi 5-6 százalékos emelkedőből ott ugyanis 10 százalékos lett, olyan meredek szakaszokkal, hogy én olyat még nem sűrűn másztam meg. Szerencsére a nagy emelkedő előtti frissítőnél fel tudtam tankolni, aztán haladtam is tovább, igyekeztem nem megállni sétálni - persze néha muszáj volt. 9 kilométer után éreztem, hogy kell valami, ami új erőt hozhat, így ismét a Linkin Park sietett segítségemre, mint Sárváron: az ütemes nu-metal zenére valahogy jobban tudtam szedni a lábaimat. Egész szépen haladtam, aztán egyszer csak a kékesi szanatórium bekötőútjánál találtam magam, már csak pár száz méter volt hátra a célig!

Volt még hátra egy nehéz szakasz: a betonútnak vége, jön a sípálya, iszonyú meredek, köves, a tövében viszont Apa és Flóra szurkolt, a céltól nem messze Milán kiabált (persze ő jóval hamarabb beért), így minden erőmet összeszedve sikerült felküzdenem magam a célig. 1 óra 32 perc 13 másodperc a hivatalos időm, kb. mint amire számítottam. Lehetett volna jobb is, de majd legközelebb.

Megkaptam az érmem, lefotóztak a kőnél, úgyhogy én is elmondhatom magamról, hogy felfutottam az ország tetejére. És bár a csúcson kell abbahagyni, azért én futkározom tovább, legközelebb a magyar tenger vár, hogy körbefussam! Ultrabalaton, jövök!

A 12 órás után kissé meg kellett nyugodnom, mert annyira fel voltam pörögve, hogy már azon törtem a fejem, mikor futom a legközelebbi ultrát. Gabi persze igazi edzőhöz méltón csillapított, hogy nem eszik olyan forrón a kását, előbb szedjem össze magam, és Milántól is kaptam egy-két jó tanácsot a jövőre nézve. Persze, a szám igen nagy volt, pedig járni is alig tudtam (az egyik lábujjamon megnyomódott a köröm, tele voltam hólyagokkal, a talpamról lejött a bőr), aztán a lábgyógyulással együtt szépen le is csillapodtam. Átgondoltam, mit is szeretnék, és úgy döntöttem, akkor legyen a Kékes Csúcsfutás a következő.

Gabival konzultáltam, ő pedig vállalta, hogy a továbbiakban is fogalkozik velem, úgyhogy el is kezdtük a hegyi edzéseket. Ezen a versenyen ugyanis kizárólag felfelé tud futni az ember: a táv 11,6 km, ami nem olyan vészes, ellenben 671 méter a szintkülönbség, mint mondtam, felfelé. Persze mivel a Mátra alján nőttem fel, nem hagyom, hogy holmi hegy kifogjon rajtam (annak ellenére, hogy nem szeretek felfelé futni, és nem is nagyon szoktam)!

Az elmúlt hónap a rövidebb távokról és a dombfutásokról szólt, voltam párszor a Hármashatárhegyen is, úgyhogy bizakodó vagyok, hogy sikerrel felérek majd a Kékesre, megérinthetem a piros-fehér-zöld követ, és elmondhatom magamról, hogy feljutottam a csúcsra!

A 12 órás futást sikerült kipihennem, és a futócipőmet sem rejtettem el örökre, továbbra is futok. Úgyhogy evidens volt, hogy ott a helyem a K&H olimpiai maraton váltón, ahol a 42,195 km-es távot 6 fős csapatokban lehet teljesíteni. A Kossuth téri versenyen jó hangulat és a rengeteg futó mindig adott, már csak egy csapat kellett.

Milán kollégái körében igen népszerű a futás, úgyhogy erre a versenyre is életre hívták jól bevált csapatukat, az IT Csapásmérőket. És mivel van pár futni szerető katonalány és katonafeleség is a közelükben, gyorsan szerveztek nekünk lányoknak egy csapatot, IT Levesmérők néven. Vicces volt, hogy a csapatból sokan nem ismertük egymást, de a rajt előtt lezavartuk a gyors ismerkedést.

Kértem, hadd lehessek első futó a váltóban, így a váltóbotot és az 1-es rajtszámot megkaparintva 11-kor a tömegben el is indultam a 7 km-em teljesítésére. Próbáltam okosan kezdeni, már sikerült megtanulnom, hogy hogyan nem futom el az elejét, így egy kényelmes 6 perces első kilométer után nekiálltam tempózni. A rakpartot már egész  jól ismerem, ki tudom zárni, hogy hosszú időn keresztül egyenesen kell futni, majd még fordítók is vannak, hogy ugyanott futhassak visszafelé. Így csak arra koncentráltam, hogy menjek szépen előre, minél tempósabban. Az 5. kilométerre sikerült is egész jól bemelegednem, onnan pedig még jobban nyomtam, ahogy a csövön kifért. Végül 39 és fél perc alatt teljesítettem a távot, ami 5:37-es átlagtempót jelent, ezzel összességében elégedett vagyok. Éreztem, hogy lehettem volna gyorsabb is, viszont a bal vádlim az Achillesem fölött eléggé fájt, úgyhogy nem akartam kockáztatni.

A teljesítés után megvártam, míg Milán is befut (ő 2. ember volt a csapatában), aztán a kis tapsoló-szurkoló szerszámainkkal felszerelkezve lementünk a rakpartra, drukkoltunk jó hangosan csattogva a még versenyző futóknak. A csapattársaim kitettek magukért, végül 3 óra 52 perc alatt nyomtuk le a maratont, ami a női csapatok között a 22. helyet jelentette.

Nem volt rossz futás, de rájöttem, hogy az ilyen "sprinttávok" nem fekszenek nekem, a hosszabb távokon valahogy jobban érzem magam. Mindenesetre legközelebb hegyre futok, jövő szombaton ugyanis itt a Kékes Csúcsfutás: 11,6 km csak fölfelé!

Egy biztos: Gabi edzésterve és támogatása nélkül erre a teljesítményre nem lettem volna képes. A jól felépített edzésterv szükséges volt az elszántságom mellé, mert valószínűleg, bár egyedül is készültem volna, most nem akarnék futócipőt látni többé, és nem azt tervezném, hogy mi is a következő célom.

Az biztos, hogy az esélytelenek nyugalmával mentem Sárvárra, lesz, ami lesz alapon, egy volt biztos, hogy nem fogok kiállni, ha négykézláb is, de a pályán leszek 12 órán keresztül.
Pénteken utaztunk, ami jó döntésnek bizonyult, eddig mindig szombat reggel mentünk a verseny helyszínére, ami korai kelést, és egy kis izgalmat eredményezett. Most kényelmesen elautóztunk Budapestről Sárvárra, útközben minden félelmemet, izgalmamat Milánra zúdítottam, ezzel ki is beszéltem magamból, amit kellett. Megérkeztünk, elfoglaltuk a szobánkat egy kellemes panzióban a pálya mellett, aztán csatlakoztunk két Futóbolond ismerőshöz, és irány a tésztaparti. (A Futóbolond jelző itt nem sértő, sőt, egy közösséget és egy ilyen nevű egyesületet jelent, melynek mi is tagjai vagyunk.)

A tésztapartira érkezve zavartan vigyorogtam, hogy mit is keresek én itt rajtszámmal, pólóval a kezemben olyan emberek között, akik ultraversenyek, maratonok, triatlonok tömkelegét teljesítették hiper-szuper eredményekkel, de sorra érkeztek az ismerősök, és azt éreztem, hogy végre nem vagyok kívülálló, itt én is futó lehetek, ez pedig nagyon jó volt! Tésztáztunk egyet – éljen a szénhidrátfeltöltés, a 10. verseny és a szervezők tiszteletére érkezett egy hatalmas, finom torta is. Ezután nyakunkba vettük a várost éttermet keresve, ahol tovább tudunk készülni a versenyre, kb. 10-12-en gyűltünk végül össze, jól bekajáltunk, beszélgettünk, aztán megkezdtük a pihenést. Ez kissé nehezen ment, mert jó két órán keresztül cseh fiatalok vigadását hallgattuk, de aztán végre elcsendesedtek, és tudtunk aludni.

Reggelre minden addigi izgalmam elmúlt, valahogy természetesnek éreztem, hogy itt vagyok és futni fogok. A fejemből elhessegettem minden számot (mennyit is akarok futni - Milán 70 km-t jósolt nekem először, én 80-at szerettem volna). Reggeliztünk, megkaptuk a rajtszámra az időmérő chip-et, kipakoltuk a cuccainkat a panzió elé Berzsó felügyelete mellé (frissítők, ruhák, mindenféle szükséges dolog egy kempingasztalon, mellette kempingszék), majd felöltöttük aznapra kijelölt futóruházatunkat. Az idő kellemesnek ígérkezett, bár kissé hűvös volt, úgyhogy háromnegyedes nadrág, hosszú ujjú fekete aláöltöző és rövidujjú technikai póló mellett döntöttem. Beüzemeltem az mp3 lejátszót, felsorakoztam a többi futó mögé a rajnál, aztán 10-kor már indultunk is.

Milánnal együtt futottuk az első kört, könnyen, lazán, sikerült megtalálnom a jó tempót, aztán Milán ott is hagyott, ő azért mindig gyorsabb nálam. Kicsit köröztem egyedül, kezdett melegedni az idő, úgyhogy a hosszú pólót levettem. Mikivel (futópadom első tulajdonosával) sikerült összeakadni, vele kb. 6-8 kört futottunk együtt beszélgetve - hát sosem gondoltam volna, hogy 6:10-es tempóban futva tudok beszélgetni majd. Ellátott pár jó tanáccsal (pl. hogy sose addig fussak, míg birok, hanem inkább előbb kezdjek el sétálni, úgy jobban járok), aztán ment ő is előre, de mondta, hogy majd a 10. órában meginterjúvol, hogy vagyok. Jól éreztem magam, és úgy döntöttem, hogy 20 körig nincs séta, csak kis óvatos frissítés vízzel, kalciummal, magnéziummal, melyek a központi frissítőasztalnál sorakoztak. Megcsináltam a 20 kört, közben éreztem, hogy dörzsöl kicsit a cipő, megálltam leragasztgatni a lábamat, hátha nem lesz nagy baj. Utána pihentem, ittam, ettem, kólát, sportmarcipánt (sporthoz fejlesztett marcipános energiaszelet, lassan felszívódó szénhidrátokkal), barackbefőttet, almabefőttet, nagyon sós, sajtos chipset eszegettem felváltva, igyekeztem 2-3 köröket egyben futni, tudtam, hogy egyszer eljön az a pont, amikor már mindent csinálni akarok, csak nehogy futnom vagy sétálnom kelljen.
A 27-28. kör körül jött az első holtpont, de egy kis kajálás és ivás után megkerestem az mp3 lejátszón a Linkin Park koncertalbumot, hogy felspanoljam magam, mantráztam, hogy jól vagyok, és futok. Így sikerült 1-1,5 kör alatt összekaparni magam, egész tűrhető tempóban futottam tovább. Igyekeztem közben nem gondolni semmire, inkább hallgattam a zenét, volt, hogy énekeltem (félhangosan), és igyekeztem nem megállni az asztalunknál. Ha úgy éreztem, sétálnom kell, akkor azt a pálya egyetlen emelkedős részénél tettem, és igyekeztem kijelölni magamnak, hogy melyik bójától kell újra futnom, ezt általában sikerült tartanom. A fotósoknak igyekeztem mosolyogni, a gyorsabbaknak és a lassabbaknak is drukkolni, ez mindig adott egy kis erőt. Ha ismerős futott el mellettem, kaptam én is a hajrákat, apró tanácsokat, az asztalunktól is mindig jött a biztatás Berzsótól – egy 24 órás OB-2. már csak tudja, mikor és hogyan kell szólni egy ultrafutó-kezdeményhez.

A maratoni táv eléréséig igyekeztem nyomni, sikerült is apróbb megállásokkal, sétával, lábleragasztással együtt is jobbat menni, mint tavaly szeptemberben a maratonon, ennek nagyon örültem, méghozzá annyira, hogy engedélyeztem egy kis technikai szünetet a szobánk mosdójában, persze ez nem volt több 5 percnél.

A következő holtpont az 50. kör körül jött egy jó kis sírógörcs formájában, de tudtam, hogy ez lesz, nem álltam meg, átlendültem, és sikerült magam összeszedni aránylag hamar. Ekkor éreztem, hogy a gyomrom nem százas, nem akarja befogadni a kaját, úgyhogy őszibarack-befőtt levét ittam, hogy jöjjön egy kis cukor belém, és reménykedtem, hogy nem fogok hányni. Itt jó pár kör ki is esett, konkrétan nem emlékszem semmire, az viszont biztos, hogy haladtam körbe-körbe szépen.

Ahogy visszajött a kép, kicsit jobban éreztem magam, de éreztem, hogy halálosan éhes vagyok, úgyhogy a reggel meg nem evett almás pitémet kotortam elő, hogy eszem belőle pár falatot. Ebből az lett, hogy benyomtam az egészet tempós séta közben, de úgy látszik, ez kellett, hogy új erőre kapjak. Ekkor már arra is volt erőm figyelni, hogy a 35 év alatti korcsoportban a 4. helyen állok, és vérszemet kaptam, hogy hát akkor ezt én most már meg is szeretném tartani.

A 60. kör után megállapítottam, hogy 20 körre van 4 órám (ami az általam áhított 80 km-hez kell), és gyors fejszámolás után, ami egy egész körön át tartott (amúgy sem vagyok jó matekos, de most még nehezebben ment), megállapítottam, hogy ez a tempós gyaloglásommal is sikerülhet. Úgyhogy itt engedélyeztem magamnak egy kis regenerációt, talán 4 vagy 5 kört gyalogoltam, arra figyeltem csak, hogy 12 perc/km tempónál ne legyek lassabb. Sikerült magam összeszedni, aztán lassan elkezdtem kocogni, fejben sikerült ismét koncentráltnak lenni, úgyhogy az utolsó négy óra szinte elrepült.

Nem mondom, hogy nem voltak fájdalmaim, de érdekes módon a gyaloglás sokkal jobban fájt, mint a futás, úgyhogy inkább úgy döcögtem. Folyamatosan figyeltem a tempómat az egész versenyen, és örülök, hogy ha futottam, akkor az mindig 7 perc/km-es tempón belül volt. A 80. kör úgy 35 perccel a vége előtt sikerült, addig hajtottam magam, aztán ott kicsit megint megborultam, hogy úristen, sikerült, megcsináltam, elslattyogtam Berzsóékig, mondtam, hogy innen most már minden méter ajándék, kicsit ettem, aztán Berzsó közölte, hogy akkor tessék még futni, még nincs vége a versenynek, és elzavart. Úgyhogy neki köszönhetően még mentem majdnem 4 teljes kört, mire lefújták a versenyt. Az utolsó kört nagyon megnyomtam, hogy hátha még sikerül teljes kört mennem, de 20 méterrel a cél előtt kapott el a verseny végét jelző rendőrsziréna. Kicsit szomorú lettem, hogy nem sikerült a 84. teljes körömet behúzni, de az eufórikus állapot, amibe kerültem azzal, hogy végigcsináltam a versenyt, nem engedte, hogy elkeseredjem emiatt. Szabad utat engedtem a könnyeimnek, minden örömömet és feszültségemet kisírtam magamból, miközben vártam, hogy jöjjenek a szervezők a tört kört mérő kis kerékkel, és felírják, meddig juttottam el. Közben a 24 órás versenyzők tovább futottak, de mindannyian gratuláltak a 12 órásoknak, több közeli ismerős megállt, kaptam öleléseket, puszikat, kézfogásokat, csak kapkodtam a fejem, de nagyon jó érzés volt. Milán nagyon megdicsért, aztán futott tovább. Végül befutott a főszervező a mérőkerékkel, ő is gratulált minden 12-esnek, talán jobban meg is volt hatva, mint mi, futók. Berzsónak hála nem fagytam halálra, mert hozta a dzsekimet, meg is köszöntem neki a törődést: hajcsár, segítő, lelkesítő is volt egyben a jelenléte, jó volt, hogy ő tudja, hogy mit érezhetek, mikor kell kedvesebben, és mikor kell kicsit durvábban odaszólnia, és hogy nem szabad hagynia, hogy esetleg leüljek, az pedig, hogy tudtam, hogy mindig ott lesz valahol a pálya mellett, drukkol, és mosolyog, mindig erőt adott.

Miután lemérték a körömet, lassan elindultam a szállás felé, útközben megálltam egy tányér gulyásért, amit az utolsó 2 órában már nagyon kívántam, csak nem mertem enni belőle. Ezt elkanalazgattam óvatosan, majd felvonszoltam magam az emeletre, beálltam a zuhany alá, és engedtem magamra a forró vizet. Ott egy kicsit rosszul lettem, de aztán elmúlt szerencsére.  Összeszedtem magam, felmértem a talpam állapotát (vérhólyag az egyik kislábujjon, a másik kislábujjköröm alatt, bal talpon egy hatalmas folt, ami alatt levegő van és csúszkál egymáson a két bőrréteg, két lábujjon vízhólyag, oldalt a bütykökön egy kis kidörzsölődés, két lilás köröm, majd lementem, legyúrtam Milánt, aztán elmentem én is gyúratni egyet, hátha jobban megy majd a közlekedés. Ezután Milán elzavart aludni, hogy pihenjek, mert rámfér, ő pedig belevágott az éjszakába, hiszen délelőtt 10-ig tartott az ő versenye. Végül 5 órát aludtam, elég pihentem ébredtem, úgyhogy reggel 6 után már lent voltam a pályán. Vajas kenyeret reggeliztem teával, mennyei manna volt, majd lekísértem egy adag túrós csuszával. Éhes voltam, na. Milán eközben hősiesen körözött, majd kért egy kis gyúrást, hogy hátha attól jobban lesznek a lábai, aztán folytatta a versenyt.

Közben sorra gyülekeztek a szurkolók, az utolsó egy órában sorfalat állva tapsoltunk a 24 órás hősöknek, míg végül letelt az idő, és mindenki „célba érkezett”. Az én teljesítményem eltörpül az övék mellett, mégis nagyon boldog vagyok, hogy így sikerült az én versenyem. 86,57 km-t sikerült futnom, ezzel a 12 órás női mezőny 7. helyén végeztem, a 35 év alatti korcsoportban pedig a 4. helyen. Az eredményhirdetésen érmet, emléklapot kaptam, amelyeket büszkén őrzök.   Milán 151,84 km-t teljesített, a 39 év alattiaknál 6., összesítésben 22. lett.

Összesen 86,5 kilométert futottam, ez 20 méter híján 84 teljes kört jelent a sárvári vár körül kijelölt pályán. A 15 induló nőből a 7. lettem, a 35 év alattiak korcsoportjában pedig a 4. Magam sem hittem volna, hogy így sikerül.

Hihetetlen élmény volt, a futótársaság és a szervezők remek hangulatot varázsoltak, mindenkinek az volt a célja, hogy mindenki minél jobb eredményt érhessen el. Jól éreztem magam, és akár holnap újra belevágnék az egészbe! Persze most inkább pihenek, összeszedem a gondolataimat, aztán részletesen leírom, hogy telt ez a 12 órás verseny.

A futás röviden, számokban:

- 12 óra
- 86,5784 km
- 83 kör az 1,037 km-es körpályán
- 5851 elégetett kalória
- 8 perc 18 másodperc / kilométeres átlagtempó
- 6 perc 13 másodperces leggyorsabb kör (a 3. kör)
- 18 perc 37 másodperces leglassabb kör (a 44. kör)
- 3 holtpont
- 2 vér- és 3 vízhólyag :)
- 1 büszkén viselendő emlékpóló, 1 szépen csillogó érem, 1 csodálatos emléklap

Ahhoz képest, hogy egyébként kedvetlenül indultam el otthonról a 26. T-Home Vivicittá Városvédő Futásra, egészen elégedetten érkeztem haza onnan.

Erre a napra egy 15 kilométeres edzés volt az edzéstervemben, de Gabi engedélyezte, hogy lefussam a félmaratont, persze csak okosan és óvatosan. Így is indultam neki, végig az járt a fejemben, hogy ez egy hosszú edzés, nem érdekes az időeredmény, nem érdekes semmi, csak az, hogy fussak. Ez a gondolatmenet pedig nagyon sokat segített: benyomtam a fülhallgatót, zene indít, agy kikapcsol, lábak beüzemelve, és rajt. A Nike +-t, amivel már egy ideje futok, úgy állítottam be, hogy ne kilométert és időt, hanem a tempómat mutassa, hogy tudjam azt kontrollálni, és ne fussam el az elejét.

Eddig ugyanis minden versenyen az volt a problémám, hogy az elején nagyon gyorsan indultam meg, vitt a tömeg, aztán néhány kilométer múlva fejreálltam (persze nem szó szerint), és utána természetesen nem úgy sikerült a verseny további része, ahogy szerettem volna. Most azonban jól sikerült a "nemtörődömség", és olyan koncentrált és összeszedett voltam, hogy csak na!

A rajtnál elhatároztam, hogy frissítőtől frissítőig futok, közte nem szabad megállnom, olyan tempót igyekeztem hát választani, ami mindig jóleső és kényelmes marad számomra. Az első egy-két kilométeren szemlélődtem, felmértem a körülöttem haladók tempóját, felfedeztem pár ismerőst. Közben beálltam egy kényelmes, ám jó tempóra (6 percen belüli kilométerekkel), és élveztem a futást. Egy dolog zavart kissé, méghozzá a viharos erejű szél, amely sokszor igen nagyokat lökött rajtam, hol elölről, hol hátulról, hol oldalról. A rakparton fokozódott a szél, sokszor a sapkám után kellett kapnom, hogy ne vigye el a szél.

10 kilométernél néztem először időt, 59 percen belül voltam, és ekkor éreztem azt, hogy ha így megy a végéig a futás, akkor ebből egyéni csúcsjavítás lesz. Ezt a gondolatot azonban nagyon gyorsan elhessegettem, hogy ne zavarjon be a futásban, ne görcsöljek rá, és ne csapjon át esetleg szenvedésbe a dolog. Szerencsére nem így lett, továbbra is tudtam szépen haladni, és jócskán voltak még emberek mögöttem is.

12 kilométer után jött egy zavaró homokvihar, ami nem csak a szemem és a szám nyomta tele, de még a sapkát is eltávolította a fejemről - meg kellett fordulnom, hogy utolérjem. Szerencsére ez pont egy frissítőállomás előtt történt, úgyhogy nem zökkentem ki, összeszedtem magam, ittam, benyomtam egy szőlőcukrot, majd futás tovább. Az összes emelkedőt megfutottam, ami csak a pályán volt, a szembeszél ellen is futva harcoltam, és szinte észrevétlenül a Hősök terénél találtam magam, közeledett a cél. Még volt egy kör a Városligetben, majd az utolsó kb. 500 métert lendületesre véve be is érkeztem a célba. Ekkor néztem meg az  órámat, 2 óra 6 perc 47 másodpercet mutatott - jó 5 perccel megjavítottam a legjobb félmaratoni időmet úgy, hogy közben végig élveztem a futást.

A Nike + végig "vette" a tempómat, úgyhogy szép kis grafikont rajzolt ki nekem, amikor feltöltöttem - így néz ki:

Megtaláltam tehát a jó fej-taktikát a 12 órásra: nem szabad gondolkodni, nem szabad időt kalkulálni, csak szépen futni kell, a végén pedig kiderül, hogy ez mire volt elég. 

Most már a felkészülés leglazább részénél tartok, csak könnyű futások vannak sok nyújtással megspékelve - cél az izmok rugalmasságának és állapotának megőrzése. Plusz fejben kell összeraknom magam, és valahogy felkészülni arra, hogy nem kis fába vágom a fejszémet szombaton. De ez már egy másik történet.

Mi az a Nike +?

Futók részére alkotott edzést segítő és elemző program, amihez egy Nike+ kompatibilis cipőre, a futócipőbe helyezhető chipre és egy adatvevő Sportbandre van szükség. Futás közben a Sportband és a chip egymással kommunikálva figyeli a futott időt, tempót, megtett távolságot és az elégetett kalóriákat. Futás után a Sportbandről az adatok feltölthetők a nikeplus.com-ra, ahol grafikus formában megjelenik a teljesítmény. A Sportband helyettesíthető iPod-dal vagy iPhone-nal.

Ára: Nike + kompatibilis cipő: 19900-35990 Ft között; SportBand (tartalmazza a cipőbe való chipet): 16990 Ft; chip külön: 4990 Ft.

Vészesen közeledik április 16-a, a nagy versenyem napja. Hogy őszinte legyek, egyre inkább kezdek izgulni, de ez egyelőre jófajta izgalom, várom már, hogy ott álljak a rajtnál, és kiderüljön, mire vagyok képes testileg és lelkileg egy ilyen hosszú futás során. Addig pedig folytatom a felkészülést, ami eddig meglepően jól halad.

Az edzéstervet szépen követem, Gabi nagyon szuperül állítja nekem össze - biztos ennek is köze van ahhoz, hogy élvezem az edzéseket, és érzésre és tempóra is jobb vagyok, mint a maraton előtti időszakban. Persze ez nem jelenti azt, hogy a versenyen majd simán száguldozom, és végig élvezni fogom a 12 órát, de jó előjelekkel várom a történéseket.

A felkészülés jegyében rajthoz állok a 26. T-Home Vivicittá Városvédő Futáson április 10-én, vasárnap, méghozzá a félmaratoni távon. Nem tervezem, hogy egyéni csúcsot döntök, vagy hogy nagyon rákapcsolok, és kihajtom magam, hanem inkább a lelkem miatt indulok: szeretek nagy mezőnyben, jó hangulatban együtt futni másokkal, és részese lenni az ország egyik legnagyobb futóversenyének. Ennél jobban már csak a családias, különleges hangulatú versenyeket szeretem, mint  például a sárvári, ami eddigi  futó-életem legnagyobb próbatétele lesz.