"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Az élet, meg a futás apró örömei

A székesfehérvári 12 órás óta túlzottan nagy történések nem voltak körülöttem, mégis úgy gondoltam, hogy pár dolgot szeretnék "megörökíteni", csak néhány gondolat erejéig.

Élmény 1.

Egy héttel a 12 órás után ismét volt Kvázibárki Gerilla Maraton - és most Félmaraton is. Most csak a félmaratont vállaltam be, nem lett volna túlzottan okos dolog maratont futni, bár teljesen jól voltam a 12 órás után, nem célom kizsigerelni magam. Hiszen az év két nagy és igazi versenye még előttem áll. Március 15-én reggel 7-kor volt a rajt, stílusosan a Pilvax közből.

gerillafelmar.jpg

Annamarival futottunk végig, mindketten egy laza edzést szerettünk volna, jólesően, úgyhogy nem nyomtuk nagyon. Ahhoz képest, hogy soha nem futottunk még együtt, szerintem jó volt így együtt, egy ritmusban mozogtunk, nem igazán kellett egymásra várnunk (csak rám egy picit akkor, amikor bekéreckedtem pisilni a Műegyetem egyik kollégiumába), szépen haladtunk. Az útvonal jó volt, a Belváros után átmentünk Budára, fel a Várba, majd a Lánchídon át az Andrássy úton keresztül a Hősök terére, ott volt a befutó. Jópofa volt, és pont elég.

kvazibarkifelmar.jpg

Élmény 2.

Apró sikerélmény, és tiszavirág életű, de nekem azért sokat jelent: a 12 órás eredmények felkerültek a DUV-re, és mivel még elég kevés a verseny, meg az eredmény ilyenkor, ezért a 10. helyen állok per pillanat. Én mint hobbisportoló anyuka, ezt sikerként fogom fel, annak ellenére büszke vagyok rá, hogy tudom, hogy ennél jóval hátrébb fogok kerülni, mert nagyon sokan lesznek, akik az én eredményemnél jobbat futnak majd idén. De akkor is, és addig is örülök neki, hogy valamiben - legalább átmenetileg - 10. legjobb lehetek a világon! Szerencsére sok magyar van még rajtam kívül az élmezőnyben, külön öröm, hogy ezeket a szuper csajokat személyesen is ismerhetem, egy pályán futhatok velük és tanulhatok tőlük.

12orasranglista.jpg

Élmény 3.

Folytatom az edzéseket is, a múlt hét igen erős volt, 3 edzésből futottam majdnem 100 kilométert (pontosan 93-at), és lett egy 112-es hetem. Sokaknak ez egy laza hét, de nekem ez az eddigi, nem versenyes legjobb hetem, vagyis edzésekből gyűjtöttem össze. És úgy érzem, van még bennem, még ennél is nehezebb hetet is elbírnék, ha kellene. A heti hosszú edzés 50 kilométer volt, először azt találtam ki, hogy lemegyek a Balaton Szupermaraton utolsó napjára, és ott futom le, de aztán a körülmények úgy hozták, hogy maradtam Pesten. Egyedül szerettem volna futni, úgyhogy a sziget helyett városnéző "túrára" indultam. Jó nagy kört tettem meg, közben fotózgattam, ha már volt nálam telefon. Egészen jól ment a futás, persze voltak nehezebb szakaszok, akkor viszont igyekeztem koncentrálni. Egy ilyen jellegű, küzdelmesebb edzés nagyon sokat erősít rajtam, később tudok meríteni belőle. Pont ezek miatt lett a mottóm és "himnuszom" a Linkin Park egyik dala, és kifejezetten az egyik sor, az It's your battle to be fought", vagyis kb. hogy ez a te harcod, amit meg kell vívnod. Harcolok, ha kell, mert ez egyedül az én választásom, én döntöttem az ultrafutás mellett. (Jelenleg épp egy hányós-hasmenéses nyavalyával harcolok, de nem adom fel ezt sem!)

 És egy fotómontázs a futásról, ha már kattintgattam pár selfie-t.

50kmfutas.jpg

 

Élmény 4.

És még egy öröm a végére: itt a tavasz, végre nem kell nyakig beöltözni! Már úgy untam a huszonöt réteg ruhát magamra aggatni reggelente.

tavasz.jpg

Élmény +1.

Bár nem futás, de számomra hihetetlen: az én drága kisfiam hétvégén már 3 éves lesz. Egy szempillantás alatt lett pici babából okos és huncut nagyfiú, hihetetlenül büszke vagyok rá, és imádom. :)

Helló, versenyszezon, helló 12 órás PB!

Megvolt 2015 első versenye, rögtön egy 12 órás futás - egyben országos bajnokság - Székesfehérváron, az Optivita Ultrafutó Kupa keretében. Tavaly is ez volt a szezonnyitó, idén sem lehetett másképp, ott volt a helyem. Minden eddiginél több, kb. 750 kilométerrel a lábamban vágtam neki a versenynek. Az alapozás, úgy éreztem, hogy jól sikerült, a hosszú edzéseket, meg persze a rövidebbeket is megcsináltam, voltak 100 km fölötti heteim is, nem voltam beteg, nem volt fogműtétem sem, mint tavaly télen, sikerült összerakni mindent magam körül úgy, hogy a számomra fontos, illetve szükséges dolgok beleférjenek az életembe. Úgy éreztem, hogy erősebb vagyok, tapasztaltabb vagyok, a magabiztosságommal sincs baj, fejlődtem tavalyhoz képest. Egy apróság zavar, az a plusz 3-4 kiló, amit tavaly nyár óta magamra szedtem, és a sok futás ellenére nem sikerült leadni, mivel mindig sikerül össze-vissza ennem - na de majd most összeszedem magam ilyen téren is.

Egy konkrét számmal - elárulhatom, a 112-vel - a fejemben mentem a versenyre, valahogy ez villant be, hogy ennyit fogok futni. Úgy éreztem, hogy a tavalyi 105,7 után (ahol a végén már nagyon elhagytam magam, és nagyon fájt a lábam is) idén képes vagyok egy 110 km feletti eredményre, és ebből lett egy konkrétan megfogalmazott 112. Persze ha ennél több lett volna az elért eredményem, nem lettem volna boldogtalan, sőt, de ezt éreztem reálisnak. És így még mindig nem ugrottam előre annyit, hogy valamilyen később megjavíthatatlan eredményem legyen.

Szombat reggel mentünk Székesfehérvárra Milánnal, Milcsit szokás szerint anyukámra bíztuk - mert nem vagyok "szar anya" jeligére. Érkezés után kipakoltunk a Márton Team-hez, közvetlenül Dóri és Zoli asztalkája mellé, mert közös frissítő-segítőnk volt, Petra vállalta, hogy kiszolgál minket. Átvettük a rajtcsomagot, átöltöztünk, hangolódtunk, beszélgettünk az ismerősökkel. Ilyenkor a tavasz első versenyén olyan jó újra látni mindenkit, örülünk, hogy újra versenyezhetünk, hogy vége a télnek, és megmutathatjuk, mit tudunk.

11037369_1034254119921725_5433454268804927689_o.jpg

Az öltözködéssel picit gondban voltam, de mivel nem volt még olyan meleg idén, nem akartam nagyon nekivetkőzni, hosszú ujjút, rá egy rövidet, és egy vékony hosszú nadrágot vettem, a táskámban meg sorakozott egy rakat meleg ruha, készülvén az estére. A cipő is problémás volt, a Stinson Lite-ot és a négy napos új Cliftont vittem magammal, a Cliftonra hajlottam volna, de mivel a Stinson az erősebb ultrás cipő, és abban futottam a legutóbbi 12 órámat is, végül azt vettem fel. Nem rossz cipő, de nekem valamiért nem is jó, a Stinson Tarmac jobb volt, legközelebb azt viszem magammal versenyre váltónak, mert hiába van benne 1500 km, még mindig teljesen jó. Na szóval a Stinsonban kezdtem, és gondoltam, ha kell, majd cserélek. Még soha nem kellett versenyen cipőt cserélnem egyébként.

10-kor elrajtoltunk, Dórival indultunk, mondta, hogy jön velem, de végül 2 kör után kilőtt mellőlem, mondjuk sejtettem, hogy így lesz, mert az ő célja a 120 volt. Milán is elzúzott hamar, úgyhogy egyedül maradtam, hallgattam a Linkin Park tavalyi Rock am Ring koncertfelvételét. Egészen jól felvettem a ritmust, jól mentek a lábaim. Figyeltem az órát meg a pulzust, kíváncsi voltam rá, hogy milyen lesz. Versenyen most viseltem először pulzusmérőt, ha már lett egy szuper Suunto Ambit 3 Peak-em, akkor kihasználom, mit tud. Aránylag egyenletes köröket mentem, igyekeztem úgy haladni, hogy azért az jó tempójú futás legyen, de ne fussam el magam, maradjon erőm végig. Nem izgatott, ha valaki lekörözött, haladtam a saját tempómban. A pályáról megint meg kellett állapítanom, hogy még most sem szeretem, főleg a kavicsos részt, hamar be is pattant a cipőmbe pár kövecske, de amíg tudtam, húztam az időt, hogy ne kelljen megállnom kiszedegetni. Amikor már nagyon zavaró helyen volt, akkor leültem és kiráztam a cipőmből. És itt követtem el hibát: az első kavicskiszórásnál le kellett volna cserélnem a Stinsont, mert valahogy nem volt az igazi. 20 kilométerre már mindkét nagylábujjamat kidörzsölte, éreztem, hogy hólyagos, de próbáltam nem foglalkozni vele. Kiszórtam a kavicsokat, visszavettem, irány tovább. Ezt még eljátszottam párszor.

Jól haladtam, gyűltek a kilométerek, a hangulatom teljesen rendben volt, éreztem, hogy erős vagyok, kedvem is volt futni, nem alibiztem. Petra pikk-pakk adott mindent a frissítőasztalról, amit kértem, nagyon jó volt, hogy segített, nélküle nem ment volna így a futás! A központi frissítőben is gyorsan elvettem, amit kívántam, megittam és futás tovább. Nem gyalogoltam, nem akartam időt vesztegetni rá addig, amíg tudok futni. És tudtam futni! Gyakran csináltam "system check"-et: jól vagyok? jól! tudok futni? tudok! tudok gyorsabban futni? tudok? fáj valami? nem! Ha minden oké volt, akkor még jobban nekiduráltam magam, és mentem. Volt pár vicces helyzet, mint amikor egy körön belül először Larzen, majd Bálits Éva mondta, hogy már nincs sok hátra - utalva a szurkolói kisokos bejegyzésemre, jót mosolyogtunk rajta.

16127783634_31e5dc6d43_k.jpg

Persze nem csak befordult módra futottam, bandáztam is azért, Badics Attilával szokás szerint jókat dumálunk, Toncsival is, de sikerült Dórival is futni, Kisháziné Erikával is volt pár közös kilométerünk, Bálint Évivel is, szóval azért éltem társadalmi életet is, de ha már nem egyezett a tempónk, akkor szétváltunk, és mindenki ment a maga útján, a saját versenyét futva. Simonyi Balázzsal is futottunk együtt kb. fél kört, ő utána sajnos ki is állt, de nem miattam persze. :)

A helyezésre nem is nagyon figyeltem, voltam 7., aztán 6., aztán 5., és egyszer feltűnt, hogy a 4. vagyok - kiderült, hogy Dóri elé kerültem, mert hiába körözött le, nem volt teljesen jól a hasa, így a technikai szünetek miatt visszaköröztem. Az élen Évi, Mateve és Erika álltak, amikor Évivel együtt haladtunk, akkor 7 körrel volt előttem, Erika talán 5-tel, ami igen sok, és ha nem történik baj, akkor az behozhatatlan.

A Stinsonnal való küzdelmet 6 óráig folytattam, amikor a 6 órásokat lefújták, leültem és kértem a Cliftont. Gyorsan átvettem, tartottam egy picit hosszabb frissítést, aztán mentem tovább. És az új cipőben úgy éreztem, mintha csak akkor kezdtem volna a futást. Szívem szerint adtam volna magamnak egy pofont, hogy eddig halogattam a cserét. De hát ebből is tanulok, most például azt, hogy az elsőként kívánt cipőt kell felvenni.

Innentől nagyon jól felvettem a ritmust, hallgattam a zenéimet - most a pörgősebb slágerek mentek, a Linkin Parkot a végjátékra tartogattam ismét. Jól haladtam, 70 kilométer körül is mentek a 6 perc körüli kilométerek, és egyre többet előzgettem olyanokat, akik az elején repesztettek, mostanra viszont lassultak. Milántól is vettem vissza köröket, neki volt egy kisebb holtpontja, de utána újra nagyon szépen ment, órákig nem is láttam, csak mondták, hogy fut.

16130194063_24dd9a26e9_k.jpg

Ahogy ment le a nap és lett hűvösebb, úgy kezdtem magam jobban érezni. A lehűlés kicsit engem is lehűtött, ez jót tett, aztán mondjuk egyre hidegebb lett, kezdtem fázni, úgyhogy kértem a pulóvert. Petra már vette is elő a kívánt darabot, és akár rám is adta volna, ha kérem, de megoldottam egyedül az öltözködést.

Szuflavéder is megjelent a semmiből, fotózott és szurkolt, jó volt látni őt is. A Nodari család is felbukkant az ordibátorral, nekik is mindenki örült! Larzen is visszajött ismét, kértem, hogy jöjjön velem egy kört, mert sokat voltam már egyedül, és kezdtem picit unatkozni. Larzen beszámolt, hogy a Gizionok nagyon szurkolnak, és hogy a "főnökasszony" üzeni, hogy kéne futni is, mert ez így kevés lesz. Persze sejtettem, hogy ez azért nem teljesen komoly, így nem vágott földhöz az üzenet. Mentem szépen, a lábaimat persze már eléggé éreztem, de haladtam, legrosszabb esetben is 7  perces tempóban - bár ezt én sokkal gyorsabbnak éreztem. Közeledtem a 100 kilométerhez, betettem újra a Linkin Parkot, hogy velem legyen az erő, de sajnos kicsit későn kapcsoltam, és kezdtem el újra teperni, hogy meglegyen a 10:30-on belüli 100, így végül 10:32-re hoztam. Nagyon nem törtem össze, menni kellett tovább. Tudtam, mi a célom, tudtam, hogy most már tényleg nincs sok hátra, és tudtam, hogy a 110 feletti eredménynek itt  és most meg kell lennie. 100 után azért engedélyeztem magamnak egy toi-toi szünetet, Petra világított nekem, hogy beletaláljak, vicces volt.

16127818064_675ef3dc3f_k.jpg

Az utolsó fél órában Milánnal sikerült ismét összetalálkoznunk, onnantól jó szokásunkhoz híven együtt mentünk. A végén nyomtuk, ahogy tudtuk, hogy még legyen teljes körünk, átérjünk a célkapun, és inkább utána mérjék le a tört körünket, mint előtte, a mínusz 1 fokban nem nagyon akartunk 12 óra futás után lemerevedve, lehűlve várakozni. A célunk sikerült, a szervezők, frissítősök és futótársak ovációja és sorfala között haladtunk az utolsó körökben, ez nagyon szuper volt ismét, ez a legjobb része minden versenynek, az ember úgy érzi magát, mint egy szupersztár! 

Végül lefújták a versenyt, amivel azt hiszem, hogy elégedett lehetek. 112,212 kilométert sikerült teljesítenem, ez 6:25-ös átlag. A 115 akár elérhető lett volna, ha nincs a cipőzés, és esetleg gyorsabban tudom letolni és visszahúzni a nadrágom a wc-zéseknél. De majd legközelebb, így van cél, amit el lehet érni. Milán is szuper volt, 114-et ment, ő is 7 kilométert javított az előző eredményén, úgyhogy mindkettőnk számára jó volt ez a verseny.

A vége után bementem az épületbe megmosakodni, muszáj volt legalább az arcomról lemosni a futás porát és sóját. Aztán megölelgettük egymást Edittel és Erikával is, végül kimentem újra a hidegbe, hogy összepakoljunk - vacogott a fogam a hidegtől. Volt egy kis technikai malőr, a kocsit be kellett bikázni, de Zoli segített. Dórival is sikerült egy összeborulást produkálnunk, örültünk egymásnak, ő az én jó eredményemnek, én meg annak, hogy ő milyen erős és milyen helyzetekből tud visszajönni. Petrát is körbepusziltuk a sok segítségért, nagyon hatékonyan és odafigyelve frissített minket.

11041902_1034268339920303_7217515193468542416_o.jpg

A frissítésem nagyon jól sikerült, szerintem soha ilyen jól még nem, volt benne előre megtervezett rész, mint a magnézium és a BCAA adagolás (bár ez a végére borult picit, de nem lett belőle gond, ellenben időt sem vesztegettem arra, hogy megálljak kapszulát bevenni). 3 gélt ettem meg, vajas kenyér falatokat, sós perecet, sós kekszet, izót, vizet, 100 %-os gyümölcslevet, kólát és Fantát ittam. L-karnitint ittam a rajt előtt és 7 óra körül, nálam jól működik, úgyhogy ezután is fogom használni, és 9 óránál egy koffeines Activator nevű cuccot - bár ettől pont hogy álmost lettem. :) Nem fájt a gyomrom, éreztem, hogy mikor kell megállni a kajálással, hogy ne egyem túl magam és ne lötyögjön bennem, és mikor kell újra ennem valamit, hogy ne legyen baj. Az esti hideg órákban meleg teát is ittam, az nagyon jólesett. Talán lassan megtanulom, hogy mit hogy kell csinálnom, hogy rendesen működjem, bár egy ennél hosszabb versenyen a frissítés is más azért.

Az órám szerint 21 percig nem voltam mozgásban, ez a frissítőasztalnál állás, az 5 cipőből kavicskiszórás, cipőcsere és a 3 vécézés. Gyalogolni csak addig gyalogoltam, míg megittam az italom, és utána már futottam is tovább, max. 150 métert, erre sem akartam az időt vesztegetni. Erre büszke vagyok, mert ez fejben dőlt el. A fejem végig rendben volt, tudtam, mi a célom, miért jöttem, versenyezni akartam magammal, és okosan futni. Szerintem ez sikerült. Tudtam, hogy tavaly mit rontottam el, és mindent ki is tudtam javítani. Ezt szeretném átmenteni Sárvárra és az Ultrabalatonra is, ahol persze sokkal hosszabb ideig kell nem csak futni, hanem koncentrálni is, de bízom benne, hogy ott is sikerülni fog. Izomzatilag rendben vagyok, sérülés nincs, egy kicsit többet kell majd erősítenem, és jobban odafigyelni a hétköznapokban a táplálkozásra, hogy inkább izom legyen rajtam a zsír helyett.


Ez a 112,212 kilométer tehát egy OB-4. helyre volt elég, aminek örülök. A tendenciát tekintve haladok előre: tavaly a 24 óráson 6. voltam, a 6 óráson 5., most itt ez a 4. hely, lehet, hogy a következő OB-n 3. leszek? Nem lenne rossz, meglátjuk. De addig még sok edzés vár rám!

{És ha már tendencia: 2011 óta edzem Gabival, az első 12 órásomra készített fel lóhalálában. Akkor 86,578 km-t "futottam". 2012-ben nem indultam ultrán Milcsi születése miatt. 2013-ban 98,761 km lett. 2014-ben 105,744 km (ezt tavasszal futottam, ősszel pedig egy 102,251-em is volt) 2015-ben pedig 112,212 km. Szerintem egész jó ütemű fejlődés.}

Köridőim: http://sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=5024&bib=1260

Strava: https://www.strava.com/activities/264634103

Fotók: Ironteam, Szuflavéder

Kemény és felejthetetlen - ez volt a 2014-es év

Két nap múlva vége az évnek, futásból is már csak egy van hátra idén, nem maradt más hátra, mint hogy kicsit visszatekintsek 2014-re.

Ha röviden értékelni szeretném, akkor úgy tudnám jellemezni ezt az évet, hogy kemény, nehéz, fárasztó, felejthetetlen, élményekkel és sikerekkel teli. Szóval összességében jó volt, jól sikerült. Persze a bennem bujkáló kisördög azt mondja, hogy lehetett volna még jobb is, erősebb futásokkal, több kilométerrel, gyorsabb versenyekkel, de mivel nem vagyok telhetetlen és elégedetlen, azt mondom, ezekre mind lesz lehetőségem 2015-ben. A tervek és a vágyak már nagyjából megfogalmazódtak bennem, most már ezek megvalósítására igyekszem koncentrálni.

Nézzük mi történt velem idén, hónapról hónapra.

Január és február

Gőzerővel alapoztam, a hideg és sötét téli hónapokban, volt jópár 100 km körüli hetem, éreztem, hogy erősödöm és fejlődöm.

Március

Az alapozás után már nagyon vártam, hogy végre versenyezhessek, rögtön egy 12 órással kezdtem a szezont a székesfehérvári OptiVita versenyen. Jól ment a futás, tudtam, hogy meg kell lennie az eddig csak vágyott 100 kilométernek - ez sikerült is, 105.744 kilométert futottam. Sajnos a verseny utolsó órájára nagyon megfájdult a jobb bokám-talpam, ezzel utána hetekig küzdöttem, és alig tudtam futni, folyamatosan szenvedtem a fájdalom miatt. Végül a szezonomat egy egyszerű kineziotape és egy kedves gyógytornász lány mentette meg, így tudtam tovább edzeni, és a terveket sem kellett passzolni. Március végén megvettem az első Hokámat, azóta függő vagyok.

Április

A Vivicittán 10 kilométeres iramfutók voltunk Milánnal, nagyon jó élmény volt másokat segíteni, a futásnak egy új oldalát tapasztatluk meg. 

A hónap nagy versenye a sárvári 24 órás volt. Amennyire féltem tőle, annyira jól sikerült, az összefutott 173.825 km OB. 6 helyet és korosztályos OB 3. helyet jelentett.

10321150_10201090064374248_5313394994151374730_o.jpg

Május

Minden az Ultrabalatonról szólt, vártam, hogy menjünk már, ugyanakkor azt akartam, hogy legyen még időm tovább készülni, mert féltem, milyen lesz. Aztán az a verseny lett belőle, ahol minden jól sikerült, a rajt után 30 órával 10 perccel és 59 másodperccel később pedig már ott is voltam a célban, Milánnal együtt. A célba érkezés nem volt akkora katarzis, mint amit vártam, és kb. másfél hónap kellett ahhoz, hogy agyban fel tudjam fogni, hogy igen, ez a verseny sikerült.

119352.jpg

Június-július

A főszerep a munkába visszaállásé volt - sajnos elég nehézkesen ment, több mint két itthon töltött év után fura volt újra beülni egy szerkesztőségbe, időre menni, a gyerekért rohanni - de ezt biztosan minden anya átéli, szóval nem ecsetelem tovább.

Augusztus

A hónap versenye a Suhanj!6 órás jótékonysági futás volt - ez lett életem első feladott versenye, 40 km után kiszálltam. Azóta sem bántam meg a döntést, nem volt értelme tovább szenvedni ott és akkor.

Szeptember

Kipróbáltam, milyen az, ha a hónap négy hétvégéjéből hármat versenyzéssel töltök - hát eléggé elfáradtam. Először az Optivita budapesti állomása volt, ahol 12 órát futottam: 102.251 km és női 2. hely lett belőle, meg egy olyan futás, ami az első métertől kezdve óriási küzdelem volt. Azt hiszem, itt tanultam meg, milyen is igazán az ultra.

10442994_721325747921050_3394531281135065516_o.jpg

Egy héttel később a WizzAir Félmaratonon voltunk 2 órás iramfutók Milánnal, ez egy igazi lélektöltős futás volt, nagyon élveztem.

A hónap utolsó versenye pedig a Szimpla Élmény volt, ahol Dórival közösen gyűrtük le a Mátrában a 36,6 km-t és az 1690 m szintet. Megküzdöttünk vele, de jó kis verseny volt, plusz az idei év első (és egyetlen) terepfutása számomra.

Október

A hónapra csak egy versenyt terveztem, a Budapest Maratont, és annak ellenére szerettem volna megpróbálni az egyéni csúcsot, hogy nem éreztem magam kirobbanó formában. A maraton ennek megfelelően nem sikerült jól, a tervezett időtől jócskán elmaradtam. De éreztem, hogy novemberre még össze fogom tudni magam kaparni.

ppic_SPAR_Maraton_2014_utvonal_0660.jpg

November

Az Optivita sorozat utolsó, 6 órás versenye elég fontos volt számomra, ezzel a 6 órás futással szerezhettem meg az összetett verseny 2. helyét - ez sikerült, és 61,125 km-rel zártam a 6 órást, ami egyéni csúcs ebben a számban.

verseny3.jpg

Az utolsó hosszú futás pedig a Kvázibárki Gerilla Maraton volt, ami jópofa volt, de azért megküzdöttem vele.

December

Futogattam, eszegettem, pihentem, igyekszem összeszedni magam a következő évre. Az éves kilométer-mennyiségem olyan 3200 körül lesz, ami kb. 450-nel több az előző évi mennyiségnél. Van, akinek ez sok, van, akinek kevés, én néha azt érzem, hogy ez így pont jó, máskor meg leszúrom magam, hogy ennél többet is bírtam volna. De gyerek, család, munka mellett ez most így sikerült.  

Ha választanom kell, mi volt a legkedvesebb élményem idén, akkor az Ultrabalaton teljesítést mondanám, közvetlenül mögé pedig a sárvári 24 órást sorolnám, mert ott döntöttem le egy hatalmas falat magam előtt, és elsőre egy olyan eredményt futottam, amire magam sem számítottam. (Persze a kisördög a fejemben azt mondja, hogy lehetett volna még ennél is jobb.)

Ami pedig a legnehezebb próbatételnek bizonyult, az pedig a munkába való visszaállás, a családi élet és a futás kombinálása volt. Megszenvedtem vele, de végül sikeresen összelegóztam mindent magam körül.

Összességében sikeresnek értékelem az évemet, amit meg akartam csinálni, azt megcsináltam, a maratonnál hosszabb távokon minden egyéni csúcsomat megjavítottam, durva sérülést nem szedtem össze. Futottam két 6 órás, két 12 órás, egy 24 órás és egy 212 kilométeres ultrát, gyűjtöttem egy rakat érmet és két nagy serleget is. Tudom, milyen egy "ultrás" év, és tudom, miben kell fejlődnöm, erősödnöm - szóval jöhet 2015!

Fotók: Ironphoto, Ironteam, BSI, Edzésonline

Tökéletes évzáró - 6 órás PB és szuperkupa ezüst

Úgy tűnik, hogy számomra lezárult az idei futószezon, már ami a versenyeket illeti, és nem is akárhogy sikerült: jól! Szombaton volt az utolsó versenyem, Velencén a 6 órás OptiVita forduló, egyben a 6 órás OB.

Kimondatlanul azért mentem oda, hogy végre fussak 6 órán egy 60 km fölötti eredményt, mert ilyenem még nem volt, szerettem volna egyéni csúccsal zárni az évet. Kimondott célom pedig az volt, a verseny végigfutásával megerősítsem és bebiztosítsam az OptiVita szuperkupában az összetett női 2. helyezésemet. Mindkét küldetést sikeresen teljesítettem, úgyhogy boldogan és elégedetten zárhatom az évet.

A július-augusztus nem alakult jól számomra, a munkába való visszaállás nagyon meggyötört, jobban, mint számítottam rá, az életünk újratervezése igencsak sokat kivett belőlem, emiatt az edzéseim igencsak rosszul mentek. Szeptemberben már egy fokkal jobb volt a helyzet, 4 hétvégéből 3 versenyem volt, eléggé elfáradtam. A maraton irtó béna lett, de mivel nem volt célverseny, felfogtam egy hosszú és nehéz edzésnek, amire tudok majd építkezni. Utána viszont sikerült összekaparnom magam, elkezdtek jobban menni az edzések, egyre erősebbnek és motiváltabbnak éreztem magam. Így jött el a november, és tudtam, hogy most meg kell tudnom csinálni a 60-ast a 6 órán – az összetett 2. hely pedig már csak hab lesz a tortán.

És akkor a verseny.

Reggel indultuk Velencére Dórival és Zolival közösen, útközben az autópályán megálltunk kávézni, hogy Dóri megszokott rituáléi ne maradjanak el. Nekem is vannak rituáléim: a Compressport DNF pólóban megyek versenyre, és a verseny előtti napon beragasztom a lábam kineziotape-pel – szóval nem vagyok csak egy kicsit kényszeres. Hamar megérkeztünk, felvettük a rajtcsomagokat, bemutattuk az OB részvétel miatt a kis kék könyvünket benne a versenyengedéllyel és a sportorvosi igazolással, aztán kipakoltuk a pálya szélére a Márton Teammel közösen a székeket, asztalt, frissítőcuccokat, majd elmentünk átöltözni. Mivel jó idő ígérkezett, rövidnadrágot és rövid ujjút vettem (mint a legtöbben), de magamra húztam egy vékony hosszú ujjút is. Versenyen most először futottam a Hoka Cliftonban, de mivel sikerült jól bejáratnom az elmúlt hetekben, bíztam benne, hogy nem lesz vele gond.

verseny1.jpg

10-kor rajtoltunk el, rögtön elindítottam a zenét, és jókedvűen, kellemes tempóban kezdtem futni. Figyeltem, hogy ne fussam el az elejét, persze az első kör lett a leggyorsabb, aztán beálltam egy viszonylag egyenletes tempóra 5:30-5:40/km között, mert ezt sokáig tarthatónak éreztem. Jólesett a futás, szépen teltek a körök. A frissítést hamar elkezdtem, folyamatosan ittam izót és vizet, aztán ahogy szükségét éreztem, ettem a gélt, ittam a kólát, vittem be a sót, magnéziumot, rágcsáltam a sós kekszet, és alkoholmentes grapefruit-os sört is kortyolgattam.

Főleg egyedül futottam, de ha ismerőssel akadtam össze, akkor persze beszélgettem, poénkodtam: futottam Badics Attilával, szokás szerint Járosi Tomival – bár ő inkább résztávozott, mert nem volt kedve olyan lassan futni, mint nekem, Jocival is döcögtünk kicsit együtt. Milán kétszer is elhúzott mellettem, Timi szó szerint száguldozott, Juhász Peti szintén, azt meg, hogy az élmezőny hányszor körözött le, nem is számoltam. Szuflavéderrel is megismerkedtünk menet közben, eddig csak egymás írásait olvastuk, most egy pár szót beszéltünk is, és én hívtam fel a figyelmét rá, hogy nyomja csak, mert vezeti a 4 órás férfi versenyt – meg is nyerte végül.

Élveztem a futást, jólesett, nem volt különösebb problémám, és az idei hosszú versenyek után ezt a 6 órát egyáltalán nem éreztem fejben sem nehéznek, nem gondoltam arra, hogy még mennyi van hátra, milyen hosszú az idő, amit futással fogok még tölteni. Közben felbukkant Nóri és Ákos is a pálya szélén, drukkoltak, segítettek, poénkodtak. Zoli folyamatosan rohangált a pálya szélén el-vissza, Dórinak segített a frissítésben. Valamikor kb. 3 óra elteltével akadtam össze Dórival, futottunk együtt egy darabon, mindketten épp vicsorgós kedvünkben voltunk – aztán Dóri egy kék ücsörgős bódét választott társaságnak helyettem, nem volt jól, de küzdött, igazi harcos az én barátnőm, büszke vagyok rá!

verseny2.jpg

4 óra környékén volt egy kis afférom egy hülye kaviccsal, le kellett ülnöm kivenni a cipőből, mert sehogy sem tudtam úgy helyezni, hogy ne vágja irtózatosan a talpam. Szerencsére ez nem zökkentett ki, tovább tudtam menni anélkül, hogy törés keletkezett volna a futásomban. Végig figyeltem az órám, a tempót, az eltelt időt, hogy mindenképpen 6 percen belüli átlaggal rójam a köröket. Szerencsére szép előnyt tudtam építeni magamnak, így nem nyomasztott a gondolat, hogy esetleg az utolsó órában mondjuk olyan tempót kellene futnom, amire már nem vagyok képes. A pálya emelkedős szakaszát már a 2. órától kezdve utáltam, de még itt sem engedélyeztem magamnak gyaloglást, mert akkor biztosan nem érem el a célom – az emelkedő után pedig kifejezetten jó volt síkon, aztán lejtőn futni. Picit feszültek a vádlijaim, és a bal combom külső része is fájdogált, emiatt próbáltam máshogy lépni, de attól meg a bal bokám jelzett, szóval visszaváltottam rendes futásra, a fájdalom meg egyszer csak elmúlt. Az utolsó órára sikerült még kicsit felpörögnöm, mondogattam magamban, hogy erős vagyok, megcsinálom, közben üvöltött a fülemben a zene, és azt képzeltem, hogy nem is futok, hanem koncerten vagyok és bulizom. Tartottam a magam által megszabott tempót, a legtöbb körben 6 percen belüli iramban sikerült futnom, és számolgattam, hogy hány kör kell a 60 feletti kilométerhez. Az utolsó 25-30 percet Milánnal együtt futottuk, egymást hajtva és húzva mentünk előre. Végül 61 kilométert mutatott az órám, amikor lefújták a 6 órát – ha nem is mért teljesen pontosan, tudtam, hogy a 60 akkor is megvan, szóval nagyon örültem az eredménynek. Végül 61,125 km lett a pontos táv, amit megtettem.

verseny3.jpg

A tört kör lemérése után összecuccoltunk, és irány az öltöző, meg a forró zuhany. A neten ezután már néztük is az eredményeket, a teljes körökből 60,95 km jött össze, így a tört körrel tudtam, hogy 61 fölött vagyok. 7. lettem a női mezőnyben, az OB mezőnyben pedig 5., szóval a 24 órás OB-6. helyen tudtam egyet javítani. Dóri végül 9. lett, de még a gondjai ellenére is futott 60 km-t, szóval ez is jelzi az erejét – és még csak 23 éves, övé a jövő!

A napi programot egy közös vacsora és az eredményhirdetés zárta, a futamok és az OB eredmények kihirdetése után jött a számomra lényeges pont, a szuperkupa eredményhirdetése. Az OptiVita szuperkupában a megrendezett 6 versenyből 4-en kellett indulni, és ezeknek az eredményeit adták össze: egy 24, két 12 és egy 6 órás futás számított bele az összesítésbe. Két versenyt tavasszal futottam le, kettőt pedig ősszel – ez utóbbiakat azért, mert az első két verseny után látszott, hogy lehet esélyem jó helyen végezni a sorozatban, ezért lett ez a teljesítés és valamelyik (a 2. vagy a 3.) hely megszerzése az őszi nagy célom.

Editet megszorítani nem lehetett, a 2. helyre viszont sikerült felfutnom, erre pedig büszke vagyok. Persze lehetne sorolni, hogy a nálam jobb futók közül ki nem indult el, és miért is lehettem én a második, de engem mindez nem érdekel, mert én végigcsináltam, teljesítettem, amit kellett, mások pedig nem, szóval megérdemeltnek gondolom az elért eredményt. Ezt azért írom le, mert sokszor megy a piszkálódás, hogy valaki csak azért tudott elérni valamilyen helyezést mondjuk egy OB-n, mert kevesen indultak, a nagy nevek valamiért távol maradtak. De az, hogy valaki nem indul el, nehogy már levonjon valamit azok teljesítményéből, akik ott az adott körülmények között végigcsinálnak egy versenyt, nehogy már azoknak kelljen mentegetőzni, esetleg szégyellősen magyarázni, hogy miért érték el azt az eredményt, amit. Ez az eredmény az övék, az enyém, és senki nem veheti el tőlem, és senkinek nem hagyom, hogy lehúzza.

verseny5.jpg

Az eredményhirdetésen kicsit sikerült elérzékenyülnöm. Már úgy mentem ki a dobogóhoz, hogy folytak a könnyeim, de vállalom, hogy meghatódtam. Ez vagyok én. Megkönnyeztem az évet, a versenyeket, a sok munkát, amit beletettem, a gyerekemtől távol töltött időt, az esetleges fájdalmat és a célba érkezés sikerének érzését. Megérte csinálnom, ezt az elismerés és a jelképe, a kupa bizonyítja. Nekem kellenek az ilyen sikerélmények, hogy tudjam, hogy van értelme csinálnom. Büszke vagyok arra, hogy kisgyerekes, dolgozó nőként, a szabadidőmben edzve képes vagyok a sportban is elérni valamit. A díjátadáskor megölelgettük egymást Edittel és a 3. helyezett Andreával, mindketten példaértékű nők, akiktől tanulni lehet. Edit különben is az egyik példaképem, ő az, aki miatt elhiszem, hogy nekem is sikerülhet, amit a fejembe veszek.

A hatalmas serleg mellé futócuccok.hu ajándékutalványt és teljes körű Cardio Control állapotfelmérést kaptam – ez utóbbira kíváncsi leszek, hogy milyen eredményeket produkálok majd, és hogyan tudom az infókat hasznosítani a további fejlődésem érdekében.

verseny4.jpg

A siker persze nem csak az enyém, hiszen kellett hozzá egy támogató férj, egy jó fej gyerek, egy segítőkész anyuka, és persze az elengedhetetlen edzőm is - köszönöm nekik, hogy futhatok, és eredményes lehetek!

Ezzel a versennyel tehát lezárult számomra az év – részletes összegzést hamarosan írok majd, csak még egy picit hagyom ülepedni a dolgokat. Az azonban biztos, hogy nehéz, de jó év volt, amiből sokat tanultam. A legnagyobb kitűzött célomat megvalósítottam, hiszen teljesítettem az Ultrabalaton, amit az év első számú nagy sikerének könyvelek el. De nem állok meg, megyek tovább előre, 2015 új céljai felé!

Fotók: Ironteam

Maraton, a mumus

Eddig összesen két maratont futottam életemben, 2010-ben Budapesten és 2013-ban Frankfurtban. Az első 5 órán kívül lett, a második meg 4 órán belüli, egyik sem úgy sikerült, ahogyan azt szerettem volna, bár utólag egyikre sem gondolok vissza rossz érzésekkel. Az idei célok sem a maratonról szóltak, de azért az őszi versenyek közé bepasszíroztam a Spar Budapest Maratont, lesz, ami lesz alapon.

Amilyen jól ment a tavasz, olyan fura ez az ősz nekem. Fáradtabb vagyok, mint szeretném, az edzések sem olyan hatékonyak, mint tavasszal voltak, ehhez nagyban hozzájárul, hogy rohanás az életem. Hajnalban próbálok futni, rohanok a gyerekkel a bölcsibe, rohanok a munkába, dolgozom, mint a hülye, hogy mielőbb rohanhassak a gyerekért, akivel aztán próbálok minőségi időt együtt tölteni úgy, hogy közben a házimunka is el legyen végezve. Ja, és van egy férjem is, akire szintén próbálok időt szakítani. Későn fekszem, korán kelek, ezt pedig nagyon utálom. Szerintem ez látszik meg a futásaimon is, gyenge vagyok és fáradt, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy szeretném, a fejem akarja, de a testem tiltakozik. És még híztam is, mióta dolgozom, amit különösen gyűlölök.

Ilyen előjelekkel vártam a maratont. Először azt terveztem, hogy beállok a 4 órás iramfutókhoz és velük szépen lefutom a távot, de aztán arra jutottam, hogy megpróbálom a 3:45-öt megfutni, mert ha meg sem próbálom, akkor tuti nem fog sikerülni. A tervemhez kerestem társakat, az "Együtt könnyebb" jeligére feladott hirdetésemhez Laca és Anikó csatlakozott előzetesen, majd a verseny rajta előtt Gergő is. Milán ment a 3:30-on belüli időért, úgyhogy most nem futottunk együtt.

ppic_SPAR_Maraton_2014_utvonal_0660.jpg

A rajt előtt sikeresen elkeveredtünk egymástól, így végül én Gergővel rajtoltam, Anikót és Lacát nem láttuk sehol a rajtzónában, akkora volt a tömeg. Megindultunk, persze jóval gyorsabban, mint kellett volna, 4:50-en belül lett az első kilométer, de ekkor még jól is esett, és vicces módon tök lassúnak éreztem. Haha! Az Andrássy fordítónál Milán jött szembe és kiabálta, hogy Anikóék kb. 100 méterrel vannak előttünk, aztán a 4. km környékén utol is értük őket, onnantól négyen próbáltunk egymás közelében tempózni. Gergő ment elöl, Laca és én utána, Anikó mögöttünk. Kezdtünk elszakadozni egymástól, de az 5:20-on belüli tempót igyekeztünk tartani. A Margitszigetre beérve kezdett egyre kevésbé jólesni a futás, az Árpád-hídra való felfutáskor pedig konkrétan már tele volt a tököm. Gergő addigra lelépett, Anikó lemaradt, Laca még nézte, mi van velem, jövök-e, de mondtam neki, hogy menjen, mert ez nekem most nem fog menni. Még tartottam magam, de egyre nehezebb volt. Beértem Amatőrt, váltottunk pár szót, de sem erőm, sem kedvem nem volt nagyon dumálgatni, küzdöttem, hogy tudjak haladni. 12-nál csatlakozott be a 30-as mezőny, figyeltem Katát, hogy hol lehet, de nem láttam, pedig úgy volt, hogy ott csatlakozik hozzánk és futunk együtt. Döcögtem tovább, integettem Milcsinek, aki anyukámmal szurkolt a Szent István parknál, ez adott egy kis erőt. Amatőr mögött is kezdtem lemaradni, neki is mondtam, hogy menjen csak, nem bírom.

Szégyen vagy nem, a Lánchídon kénytelen voltam belesétálni a futásba, ami eléggé elkeserített, hogy fogom végigcsinálni egyáltalán ezt a maratont, ha már 15-nél gyalogolok. De hát ez ment, így ment. Egyre inkább melegem volt, minden frissítőnél locsoltam magam, a fejem, a hátam, a pólóm, mostam az arcom, ittam a vizet, izót. Éreztem, hogy gyengék a lábaim, úgyhogy megettem a gélem felét, bár szívesen megettem volna az egészet, de mivel csak egyet vittem, tartalékoltam. A budai alsó rakparton is sétáltam, több ismerős is elment mellettem, kérdezték, jól vagyok-e, mondtam, hogy jól, csak most sétálok. Az egyik frissítőnél "hátba csapott" Kata, onnantól együtt mentünk tovább, jó volt, hogy nem voltam egyedül. Amikor szükségét éreztük, gyalogoltunk, amikor tudtunk, futottunk. 2 óra volt a félmaraton, és tudtam, hogy ebből még egy 4 órás maraton sem lesz. Akkorra persze már elengedtem mindent, az volt a lényeg, hogy végigmenjek, ha 5 óra alatt, akkor annyi alatt. A 4 órás iramfutók olyan tempóban mentek el mellettünk, hogy csak káromkodni tudtam egy cifrát, de követni őket esélyem sem volt.

Nagy nehezen visszaértünk a pesti oldalra, a rakparton Kata mondta, hogy ő ki fog szállni, aztán valahol el is hagytam, mert akkor épp tudtam futni még. 30-ig iszonyú nehezen értem el, ott megettem a gélem másik felét. Figyeltem a szurkolókat, szerencsére jó sokan voltak, sok ismerős, Sanyoszék irtózatos hangerővel üvöltöztek nekem, de ettől sajnos nem táltosodtam meg túlzottan. Viszont amikor túl lettem a 30-on, valahogy kicsit összekaptam magam. Talán az ultrás tapasztalat teszi, hogy ha sokáig erőltetem a haladást, egyszer túl tudok lendülni. Eljutottam az Árpád-hídi felhajtóhoz, ahol a kilométerjelző tábla tövében Tresó Gabi álldogált, megörültem neki, és elfogadtam pár kortyot a citromos söréből, amivel kínált. Felgyalogolt velem a hídra, addig beszélgettünk, majd közölte, hogy most már akár futhatnék is, tehát a kedvéért megindultam. A hídon és bent a Margitszigeten sorra fogtam be az embereket. Utolértem Anikót is, akivel gyalogoltunk egy kicsit együtt, majd futni kezdtünk, de a szigeti "hegy" után Anikó mondta, hogy ő inkább sétálna, menjek csak. Átdöcögtem a hídon, az Olimpiai parknál beértem Miklóst (ő 3:40-es tervvel indult), futásra "bírtam" egy darabon, majd ő is lemaradt. Innentől kezdve szinte végig futottam, persze nagyon rosszul esett, és nagyon lassan is mentem, de úgy voltam vele, hogy futva gyorsabban beérek, mint gyalogolva, és előbb túl lehetek ezen a szenvedésen.

ppic_29_SPAR_maraton_42km_egyeni_befuto_3444.jpg

Az utolsó pár kilométer szerencsére tűrhetően telt, bár a városligeti illatok - kürtőskalács-fesztivál - elég kegyetlenek voltak, de azért csak rákanyarodtam a célegyenesre és bedöcögtem. 4:27:59. Csak háromnegyed órával rosszabb a tervezettnél. Örömködni nem volt kedvem, nem volt miért, ez az a verseny, amit érdemes minél előbb elfelejteni. A cél után ott volt Gergő és Bozót, dumáltunk, együtt megvártuk Anikót, felpróbáltam Gergő Hoka Cliftonját (imádtam!), aztán mentem megkeresni Milánt.

A maraton ismét megmutatta nekem a kegyetlen arcát. Hiába tudok maratonnál hosszabb távokat is lefutni, egy maratonon nem lehet hibázni, ha valami borul, valami nem stimmel, ott minden borul, alibizni, sebeket nyalogatni, várni, hogy majd jobb lesz - ezekre nincs idő. Jövőre, ha szeretnék végre egy tisztességes eredményt elérni, mindenképpen célirányosan, többet gyorsítva kell készülnöm. Mondhatnám, hogy nem tudok maratont futni, de azért szeretnék legalább életemben egyszer 3:30 közelébe férkőzni. Picit vigasztal, hogy az emberek nagy többségének nem úgy sikerült ez a futás, ahogyan azt szerette volna, más részről meg fricska, hogy sokan óriási egyéni csúcsot futottak, köztük Milán is, akire persze nagyon büszke vagyok.

Ez volt idén az utolsó előtti versenyem, még novemberben a 6 órást kell "túlélnem" - meg persze lefutnom (le is fogom), aztán ennyi, jön egy kis pihenő, aztán kezdődik az alapozás, a jövő évi célok érdekében (amikről majd később nyilatkozom.)

Fotó: BSI / Futanet.hu

Függő vagyok!

Függő vagyok, és ezt vállalom. Oké, azt mindenki tudja, hogy futás-függő vagyok, most nem is erről lesz szó. Van egy futáshoz kapcsolódó másik függőségem, amit be kell vallanom.

Futóruha és futócipő-függő vagyok. Durván. És nem tudok leállni, mint ahogyan a futással sem. Még jó, hogy aránylag sokat futok, és ehhez aránylag sok cipőre és ruhára van szükségem. Bár már akkor is teljesen rá voltam kattanva a futócuccokra, amikor alig-alig futottam. Többször meg is kaptam, hogy jó, hogy ennyi futóruhám van, de azért futnom is kellene bennük, hogy ne csak a szekrényben álljanak. Hát most már ez is megvan.

Szerintem minden nő (vagyis a legtöbb) szeret vásárolni. Én is. De engem nem a magassarkú cipők, csini szoknyák, felsők hoznak lázba, hanem a futópólók, futónadrágok és futócipők. De még egy menő zoknitól is képes vagyok elalélni. Ha bemegyek egy futóboltba (ami azért elő szokott fordulni), nehezen jövök ki üres kézzel. Mindig találok legalább 15 olyan cuccot, amit meg AKAROK szerezni. Persze a józan ész és a pénztárcám/bankkártyám tartalma ebben megakadályoz, de azért időnként belefér egy-egy újdonság, egy szép top, egy újabb nadrág, az éppen aktuális legújabb futócipő. Nagy szerencsém, hogy időnként kapok egy-egy szép újdonságot tesztelni - két héttel ezelőtt a Nike lepett meg egy csodaszép, vadiúj Nike Lunarglide 6-tal, amit ezúton is nagyon köszönök! :)

ruhak3.jpg

Gyakran böngészek webáruházakat is, mert külföldről sokszor olcsóbb megrendelni bizonyos dolgokat. Múlt hét végén megrendeltük a következő pár Hokáinkat, egyet nekem, egyet Milánnak, és hát sikerült még addig nézelődni a webshop-ban, hogy bekerült a kosárba nekem egy csodálatos Nike lila-fekete short is. Néhány hónapja SMR hengert akartunk rendelni, de azt lett belőle, hogy a henger mellé vettem egy trikót, egy hosszú ujjú felsőt és még zoknit is. Szinte mindig ez van.

ruhak1.jpg

Hatalmas örömmel tölt el, amikor vehetek egy újabb futócuccot. Imádom őket, gyönyörűek, főleg a Nike cuccaira vagyok rákattanva, mert színben, fazonban, anyagban is olyanok, amiktől elalélok. Gyermeki örömmel várom, hogy a külföldről rendelt csomag megérkezzen, és mielőbb futni mehessek az új szerzeményeimben. Néha azért jön egy kis lelkiismeret-furdalás, hogy jaj, már megint új cuccot vettem, nem kellett volna, mikor annyi van, de ez aztán hamar elmúlik, főleg, amikor felöltöm a legújabb ruhadarabot, és edzeni indulok. Rendes ruhák esetében egyébként képes vagyok hosszan gondolkodni, hogy kell-e az a farmer, vagy szükségem van-e egy újabb felsőre, és hetekig halogatom, hogy megvegyem-e - futócuccoknál viszont gyorsan döntök. És szinte mindig valami lilát választok. :)

ruhak2.jpg

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy szerintem már több futócuccom van, mint rendes ruhám, és gyakran "meg vagyok lőve", ha "rendes" cipőt kell felvennem, mert futócipőből és utcai sportcipőből van kb. 15 pár a szekrényben, de csini cipőm jó, ha kettő van. Ha tehetném, egyébként simán járnék az utcán futócuccban, mert annyira divatosak és szépek - még szerencse, hogy a mostani trend nekem kedvez, és minden ember sportcipőben közlekedik.

Szóval függő vagyok, és ezt vállalom, büszkén. Mert mindig kell egy új futócucc! :)

Az út maga a cél - Ultrabalaton 2014

Teljesült a nagy álmom, hogy körbefussam a Balatont, megcsináljam a 212 kilométeres Ultrabalatont. Az az út, ami számomra eddig a célig vezetett, véget ért. Az az út, ami 2012. május 2-től 2014. június 1-jéig tartott, a 2,5 kilométeres, szülés utáni újrakezdő futástól a 212 kilométeres Ultrabalatonig.
De ez a célba érkezés nem valaminek a vége, hanem valami újnak a kezdete - hogy minek, az még a jövő kérdése, viszont biztos, hogy a futással, az ultrákkal nem állok le, nekünk még dolgunk van egymással.

119341.jpg

Hosszú volt a felkészülés, feszített a tempó, számomra szokatlanul sűrű az idei szezon, de minden azért történt, hogy június 1-jén Balatonaligán a kezembe foghassam a nevemmel ellátott célszalagot. A téli alapozás nehéz pillanataiban ezt a képet láttam magam előtt, ez adott erőt, hogy elinduljak edzeni, hogy otthon hagyjam a fiamat és a férjemet, hogy benevezzek egy 12 és egy 24 órás versenyre. Voltak bennem kérdések, kételyek, de a végén valahogy mindig oda lyukadtam ki, hogy nem érdekel senki véleménye, oda fogok állni a rajthoz, és körbe fogom futni a Balatont. Lehet, hogy ez túl nagyképűnek tűnik, túl magabiztosnak, főként az eddigi eredményeim tükrében (idén jutottam 12 órán először 100 km fölé, 5 héttel az UB előtt indultam az első 24 órásomon), és annak tükrében is, hogy egyetlen ultrán sem lehet biztosra menni, mert bármi megtörténhet. De én ezzel nem voltam hajlandó foglalkozni, csak azzal, hogy meg fogom csinálni, mert olyan nincs, hogy nekem ez ne sikerüljön. Kaptam negatív kritikákat, aztán meg még több pozitívat, és annyian lettek rám kíváncsiak, hogy ettől kicsit meg is ijedtem, de végül ez is inkább doppingolt, hogy csak azért is megmutassam nekik, hogy meg tudom csinálni.

Az utolsó hét

Be kell valljam, a verseny hetében iszonyatosan ideges voltam. Addig vártam, hogy jöjjön már, legyünk már ott, fussunk, aztán az utolsó héten azt kívántam, hogy bárcsak lenne még időm készülni, gyengének és szerencsétlennek éreztem magam, és féltem. Hullámokban tört rám az idegesség, sokszor lett volna kedvem sírni, és visszamondani az egészet. Soha egy verseny előtt nem éreztem még így magam. Ezt sikeresen tetézte az Indexes-BMW Média Maratonos futótárs, Anita felkérése is arra, hogy az Index hadd kövesse és közvetítse a futásomat. Persze azonnal igent mondtam, majd a lelkesedés átcsapott rettegésbe, hogy mit akarok én ezzel a "celebkedéssel", mi van, ha leégek. De végül megbeszéltem magammal, hogy ez is csak egy pozitív doppingszer lesz számomra, és az érdeklődést a saját hasznomra fordítom majd, erőt merítek belőle.
Az egész hét a készülődés jegyében telt, frissítőket vásároltam, pótoltam a hiányzó felszereléseket, pakoltam, listát írtam, listát pipáltam. A konyha úgy nézett ki, mint egy komplett frissítőállomás, Milcsi pedig minden nap többször elmondta, hogy "Apa és Anya elmegy köjbefutni Bajatont". Ő ugyan még szerintem nem fogja fel teljesen, hogy nekünk mit jelent a futás, de akaratlanul is ösztönöz és támogat minket a maga 2 éves módján. Tudtam, hogy érte is küzdenem kell, és az apjáért is, aki nem csak az életben, hanem a futásban is társam.

Pénteken délután indultunk útnak két barátunkkal, Tibivel és Tomival kiegészülve, ők vállalták, hogy segítőink és kísérőink lesznek a nagy úton autóval és bringával, etetnek, itatnak és istápolnak minket szükség szerint. Mivel kettőnket kellett segíteni, benne volt a pakliban, hogy lesznek nehézségek, de bíztunk benne, hogy Milánnal nem távolodunk majd annyira el egymástól, hogy nehéz legyen a dolguk, és nagy távolságokat kelljen köztünk bejárni. Jó hangulatban utaztunk, lepakoltunk a szálláson, a balatonkenesei Honvéd Üdülőben, majd átmentünk Aligára a rajtba a tésztapartira és a chipet felvenni. Szinte azonnal ismerősökbe botlottunk, mindenkivel váltottunk pár szót, de azért ekkor még érezhető volt a feszültség mindenkiben, főleg az egyéni indulókban, és főleg az először egyéniben indulókban. Nem bandáztunk túl sokáig, visszamentünk a szállásra, beszélgettünk, eszegettünk, majd igyekeztünk korán lefeküdni.

A nagy nap - az első

Reggel viszonylag nyugodtan ébredtem, de a készülődés közben mégis fokozódott az izgalmam. Ez mondjuk minden verseny előtt így van. Felvettem a versenyszerelésemet, a szokásos lila Nike felsőt (Mielőtt valaki azt feltételezné, hogy csak ez az egy lila felsőm van, és csak abban futok, közölném, hogy nem, két tök egyforma van belőle!), a fekete Adidas rövidnadrágot, a lila Compressport kompressziós szárat, és a Hokámat. Karomra felcsatoltam a tesztelésre kapott Suunto Ambit 2-t, hogy végig, a teljes távon mérni tudjam a dolgokat, az 50 órás akkumulátorkapacitásnak köszönhetően.
Összekészítettem az éjszakai cuccot egy kis zsákba, hogy majd csak be kelljen dobnia a fiúknak a bringás induláskor, és a hűvös miatt egy vékony hosszú ujjút még magamra húztam. Derekamra került a Spibelt, benne a telefonom, zsebkendő, mp3 lejátszó, majd a rajtszámtartó öv is, benne egy géllel. Tibi átvitt minket a rajtba, majd visszament a szállásra, hogy összepakoljanak és összekészüljenek Tomival, azt beszéltük meg, hogy úgy 15-20 kilométernél találkozunk majd. A rajtnál már ott volt a rengeteg futó, számtalan ismerős, akivel tudtunk, váltottunk pár szót, mindenki izgult, mi is. Milánnal összeölelkezve megbeszéltük, hogy megcsináljuk, célba fogunk érni mindketten. Itt egy kicsit pityeregtem, de valahogy ki kellett engednem a gőzt a hosszú út előtt, ne vigyem magammal, ha nem muszáj.

Minden egyéni futó kapott egy-egy lufit, amit a rajt pillanatában elengedtünk, majd nekilódultunk. Rögtön egy emelkedőn kellett felfutnunk a Club Aligából, szerencsére így nem tudtam elfutni az elejét, könnyebb volt így felvenni a tervezett tempót. Igyekeztem jólesően menni, hangolódni, beszélgettem jópár futóval, ismerősökkel és ismeretlenekkel is. Milán hamar ellépett, de megbeszéltük, hogy mindketten elsősorban magunkra koncentrálunk, és úgy futunk, ahogy jólesőnek érezzük - innentől sokáig csak messziről láttam a hátát, hol kicsit távolabb volt, hol közelebb. Keresztülfutottunk a kenesei Honvéd Üdülőn, itt kellemes érzések fogtak el: 3 éve én futottam itt, amikor párban mentünk, másfél hónappal utána pedig itt derült ki, hogy már nem ketten, hanem hárman vagyunk.

Tartottam a tervezett 6 percen belüli tempót, nem szerettem volna gyorsabban, de lassabban sem menni, nézelődtem, pozitív gondolatokkal voltam elfoglalva, a rajt előtti izgalmam is megszűnt. Hiszen csak futnom kell, haladnom, okosan és ügyesen, közben pedig ennem, innom, és lehetőség szerint jól érezni magam. A fiúk is felbukkantak hamarosan, oda is adtam nekik az azóta levett hosszú ujjú felsőt, és megbeszéltük, hogy kérek majd egy gélt, és megitattak izóval. Zenét egyelőre nem hallgattam, próbáltam kitolni azt az időtartamot az elején, amíg nem veszem igénybe a zenei segítséget. Már Almádiban voltam, 30 kilométernél, amikor hívott Anita az Indextől, hogy mi újság, futás közben gyorsan ledaráltam, hogy minden oké, jól vagyok, és tartom a tervezett tempót. Egyébként úgy terveztem, hogy Aszófőig, 48 km-ig, a dimbes-dombos szakasz kezdetéig igyekszem 6 perces átlagot hozni, mert onnantól úgyis lassulni fogok. Féltem a szintes résztől, ezért próbáltam odáig egyrészt előnyt szerezni magammal szemben, másrészt pedig tartalékolni. A srácok közben folyamatosan felbukkantak, etettek, itattak, informáltak, hogy Milán mennyivel van előttem, és minden oké vele. Én meg futottam, beszélgettem, mosolyogtam. És volt, hogy nem mosolyogtam, főleg, amikor szemből és hátulról is bringások jöttek a szűk bringaúton, és nekem kellett leugrálnom az útról, hogy ne üssenek el. Szuper, hogy ennyien sportolnak, de az egymásra való odafigyelés még sokaknak nem megy, mint ahogyan egy "légyszi engedj el", vagy egy "köszönöm" kipréselése is problémát jelent.
Tihanynál ért utol Viki, bringán követte őt Kata, jó volt őket látni - óriási csatában Viki és Dóri párosa nyerte a női párosok versenyét, aminek nagyon örültem.

Aszófőre sikeresen elértem 6 percen belüli tempóban, ekkor már zenével a fülemben. Megkezdődtek az emelkedők. Úgy döntöttem, hogy amelyik nem tűnik gyilkosnak, azt igyekszem megfutni, de nem erőből, hanem okosan. Kezdett melegedni az idő, én is kezdtem kimelegedni, úgyhogy levettem a pólóm, és egy szál topban (ami természetesen lila) futottam tovább. Emelkedőn fel, lejtőn le. A lejtőkön próbáltam visszaszerezni az elvesztett időt, de csak úgy, hogy ne csapjam szét magam a lefelé futással. Nem éreztem fáradtnak a lábaimat, jó hangulatban mentem, és a frissítés is jól ment, sehol egy gyomorgörcs, öklendezés vagy hányinger. Nyomtam befelé a géleket, a sós perecet, a fiúk adagolták a sótablettát, izót és vizet, lesték a kívánságaimat. Ekkor már éreztem, hogy pisilnem kellene, de az út mentén nem találtam számomra alkalmas helyett, és még nem voltam olyan állapotban, hogy minden mindegy legyen. Vártam a megfelelő alkalomra. Az egyik frissítő-váltóponton meg is pillantottam a szép zöld toi-toi-okat, előtte néhány emberrel. Odakocogtam, és megérdeklődtem, előre tudnának-e engedni, hogy minél előbb megszabaduljak a kb. 20 kilométer óta tartogatott cuccomtól, és utána tovább haladhassak. Nagyon rendesek voltak, mert rögtön pattanhattam is be a wc-be, majd mentem is tovább. Emelkedőre fel, lejtőn le, erről szólt ez a Balaton-felvidéki szakasz. Csodálatos környezet, tiszta, rendezett falvak, frissen aszfaltozott út, pipacsok az út mentén, búzamezők, gyönyörű volt. Lehet, hogy ez segített, de meglepően jól ment ez a rész, amitől annyira féltem.

A nap egyre erősebben sütött, a só kiült az arcomra, teljesen kidörzsölte, megváltás volt, amikor Tibi és Tomi odaadták a vizes törölközőt, hogy megmosakodhassam. Szinte gond és holtpont nélkül mentem, a frissítőkön megálltam, dumáltam, ha valakivel összeakadtunk, kerülgettük egymást több futóval, figyeltem, lesznek-e ismerősök a mellettem elhaladó autókban. Sajnos azt tapasztaltam, hogy az elhaladó váltósok és autóik alig-alig szurkoltak, pedig jó sokan mentek el ekkor már mellettem. Tavaly mi végig a dudán feküdtünk és üvöltve visítottunk ki a kocsi ablakán mindenkinek. Akik viszont drukkoltak, azoknak megköszöntem, és hajráztam én is, erőt merítve ebből. Különösen jólesett, amikor valaki név szerint szurkolt, vagy a blogomat emlegette, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan olvassák és ilyen sokat fel is ismernek, köszönöm mindenkinek! :)

Az előzetes számításokhoz képest egy óra előnnyel érkeztem meg Zánkára - és ettől szét is estem fejben. Nagyon vicces, de nem tudtam feldolgozni, hogy túl vagyok a rettegett szakaszon, méghozzá ilyen könnyedén és jólesően. Kellett egy kis gyaloglás, hogy összekaparjam magam, és sokat segített egy DK-s futó, aki utolért, és gyalogolt velem beszélgetve, elmesélte a történetét, hogy hogyan kezdett futni, és honnan jutott odáig, hogy most itt jön mellettem. Megköszöntem, és útjára engedtem, majd én is igyekeztem újra futni. Zánka után ismét hullámos szakasz következett, de ettől már nem nagyon féltem. Viszont jó kis időzavarban szenvedtem, azon gondolkodtam, hogy este 7-kor miért tűz még mindig ennyire a nap, aztán mikor ránéztem az órára, láttam, hogy még csak fél 6 van. Úgy döntöttem, hogy felhívom anyukámat és Milcsit, hogy velük mi újság, és ebből picit táplálkozom. Épp a játszótéren voltak, a fiam épp a szökőkútba készült beesni, de azért küldött puszit, és kiderült, hogy minden rendben van. Beszámoltam, hogy nálunk is minden oké, Milán előttem van, 5-15 perces különbségekkel követem a domborzati viszonyok és a frissítésre szánt idő függvényében. Jót tett a beszélgetés, feldobódtam, mentem tovább.

Kb. 90 kilométernél a srácok mondták, hogy Milán itt van pár száz méterrel előttem, most volt egy kisebb holtpontja, de semmi baj nincsen. Mentem tovább, és megláttam a férjem szürke pólóját. Nem akartam gyorsítani, gondoltam, ha utol kell érnem, akkor majd utolértem. Közben beértem Denit, aki sétált, és később kiderült, hogy ki is szállt. Ezután szép lassan Milánt is utolértem, becsatlakoztam mellé, és együtt futottunk be Badacsonytördemicre. Itt én megálltam ismét wc-zni, majd a vasúti átjárónál jött a vonat, úgyhogy ott is meg kellett állnom. Egy aranyos kisfiú volt ott az időmérő dobozzal, mondta, hogy én vagyok az első, akinek csipogtathatja a chipjét. :) Itt aztán érdekes volt újra kitéve látni a 95,8 kilométeres táblát, ugyanis a wc-nél is az volt, meg kb. 1 kilométerrel utána is. Itt értem ki a szigligeti vár előtti szakaszra, ahol összeakadtam Zsoltival. Sárváron nem futottunk együtt, de megbeszéltük, hogy majd most, hát itt volt rá a lehetőség. Közben próbáltam felidézni, hol a 100. kilométer, hol volt tavaly a tábla, most ugyanis nem volt kirakva, oda nem, ahol vártam. Közben az Indexesen utolértek autóval, Anitával konzultáltunk, hogy mi a helyzet, és hogy jól vagyok, mindjárt itt a 100 kilométer. A fiúk vártak az út mellett, frissítettek, aztán felbukkant Gergő, Nóri és Viki is, kérdezték, kérek-e valamit és szurkoltak. Majd jött egy frissítő, rajta a 100-as táblával, de ez szerintem legalább 103 körül volt, ugyanis a 105,5-ös pont nagyon gyorsan jött utána. Ott lefotóztam a táblát, és nagyon boldog voltam, ugyanis megvolt a táv fele párszáz méterrel később, és mindeközben sikerült 12 órán belül eljutni idáig. A 12 órás csúcsom 105,7 km, amit síkon értem el, most pedig ezt tutira megjavítottam, egy 212 km hosszú szintes versenyen.

Itt engedélyeztem magamnak egy kis gyaloglást, közben neteztem kicsit a telefonomon. Jöttek szembe a fiúk, és mondták, hogy itt a 106-os km, menjek már, itt a fele. Mondom, az vicces, mert hogy a 105,5 és a 106 közötti távolság tutira nem 500 méter, hanem jóval több - ennyit a helyes km jelölésről. Itt újra összeálltunk Zsoltival, és együtt futottunk tovább, a 12 órás részidőnél 108 km-nél voltunk. A vonyarcvashegyi vasútnál celebkedtem kicsit, két Edzésonline-os srác elkapott, hogy csináljanak velem egy fotót, vicces volt, aranyosak voltak. Utána kértem egy kis comblazító krémezést, Tomi pedig elkezdett készülődni a biciklizésre, megbeszéltük, mit pakoljon el, mit hozzon, kaptam hosszú ujjú pólót, és indultam tovább, Tomi meg jött utánam. Beért Anita, ő volt az aktuális Indexes futó, közben pedig meginterjúvolt, hogy vagyok, mi újság. Itt meg is nézhető, milyen összeszedett tudtam lenni 110 km után. :)

Lassacskán beértünk Keszthelyre is, a nagy pontra, 119,5 kilométerhez. Itt akkora forgatag volt, hogy csak kapkodtam a fejem. Először Lami Julival találkoztam össze, cuki volt, lefotózott, és feltett az Instagramra. Aztán Németh Györgyi jött szembe, vele is beszélgettem, a frissítős lányok mondták, hogy olvassák a blogom, és az előbb volt itt a férjem (hogy hogy ismerték fel, nem is értjük), majd Józsa Laci videózott minket Zsoltival. Ettem pár falatot, majd megrohamoztam a toi-toi-t, pofátlanul előre kéreckedtem, de nagyon aranyosak voltak a sorban állók, mert előre engedtek. Itt ért utol Gyebnár Évi, a párjával napközben sokszor találkoztam, mondta, hogy Évi mögöttem van, ami hihetetlen volt, de tudtam, hogy éjszaka úgyis bedarál, hát ez megtörtént, teljesen várható volt. Aztán nekiindultunk Tomival, és a félhomályban egy ismerős formát pillantottam meg, mondtam is Tominak, hogy az a fiú úgy néz ki, mint Milán, Tomi meg közölte, hogy azért, mert ő az. Éppen Tibivel pakolásztak, frissítettek. Én is kértem még pár cuccot a továbbiakra, majd elindultunk tovább, együtt Milánnal. Bár nem beszéltük meg konkrétan, hogy innentől kezdve végig együtt maradunk, de szerintem mindketten úgy éreztük, hogy ennek így kell lennie, innentől már nem szakadunk el egymástól, együtt fogunk célba érni. Tomi jött mögöttünk a bringával, mi ketten futottunk.

Az éjszaka

Ránk szakadt az éjszaka, a sötétség, itt egy baromi sötét, kivilágítatlan szakasz jött, itt fordul át az út a déli partra, amit vártunk már nagyon, de valahogy csak nem akart vége lenni. Futottunk és gyalogoltunk felváltva, a sötétből sorra bukkantak fel mögöttünk a csapatok, köztük Anikó, aki olyan hirtelen ugrott a nyakunkba, hogy azt sem tudtuk, mi van, de jólesett, hogy ennyire drukkol nekünk. Majd Csabi és Janka értek utol minket, a tavalyi csapattársaink, nekik is nagyon örültünk, jó volt látni őket. Egyre hűlt a levegő, én pedig a fáradtság miatt is eléggé fáztam, még a rövidnadrág volt rajtam, és hiába volt Tominál a hosszabb, nem tudtam hol átvenni. Kértem Tibit, hogy valahol keressen helyet, ahol meg tud állni, és be tudok ülni átöltözni a kocsiba, de nem volt alkalmas hely a szakaszon. Mentünk tovább, és amikor végre lakott területre értünk Balatonberény elején, megláttam egy csapatkisbuszt, körülötte futókkal, az egyikük pedig ismerős volt, rájöttem, hogy a Nike-nak szokott fotózni. Hirtelen felindulásból odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, átvehetem-e a nadrágom a kocsijukban. Meglepődtek persze, de engedélyezték a műveletet, a kocsiban ülők pedig még azt is felajánlották, hogy addig kiszállnak. Mondtam, hogy nekem aztán mindegy, 130 km után már nem érdekel, hogy látja-e valaki a bugyimat vagy sem, így a 8 fős fiúcsapat és Tomi asszisztálása mellett végre felvettem a háromnegyedes nadrágomat. Határozottan jobban éreztem magam, a csapat pedig nagy üdvrivalgással bocsátott utamra, itt is köszönöm nekik a lehetőséget. Kb. ekkor ért utol Bozót, majd Csákány Krisztivel kerülgettük egymást. Baromira kezdtem álmos lenni, és szerettem volna egy kávét, de itt még nem volt a pontokon. Viszont egy kis presszóba bementünk wc-re, a szappanos meleg vizes arc- és kézmosás egészen új embert csinált belőlem - a presszósról pedig kiderült, hogy van ultrafutó ismerőse, úgyhogy tőle is kaptunk egy kis buzdítást.

ubbef1.jpg

A déli part egyenesei nem voltak túl motiválóak, szépen elszidtuk Balatonmáriafürdőt, hogy hogy lehet ilyen hosszú. Mint a messiást, úgy vártuk a 140 km-nél lévő Ironteam frissítőpontot, hiszen tudtuk, hogy ott lesznek ismerősök, biztosan lesz kávé, és Barnabás és Jutka készítik nekem a romlott sajtot. :) (Sárváron poénkodtam velük, hogy tuti romlott sajt van a frissítőben, és kértem, hogy itt is legyen.) Nagy nehezen odaértünk, örültek nekünk, mi is nekik, kaptunk kávét, ettem sajtot, picit pihentünk, beszélgettünk, majd nekiduráltuk magunkat, és tovább indultunk. Futottunk, gyalogoltunk, haladtunk, ahogy tudtunk. Kirángattuk egymást a holtpontokról, ösztönöztük egymást a haladásra, beszélgettünk és csendben voltunk az aktuális hangulatunktól függően. Készültünk a fonyódi elterelésre a löszfal omlása miatt, amit a szervezők pénteken jelentettek be. Viszont érdekes módon állítólag a márciusi Balaton Szupermaratonon sem lehetett ott áthaladni autóval, a futók mégis elmehettek a bringaúton. Lehet, hogy ezt a mezőny széthúzódása miatt most nem lehetett megoldani, azt viszont meg lehetett volna, hogy előbb bejelentik az útvonalmódosítást, valamint normálisan kijelölik az elterelt szakaszt. Na mindegy. Közben hívott telefonon Járosi Tomi, ugyanis megbeszéltük, hogy ha célba ér, felhív, hogy hol vagyok, hogy vagyok, és még az is lehet, hogy visszajön elém - ha már Sárváron órákat töltöttünk együtt. :) Kiderült, hogy kiszállt, mert már szinte az elejétől fájt a lába, nem akart tovább szenvedni és kockáztatni. Mondta, hogy az elterelés nagyon rossz, tök sötét van, készüljünk fel, és igaza is lett. Ha nekem itt egyedül kellett volna egy szál fejlámpával mennem, hát lehet, hogy eltévedek, szerencsére hárman voltunk, és nagyjából tudtunk tájékozódni. Megmásztuk a dombot, felmentünk a fonyódi kilátóba, amit más helyzetben biztosan nagyon tudtunk volna értékelni, de itt most elszidtunk mindent és mindenkit, akit csak lehetett. Nagy nehezen aztán lemásztunk vissza a partra, közben lábon kihordtuk a nagy és lélekölő holtpontot. A parton iszonyú hideg és szél volt, de összekapartuk magunkat, és mentünk tovább, közeledtünk 160 kilométerhez. Már több mint 20 órája voltunk úton, és tudtuk, hogy a neheze még hátravan. Hála az égnek, lassan kezdett világosodni, jött a reggel, nagyon vártuk, ezt az éjszakát nem szerettem úgy, mint a sárvárit.

A második nap

Jöttek a hosszú, végeláthatatlan egyenesek tovább. Megbeszéltük Milánnal, hogy meddig gyalogolunk, majd a megbeszélt ponttól futásra váltottunk. Ha valamelyikünknek elege lett, gyalogoltunk. Ezt váltogattuk. A lábaim már eléggé be voltak állva, mikor beindultunk a futással, olyan érzés volt, mintha köveket vagdosnának a combjaimhoz, de a bemelegedés után picit jobb lett. Tomi hősiesen jött velünk a bicajon, Tibi kb. kilométerenként felbukkant előttünk. Igyekeztünk nem megállni nála, csak ha nagyon muszáj volt, próbáltunk a haladásra koncentrálni. Mindannyian eléggé fáradtak voltunk, de tudtuk, hogy túl kell rajta lendülnünk. Futókkal már csak elvétve találkoztunk, egy-egy csapat ment el mellettünk, esetleg egy-egy egyénit értünk utol valahol, vagy ő minket. Szerencsére a fáradtságon és a lábfájáson kívül baj nem volt, fejben nem adtam fel, a gyomrom végig befogadta a táplálékot, nem küldte vissza. Azt éreztem, hogy vannak hólyagok a lábamon, de nem hátráltattak a haladásban, megtanultam elfogadni őket ott, ahol vannak. Persze 171 km után az egyik fogta magát és kiszakadt, no az nem volt kellemes, így egy gyors "nagygenerál" mellett döntöttem. Beültem a kocsiba, levettem a cipőm és a zoknim (volt egy szagom...), majd láttam, hogy van pár hólyag, amitől meg kell szabadulnom. Sorra kilyukasztottam őket tűvel, majd szorosan leragasztottam. Ezután mentünk tovább.

24 óra alatt 174,5 km-t tettünk meg, ez nekem is és Milánnak is 24 órás egyéni csúcs. Ennek nagyon örültünk, de a további haladás, a "csak egy maraton van hátra" feldolgozása egyre nehezebbé vált. Esett az eső, a szél is erősen fújt, a kedvem is egyre rosszabb lett. Eszembe nem jutott feladni, de azért átsuhant az agyamon a gondolat, hogy senki sem tudná meg, ha egy-két pontot előremennénk az autóval. De mivel nem autózni jöttem, erről természetesen szó sem lehetett. Nehéz volt, olyan helyen jártam, ahol még soha, sosem töltöttem 24 óránál többet futással, és sosem mentem többet 174 km-nél. Teljesen ismeretlen volt ez a szituáció. És kicsit untam is az egészet. Azt, hogy még mennem kell, de alig haladok, mindenki fáradt volt már nagyon, többet is depóztunk a kelleténél, bár ezek azért javítottak valamit a hangulatunkon és az állapotunkon is. A 186-os Suhanj ponton a lányok olyan aranyosak és kedvesek voltak, uraknak éreztük magunkat, úgy körbeugráltak minket, házi készítésű finomságokkal kedveskedtek, a saját reggelijüket ajánlották fel a futóknak, nehéz volt innen továbbállni, de még mindig hátra volt több mint egy félmaraton. Én picit el is hagytam magam, pityeregtem egy kicsit, hogy már unom, hogy nem haladunk, és viszket a talpam, unom ezt a cipőt viselni. Legszívesebben mezítláb mentem volna tovább, de akkor tuti nem jutok be a célba, úgyhogy maradt a cipő. Igyekeztünk kocogni és gyalogolni, bár a gyaloglásunk egyre lassult, viszont a kocogótempót tudtuk tartani. Sajnos sokszor meg kellett állnunk gyalogolni, nagyon hamar felment a pulzusom, és nem esett jól levegőt sem venni, fájt a torkom is már. 

Nagy nehezen eljutottunk 200 kilométerig, ott a ponton egy utolsó nagyobbat depóztunk, wc-ztünk. A mai napig nem tudom megérteni, hogy ha én 200 km teljesítése után rá tudok úgy ereszkedni a toalettre, hogy bele is találjak, akkor másoknak, főként a váltósoknak ez miért nem megy? Na szóval fujj!

A 200-as után mondtam, hogy akkor innentől már csak az van, hogy kifutok otthonról a szigetre, ott megyek két kört, és hazafutok. Mire ezt kimondtam, el is ment a kedvem attól a két szigetkörtől. Kocogtunk, gyalogoltunk tovább Milánnal, szótlanul, szuszogva, néha nyögve és küzdve. Tudtuk, hogy meg kell dolgoznunk keményen azért a célszalagért, de meg tudjuk csinálni. Ekkor már annyira haladni akartam, hogy a tervezett átöltözést is elhalasztottam: fel akartam venni a befutóra a kék UB pólót, hátán a nevemmel és az egyedül futom körbe felirattal, de úgy döntöttem, nem pazarlom az időt, jó lesz nekem a (már igencsak büdös) lila pólómban befutni, úgyis arról ismer már fel mindenki.

És egyszer csak ott is voltunk a világosi emelkedőnél, ahol összetalálkoztunk Steve-vel és Nyúllal, velük beszélgetve mentünk tovább. A magasparton gyönyörű volt a kilátás, viszont ha Steve nincs ott, valószínűleg eltévedünk, az útvonaljelölés itt konkrétan nem létezett, viszont ide-oda kanyarodó kis utcák meg igen. Nagy nehezen leértünk az aligai útra, Steve elkocogott, mi pedig megláttuk Zsoltit - utoljára Keszthelyen láttam, és nem tudtam, vajon mi lehet vele, de ezek szerint jött végig szépen előttünk. Lekocogtunk az aligai célhoz vezető lejtőn, amin előző nap felfutottunk a rajt után, és készültünk a befutóra. Itt persze már sírdogáltam, de igyekeztem tartani magam. Láttuk az időmérő-leolvasókat, mellettük Tomit és Tibit, akik fotóztak minket.

119351.jpg

30 óra 11 perc alatt célba értünk! Sajnos a chipleolvasásnál bevágott elénk egy csapat befutóembere, és tepert előttünk a célhoz, úgyhogy mi hiába mentünk lassan, hogy nehogy beérjük Zsoltit, hadd élvezze ki a célba érkezését méltóan, a miénket ez a csapat, meg a következő, akit ránk engedtek a célegyenesben, kicsit elrontották. Lehet, hogy csak én reagálom túl, és én vagyok túl érzékeny, de azt gondolom, hogy minden egyéni célba érkezőnek jár az a pici figyelem, hogy normálisan célba érhessen, és várják őt a névre szóló célszalaggal és éremmel. Nálunk ez elmaradt. Kézen fogva, örömmel bekocogtunk, de a célszalagunk csak nehezen került elő, és érmet is lassan kaptunk - persze megkaptuk, ez a lényeg, és az az út, amit megtettünk Milánnal külön, majd együtt a célig. A szpíker pedig valószínűleg nem jött rá, hogy mi egy házaspár vagyunk, és mindketten egyéniben teljesítettük a versenyt, de most már ez is mindegy, mert mi tudjuk és kész. És ha minden igaz, mi vagyunk a harmadik házaspár Lelkes Gusztáv és Bontovics Tímea, valamint Lubics Szilvia és Lubics György után, akik mindketten egyéni UB teljesítők, ami szerintem nem rossz.

ubbef2.jpg

Megcsináltuk!

Iszonyatosan boldog vagyok, hogy sikerült, de még nem tudom teljesen felfogni. Itt van kirakva az asztal fölött a falra a célszalag, de nem hiszem el, hogy az enyém, hogy képes voltam 30 órán keresztül folyamatosan haladni, és futni, pedig mégis. Jó a tudat, hogy amit szerettem volna, azt sikerült megvalósítani, és ha kellene, holnap újrakezdeném az egészet.

Örülök, hogy nem hagytam cserben azokat, akik bíztak bennem, és örülök, hogy a kételkedőknek is tudtam bizonyítani. Örülök, hogy oda tudtam tenni magam egy versenyen, és a továbbiakban erőt fog adni az a tudat, hogy 12 és 24 órás PB-ket tudtam futni egy 212 kilométeres, szintes versenyen. És aminek a legjobban örülök, hogy a fiam mindenkinek el tudja mondani, hogy "apa és anya köjbefutották Bajatont". :)

Büszke vagyok a férjemre, hogy ilyen kemény és kitartó, és hogy végre revansot vehetett minden eddigi nem jól sikerült versenyéért. Boldog vagyok, hogy együtt csináltuk végig a nehezét, hogy ebben a helyzetben is biztosítani tudtuk egymást a szeretetünkről, az odaadásunkról. Megint meggyőződtem arról, hogy azon a 10 évvel ezelőtti napon jól döntöttem, amikor úgy döntöttem, Milánnal akarok lenni, és vele akarom leélni az életemet.

Hálás vagyok mindenkinek, aki segítségünkre volt, hogy meg tudjuk valósítani az álmunkat, és célba tudjunk érkezni.
Milcsinek, a csodálatos kisfiunknak, hogy van nekünk, hogy szeret minket, és hagyja, hogy fussunk.
Gabinak, az edzőnknek, aki hitt bennünk, felkészített és támogatott minket.

Anyukámnak, aki bármikor mozgósítható, hogy Milcsire vigyázzon - bár most azt mondta, hogy ilyen hosszú versenyre soha többé nem enged.
Tominak és Tibinek, akik végigkísértek minket a körön, segítettek, etettek, itattak és istápoltak minket a saját hétvégéjüket feláldozva.

Köszönöm mindenkinek, aki hitt bennem és drukkolt, támogatott, lelkesített, kölcsönadott valamit, vagy megvett valamit helyettem, és azoknak is köszönöm, akik esetleg kételkedtek bennem, mert ez is erőt adott ahhoz, hogy meg tudjam csinálni. Menet közben hihetetlen erőt adtak azok a pozitív szavak, pacsik, mosolyok és integetések, együtt megtett párszáz méterek, vagy kilométerek, amiket kaptam ismerősöktől és ismeretlenektől, főként azoktól, akik tudták, hogy én ki vagyok, de én nem, hogy ők kicsodák, mert ez azt jelenti, hogy az én történetem sokkal több emberhez eljutott, mint amire valaha is gondoltam volna.

Egy dolog maradt a végére, ami nagyon hiányzott: a befutónál nem volt ott velünk Milcsi. Megfogadtam, hogy jövőre neki is ott a helye a célban velünk együtt!   


Részidőim: http://sportident.hu/ultrabalaton/2014/versenyzo.php?rajtszam=124

Fotók: Edzésonline

 

24, az igazi, az egyetlen, a leg-leg-leg

Mivel még mindig az események hatása alatt állok, első körben jöjjenek a száraz tények.
24 óra futás, 173,825 km, korcsoport 3., OB korcsoport 2., összetett női 6. hely, OB összetett 4. hely.
Nézegetem a számokat, és valahogy nem hiszem el. Futottam 24 órát. Majdnem 174 kilométert. Én. Elsőre. Életem első 24 órás futásán. Mi van???

Na, hát ilyen gondolatok cikáznak a fejemben. A verseny előtt is felfoghatatlannak éreztem azt, hogy 24 órán keresztül "kell" futnom, és most, utána is ugyanezt érzem, pedig megcsináltam. Ráadásul úgy, hogy szerintem a 174-ből kb. 15, max. 20 kilométer volt csak a gyaloglás, a többi kilométert mind repülőfázisos futómozgással csináltam végig. Furcsa, de a verseny előtt azt hittem, lábra sem tudok majd állni, de egy kis vádlibedurranástól eltekintve vidáman sétálgatok, nem fáj semmim, a székesfehérvári 12 órás után ennél sokkal rosszabb állapotban voltam. Olyan furcsa ez az egész, furcsán is érzem magam, viszont nagyon boldog vagyok.

10258776_632545970153567_8163405869742780184_o.jpg

No de jöjjön a teljes sztori. (Előfordulhat, hogy össze-vissza keverem majd a dolgokat, hogy mikor mi történt a verseny alatt, de az időérzékem kb. 4 óra futás után teljesen megszűnt, nem tudtam, hány óra van, és utólag nehezen tudom teljesen pontosan feleleveníteni, hogy mi mikor és hogyan volt.)

Úgy indultam el Sárvárra, hogy megígértem magamnak, idén nem veszem annyira véresen komolyan a versenyt, mint tavaly. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ez számomra egy teszt, hogy megnézzem, tudok-e 24 órán keresztül haladni, hogy bírom az éjszakázást, hogyan tudok frissíteni, hogy viselem fejben, mentálisan a tudatot, hogy baromi hosszú időn keresztül kell futnom. Készültem arra, hogy lesz időszak, amikor rossz lesz, amikor abba akarom majd hagyni az egészet, amikor elátkozom magam és az egész világot, amikor mindent szeretnék csinálni, csak futnom ne kelljen. Tudatosítottam viszont magamban, hogy mindezek ellenére végig fogom csinálni a 24 órát, és csak akkor állok ki, ha valamilyen sérülés veszélyeztetné az Ultrabalaton teljesítésemet. A fehérvári 12 órán szétcsaptam a lábam, három hétig szenvedtem vele, aztán egy gyógytornász lány kineziotape-pel rendbe tette, azóta rendesen tudok futni, de nagyon féltem, hogy hogy fogja bírni a 24 órát - Fehérvár óta a leghosszabb futásom mindössze 30 kilométer volt.

Pénteken indultunk útnak Milánnal, Gabival, az edzőnkkel (most látott minket először versenyezni) és Denivel négyesben. Az utazás jó hangulatban telt, majd a tésztaparti és a vacsora után igyekeztük aránylag kipihenni magunkat a nagy menet előtt. Szombaton a szokásos reggelizés után kipakoltuk a hatszáz kilónyi cuccunkat a kis asztalkánkra, és próbáltuk instrukciókkal ellátni Gabit, hogy mit és hogyan szeretnénk a frissítésben. Ez picit nehéz feladat volt, mivel eddig szinte önellátók voltunk, kísérő nélkül jártunk a versenyekre, és magunktól, illetve ha Dóri nem futott éppen, akkor az ő segítségével próbáltunk boldogulni. Hogy Gabi még véletlenül se unatkozzon verseny közben, rajtunk kívül Larzent, Denit, Lőw Andrást és Bozótot is frissítette, adtunk neki feladatot bőven. :)

Rajt előtt néhány perccel Dóri szólt, hogy jó lenne, ha futnék vele az elején, edzéseken beszéltük, hogy ha igényt tart a társaságomra, akkor megyek vele, ameddig szeretné, utána meg majd elnyargal, én meg döcögök tovább. Elindultunk, és Dóri olyan tempót diktált, hogy alig bírtam követni, de persze mentem vele, hogy ne legyen egyedül, ha már direkt kérte, hogy legyek mellette. Dumáltunk, már amennyire meg tudtam szólalni, az éreztem néha, hogy kiköpöm a tüdőm - nem azért, mert gyenge, hanem mert Dóri úgy tolta. Hozzánk csapódott Joci is, hát sehogy sem tudtuk lerázni, akármennyire is akartuk, csak tapadt és tapadt ránk. :) Aztán úgy háromnegyed órányi futás után egy frissítésnél lemaradtam, de annyira, hogy esélyem sem volt felzárkózni Dórira, maximum ha 4 perces tempóra váltok, de arra se nem vagyok képes, se nem voltam rá hajlandó. Így maradtam egyedül. Méghozzá zene nélkül. Én, az antiszociális, aki minden versenyen azonnal bedugom a fülembe a fülhallgatómat és csak úgy vagyok hajlandó futni, legfeljebb akkor veszem ki, ha mellém ér valaki, és szólni akar hozzám. Most viszont valahogy jó volt zene nélkül menni, meg egy kis tudatosság is volt benne, egyrészt mivel a lejátszóm csak 18 órát bír egy feltöltéssel, másrészt pedig azért, hogy a nehezebb pillanatokban ott legyen kapaszkodónak. Így viszont adott volt, hogy zene nélkül jobban figyeljek a többiekre, és ha valaki nyitott, akkor együtt, egymást segítve fussunk, beszélgessünk. Mint a végére kiderült, nekem ez a verseny most erről szólt, és nem tudok elég hálás lenni azoknak az embereknek, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt futhattam, mert nélkülük nem lett volna ilyen élmény.

1926066_10201090075574528_2467434106128835145_o.jpg

Szépen haladtam előre, körről körre, az időjárás ideális volt, felhős, bár kicsit párás, nem tűzött a nap, egy picit szemerkélt az eső, de szinte alig érezhetően, jól is éreztem magam. Gabi figyelt, hozta a kulacsot, időnként belém diktált egy-egy sótablettát, bekeverte a magnéziumot a kólába, bontotta a gélt. Aztán úgy 2 és fél óránál megláttam a pálya szélén egy kisbabát az anyukájával, az egyik külföldi futóval voltak. Hát ott hirtelen elborultam, eszembe jutott Milcsi, és tudtam, hogy el kell terelnem róla a figyelmemet. Elcsukló hangon nyekeregve kértem a zenémet Gabitól, akire ezzel ráijesztettem, mert nem tudta, ilyenkor mi van velem. Szerencsére sikerült gyorsan kezelnem a helyzetet, pár perc alatt a zene segítségével sikerült kivernem a fejemből a hülye gondolatokat, és ismét tudtam a futásra koncentrálni. Ahogy figyeltem, kb. a 6 perces átlagot tartottam, mentem szépen előre. Futottam Milánnal is egy darabig, aztán Toncsi csatlakozott be mögém, mondta, hogy jön utánam, mert neki megfelelő módon rakom a lábaimat. Mivel tavaly ő nyulazott nekem a 12 óra végén, egyértelmű volt, hogy ideje viszonoznom a szívességet, úgyhogy én mentem elöl, ő jött utánam. Persze kaptuk a beszólásokat, hogy bolyozunk, meg hogy Toncsinak milyen jó dolga van mögöttem. Voltak, akik csatlakoztak hozzánk, aztán Toncsi szakadt le frissítés miatt, majd visszaállt, ezt kb. 10 alkalommal játszottuk el a verseny alatt.

Voltak kisebb holtpontjaim, de semmi különös. A maratont 4 óra 20 perc alatt futottam le, de hát itt ez nem volt lényeges igazából. Folyamatosan ittam, pisilni is el-elmentem, de a kaját most sem kívántam, egyszerűen nem éreztem magam éhesnek ugyanúgy, mint Székesfehérváron. Gabi belém diktált egy gélt, bár csak kétszerre tudtam megenni, vajas kenyeret, kekszet csipegettem, meg megittam egy Nutridrinket (még jó, hogy 12-t vittem magammal). A gyomrom a folyamatos rázkódástól egyre kevésbé érezte magát komfortosan, semmi ételre nem vágyott, még a folyékonyra sem. Most sem vettem be Immodiumot, úgy döntöttem, ha valami kikívánkozik belőlem, az jöjjön szépen ki, mert az sokkal rosszabb, ha érzem, hogy valami nem stimmel, de nem jön ki. Szerencsére nem volt hasmenésem.

Folyamatosan a pályán voltam, haladtam, és voltak nagyon jó időszakaim is, amikor szépen tudtam futni. Ha létezik olyan, hogy valakinek az énekhangja képes energiát adni a testemnek, hát én ezt megtapasztaltam, köszönöm Chester Benningtonnak és a Linkin Parknak, hogy vannak, és ilyen jó zenéket csinálnak azért, hogy én jobban tudjak futni. :) Majd egyszer írok nekik egy köszönőlevelet, meg készítek magamról egy videót, ahogy futás közben hangosan énekelgetem valamelyik üvöltős számukat. :)

10257624_856706464355865_4082143933714580736_o.jpg

Egyébként igyekeztem igazi társasági emberként viselkedni a pályán, folyamatosan dumáltam, drukkoltam, poénkodtam, beszólogattam, vicceskedtem, valahogy ez most így esett jól. És a lelkemnek is jót tett, mert legalább addig sem gondolkodtam semmi hülyeségen. Amikor a 6 órásokat lefújták, mindenkinek igyekeztem gratulálni az eredményéhez, ahelyett, hogy azon gyötrődtem volna, hogy nekem már csak 18 órányi futás van hátra. Bár ezt igazán fel sem fogtam volna szerintem, mint ahogyan még most is nehéz felfognom ezt az időtartamot. Futottam, néha gyalogoltam, próbáltam enni, inni, dumáltam, szurkoltam, mosolyogtam és nem mosolyogtam, valahogy így mentek a dolgok.

Figyeltem a többieket. Dóri ment keményen, bár nem volt a legjobb hangulatban, de ment előre - egyszer a frissítőnél állva meg is kaptam tőle, hogy legalább sétálnék, és ne állnék, hát azonnal el is indultam, olyan határozottan reccsentett rám. Zoli is futott, rendületlenül, nem érdekelte semmi, sem a kezén a gipsz, sem más, csak futott az álmaiért. Pecsenye, mint valami megállíthatatlan expressz végig 6 percen belüli tempót diktálva futott, egyetlen egyszer nem láttam sétálni vagy állni. Mateve mosolyogva, szinte minden lekörözésnél hajrázva ment előre, bár neki sajnos be kellett húznom 3 sétálós strigulát. :) Maráz Zsuzsi mosolyogva száguldott el mellettem többször is. Deni hihetetlenül koncentráltan ment, döbbenetes volt látni, az elsőbálozó csajok is nagyon ügyesen haladtak, a rutinosabbak, Blue, Bozót, Járosi Tomi, Lala Nudli is mentek szépen, hol így, hol úgy, de mindenki haladt. Toncsi futott, dumált, sétált, hülyéskedett, mint mindig. Mindenki tette a dolgát, csinálta, amiért jött, küzdött a démonaival, a problémákkal, a fájdalommal. De egymáshoz mindig mindenkinek volt egy jó szava, egy mosolya. Erről szól az ultra. A segítők is hihetetlenek voltak, ahogy tették a dolgukat, kézbe adtak mindent, futottak az emberük mellett a kulaccsal, kajával, adták a váltás ruhát, segítettek a cipőcserében. Gabi mindig ugrott, ha kellett valami, Márton Attila a saját csapata mellett nekem is mindig szánt egy biztató szót, vagy egy kedves mosolyt, Nóri szintén, Blue segítője izomgörcsoldó kapszulát adott, Nicolék kis csapata végig hajrázott.

10170894_10202829007540234_2067468490197349152_n.jpgNem mondom, hogy végig, minden pillanatban jól éreztem magam, de utólag visszagondolva, többször voltam jól, mint rosszul. Mondjuk a gyomrom rendesen vacakolt, gondolom így akar jelezni, hogy hagyjam már abba a hülyeségeimet. De mivel én vagyok a főnök, nem engedtem neki, hanem próbáltam letuszkolni bele néha-néha egy kis tápanyagot, majd igyekeztem bent is tartani. Nehezen ment, nagyokat böffentem, aztán inkább nem is nagyon ettem. Inkább haladtam, főként futva, és vártam a sötétedést. Közben volt még egy mélypontom, már nem emlékszem hogyan, de ismét eszembe jutott Milcsi, és elpityeregtem magam. Bőgtem és mentem, amikor Lupus mellé értem, kérdezte, mi a baj. Mondtam, hogy semmi, csak hiányzik a gyerekem. Aranyos volt, mert igyekezett megnyugtatni, megbeszéltük, hogy nem vagyok rossz anya, épp ellenkezőleg, elmondta mindazt a témáról, amit én is gondolok róla, mondtam is neki, hogy én ezt mind tudom, de jólesik bőgni kicsit. :) Aztán ugyanezt "eljátszottam" Steve-vel is, végül Milánnal. Majd egy kicsit később, egy kör sétára elkértem a telefonomat Gabitól, és felhívtuk Milcsit, aki épp a kádban pancsolt, és ránk sem hederített, de nekünk, főleg nekem jót tett, hogy azért hallom a hangját, helyre kerültek ismét a dolgok. Utána még fényképezkedni is volt kedvem, 9 és fél óra futás után.

És aztán vártam az éjszakát. A sötét és az éjszaka a barátaim, szeretek este, éjjel futni, sajátos, különleges hangulata van. A sötétedés pedig jelzi, hogy telik az idő, egyre kevesebb van már hátra, majd egyszer csak ugyanezt jelzi a világosodás, a napfelkelte. Szép lassan lement a nap, egyre közeledett a 12 órások versenyének végét jelző kürtszó. Korábban ezt azért vártam, hogy hadd állhassak meg végre, most pedig azért, hogy a 12 órások lemenjenek a pályáról, ne csapkodjanak hátba a gyors váltók, és maradjunk csak mi, 24-esek, hadd fussunk, küzdjünk tovább nyugodtan, főként magunkkal, és egy icipicit egymással is. Hadd derüljön ki végre, hogy bírom az éjszakát, feltámadok-e, vagy teljesen kikészülök tőle, tudok-e 12 óránál tovább futni, vagy nekem ott a vége, ennyire vagyok képes. Persze nem is én lettem volna, ha csak a várakozás és a futás lett volna, túl unalmas lett volna a történet. Csináltam hát magamnak egy kis bonyodalmat. Iszonyúan éhes voltam, és úgy döntöttem, meg fogok enni egy virslit. Nem kell a gél, nem kell semmi, egy egész virslit akarok. Milán éppen velem volt, megbeszéltük, hogy enni fogok, ő is eszik, el is vettünk egy-egy virslit, és megettük. Szép lassan, óvatosan, nem egyben lenyomva, habzsolva. Aztán futottunk tovább. Én pedig egyszer csak megálltam. A gyomrom begörcsölt, sokkal rosszabb lett, mint korábban bármikor. Mondtam Milánnak, menjen, én sétálok, kicsit megpróbálom helyretenni magam. Mentem még vagy két kört, konzultáltam Toncsival, aki megerősített az elhatározásomban, aztán odamentem az asztalunkhoz, és közöltem Gabival, hogy kérem a szobakulcsot, mert felmegyek és hányni fogok. Gabi mondta, hogy hát hányjak itt. Aha, de az úgy nekem nem megy. Ha segíteni akarok magamon, és nem spontán jön a róka, akkor ahhoz nekem sajnos wc és mosdó kell, mert csak úgy megy. Gabival felmentünk a szobába, megígértem neki, hogy nem ülök le, nem alszom el, csak könnyítek magamon, rendbeszedem magam, és utána irány a pálya, megyek tovább, de ezt most muszáj megtennem. A részleteket nem ecsetelném, mindenki el tudja képzelni, ügyesen kiraktam a gyomrom tartalmát, megmosakodtam, fogat mostam, és szinte újjászületve mentem vissza a pályára. És elkezdtem futni. Még volt hátra kb. 3/4 óra a 12 órás végéig, és ahogy számoltam, pont belefért, hogy meg legyen a 97 kör, ami a 100 kilométert jelentette. Mentem, daráltam a köröket, tök üres gyomorral, egy-egy korty vizet magamhoz véve. De sikerült, amiért mentem, pont áthaladtam a célvonalon, befejezve a 97. kört, amikor lefújták a 12 órást. Megcsináltam, revansot vettem tavalyi önmagamon, amikor akármennyire is akartam, nem sikerült a 100 kilométert megfutni - mit meg nem adtam volna ezért egy évvel ezelőtt. A tény, hogy egész jól állok, megnyugtatott, úgyhogy gyaloglásra váltottam, közben sorra gratuláltam a 12 órát befejező futóknak, pacsiztam, kezet fogtam mindenkivel, Dórihoz pedig bemásztam a bokorba, ahol leült, hogy megpuszilgathassam, büszke voltam kedvenc futóbarátnőmre, nagyon szépen ment!

10321150_10201090064374248_5313394994151374730_o.jpg

A gyomromon való könnyítés jót tett, de éreztem, hogy azért lassan pótolni kellene az energiát, mert fejre fogok állni, és Gabi is figyelmeztetett, úgyhogy elszopogattam egy epres-banános gélt, és kivételesen nem émelyegtem tőle. Jött is belém egy kis energia belőle, tudtam haladni. Futottam magamtól, nem kellett noszogatni, hogy ne sétáljak, hanem fussak, megindulni mondjuk nagyon rossz volt, de párszáz méter után az izmaim alkalmazkodtak és a lábaim tették a dolgukat. A derekam és a hátam viszont fájdogált, ám szerencsémre a célegyenesben való nyújtózkodáskor szembe jött Krisz, elkapott, és arany kezeivel megmasszírozott, örök hálám érte, utána sokkal jobban éreztem magam.

Az éjszakai futás egészen jól ment, nem mondom, hogy szárnyaltam, de igyekeztem erőt meríteni a sötétségből. Sokat segített, hogy szinte sosem voltam egyedül, futottunk Toncsival és Blue-val, kiabáltuk, hogy Sárvár Kinizsi, ha már mindhárman a klub színeiben versenyzünk. Aztán jó hosszú időre Badics Attila volt a futótársam, sok-sok kört mentünk együtt végig dumálva, hülyülve, jó hangulatban. Sárosi Gyulával is összeismerkedtünk, és bár mondta, hogy épp morcos hangulatban van, de azért jól elbeszélgettünk futás közben. Szuper érzés volt az is, amikor Szőnyi Feri egyetlen "fuss velünk kicsit, Feri" kérésre már jött is és tolta velünk, közben pedig az UltraMilano-San Remo élményeiről mesélt. Aztán Attilával valahogy elkeveredtünk egymástól a frissítések, wc-zések és átöltözések miatt.
Nem volt hideg az éjszaka, de a fáradtságtól néha nem tudtam, mit is kellene viselnem, ha futottam, melegem volt, ha gyalogoltam, fáztam, ha meg bementem a mosdóba, a kijövetel után vacogtak a fogaim.

Milánnak sajnos nem alakult jól a versenynek ez a szakasza. Főként gyalogolt, de próbált megindulni és futni, én is próbáltam "vinni magammal", de nem ment. Nem érezte túl jól magát. Beálltak a lábai meg a háta, amin egy kis masszázs segített: az egyik 6 órás futótársunk, Erzsike egyébként gyógymasszőr, még kint volt éjszaka, és felajánlotta a segítségét, átmasszírozta a lábait és a hátát is. Aztán még jópár futóval így tett, köztük velem is. Motiváló volt, hogy haladjak, mert tudtam, hogy pár kör múlva sorra kerülök a masszázson, és jobban fogom magam érezni. Erzsike az én lábaimat is alaposan átgyúrta, egy sörpadon egy sátorban, de ez akkor és ott nem érdekelt, mert utána sokkal jobban működtek az izmaim, nem győztem megköszönni a segítségét. Itt volt egy kis malőröm, amit a fáradtságnak tudok be. Levettem ugye a nadrágom, a kompressziós szárat, a zoknit és a cipőt a masszázshoz, majd úgy döntöttem, hogy a szárat már nem húzom vissza, hanem leteszem. De amint kimentem a sátorból, iszonyúan fázni kezdett a lábszáram, úgyhogy még abban a körben le is telepedtem Gabihoz, hogy én most visszaöltözöm. Ezzel jó sok idő elment, de ebből is tanultam.

Hajnali fél 4 körül az éjszaka úgy döntött, hogy már nem akar a barátom lenni, és elém küldte a kalapácsos embert. De akkora kalapáccsal, hogy én olyat még sosem láttam. Szédelegtem, mint egy részeg, és megváltás volt leülni kicsit a wc-re, ahol viszont majdnem elaludtam, de még idejében, kb. 15 másodperc bóbiskolás után felpattantam, és eldöcögtem az asztalunkhoz, ahol közöltem, hogy én most le fogok ülni, és cukrosat kell ennem. Elszopogattam egy gélt, ittam egy kis Fantát, aztán kb. 5 perc után elindultam tovább. Biztos voltam benne, hogy tovább fogok menni, nem alszom el, de muszáj volt ez a kis pihenő, hogy összekapjam magam. Ekkor állapítottam meg, hogy a koffeintabletta, amit vettem, kb. sz@rt sem ér. A kalapácsos ember további támadásait igyekeztem lábon kihordani, kocogtam, akivel tudtam, beszélgettem, szinte sosem voltam egyedül, valaki vagy csapódott hozzám, vagy én csapódtam valakihez. Zolival is futottunk kicsit együtt, amire nem sűrűn van példa, mert jóval gyorsabb, de egy laza szakaszt így is megtett velem. Mondta, hogy még mennyi kell neki az álmához, a 200-hoz, én pedig közöltem vele, hogy megcsinálod, ennyi. Aztán mikor később találkoztunk, kb. 2 kilométerre volt a célja, és volt még hátra több óra, csak annyit kiabáltam utána, hogy én megmondtam éjszaka. Úgy örültem, hogy igazam lett, és megcsinálta, mindezt gipszelt kézzel! :)

Milán a masszázs után még ment, aztán úgy döntött, lezuhanyzik. Visszajött még a pályára utána, de már nem volt az igazi a versenye. Bíztam benne, hogy meg tud újulni, és végigcsinálja. Mentünk együtt még egy darabon, kávéztunk, poénkodtunk a frissítőasztalnál, majd valahogy megint elvesztettük egymást a pályán. Kb. 20 óránál Gabi szólt, hogy Milán puszil, szeret, de elment fel a szobába, befejezte a versenyt és alszik, hogy haza tudjon vinni minket. Ez egy kicsit megviselt, de egyben erőt is adott, hogy én csakazért is megmentsem a család becsületét (amin persze nincs mit megmenteni egyébként). Pár kört sírdogálós futással töltöttem, közben végig Milánra és Milcsire gondoltam, hogy most értük és miattuk futok, és ki kell tartanom.

10273259_857174357642409_4837116730240917966_o.jpg

Toncsival kocogtunk ismét együtt, aztán valahogy a semmiből előkerült Járosi Tamás, aki a verseny nagy részében elszáguldozott mellettem, majd eltűnt. Most pedig beállt hozzánk futni, pedig már nem nagyon akart, a 6 napos előtt nem akarta széthajtani magát, ezért ment el pihenni, majd jött levezetni. És valamilyen csoda folytán úgy döntött, hogy ő innentől segít nekem és fut velem. Közben kivilágosodott, kezdett sütni a nap. Mi meg mentünk szépen, eleinte Tamás elől, én utána, aztán kértem, hogy inkább menjünk egymás mellett, az úgy nekem jobb. Én diktáltam a tempót, Tamás meg dumált mindenféléről. Ha frissíteni akartam, akkor megálltunk, ettünk és ittunk, ha wc-re kellett mennem, akkor megvárt, ha mondtam, hogy most gyalogoljunk valamennyit, akkor gyalogoltunk, ha pedig futni volt kedvem, elindultunk. Igyekeztem minél többet futni, mert energetikailag nem vett ki belőlem többet, mint a gyaloglás, viszont gyorsabban tudtunk haladni, jobban gyűltek a kilométerek, a lábaim működtek, tudtam őket emelni, mondjuk Gyula, a főszervező kicsit kritizálta a repülőfázisomat, de egye fene, legyen igaza. Gabi sokszor biztatott, dicsért, hajrázott, láttam rajta, hogy izgul miattam, igyekeztem neki is bizonyítani, ha már eljött a versenyre. Többen csatlakoztak hozzánk egy-egy kis szakaszra, a 12 órások is ébredeztek, gyűltek a pálya mellett, előkerült Lőw András, Lupus, Dóri és Nóri, meg a 24 órás kiszállók közül is többen. Jó érzés volt látni őket, hallani a drukkolásukat, kezdtem lelkiekben készülni az utolsó órára, amikor ezek az emberek sorfalat állva őrjöngve tolják végig a 24 órásokat a pályán. A sírás kerülgetett a gondolattól, hogy nekem is így drukkolnak majd, és én leszek a szemükben a "hős", aki egy egész napon keresztül tud futni. Nehéz ezt felfogni. Mindenesetre haladtunk tovább, gyűltek a körök, megvolt a 150, a 160, majd a 165 kilométer is. Frissítés közben kiszámoltattam Barnabással, az Optivita egyik főszervezőjével, hogy hány kör kell a 170 kilométerhez, mondta, hogy ha 165 kört futok, akkor tuti megvan. Ránéztem Tamásra, 161 köröm már van, na akkor gyerünk, futni akarok, meg fogom csinálni a 170-et. Élveztem az egészet, majd odakiabáltam Gabinak, hogy megyünk a 170-ért, majd attól is majdnem elbőgtem magam, ahogy láttam, hogy Gabi örömében ugrál. Mondtam Tamásnak, hogy ha megvan a 165 kör, akkor majd gyalogolunk kicsit, de addig nem vagyok hajlandó, és természetesen végig akarok menni a lefújás pillanatáig, nem állok meg, ha megvan a cél.

Közben Pecsenye, az expresszvonat, Márton Attila társaságában többször is elszáguldott mellettünk, Attila is majdnem megbőgetett, amikor az egyik körben azt mondta, hogy csak azért jön Pecsenyével, hogy engem is lásson, milyen szépen futok. Sejtem, hogy ennek a valóságtartalma kb. 5 %, de ettől függetlenül iszonyatosan jólesett! Pecsenye ment a pályacsúcsért. Még volt hátra több mint fél óra a versenyből, amikor Attila mondta, hogy 2 kör, és megvan neki, úgyhogy ekkor őrjöngve biztattuk Pecsenyét, hogy csinálja meg! Hát hogyne sikerült volna neki egyébként, még mi is bőven több kört mentünk, mint 2, a hátralévő időben. :) Tamás kíséretével nekem is meglett a 170 kilométer, majd persze mentünk tovább, ki akartam élvezni a szurkolók és a többi futó üdvrivalgását, erőt akartam meríteni belőle a jövőre, élvezni akartam ezt a kis sikert, hogy én is ott vagyok a pályán, és most én vagyok a "nagy".

Az utolsó 10 perc volt hátra, Gabi kérdezte, hogy felkeltse-e Milánt, mondtam, hogy örülnék neki, ha itt lenne a végén. A következő körben pedig már ott volt az én drága férjem, kicsit fáradtan, de mosolyogva tapsolt és kiabált nekem - ismét egy megható pillanat, amiért igenis érdemes nekem ezt csinálnom. Az utolsó kört végig futottuk, kiabálva, integetve, pacsizva, vigyorogva, kb. úgy éreztem magam, mint egy olimpiai bajnok, amikor az aranyérmet akasztják a nyakába. Aztán elhangzott a kürtszó, mi pedig megálltunk: mellettünk Pecsenye és Bozót, úgyhogy gyorsan körbe is gratuláltunk egymásnak, Tamást pedig megölelgettem, mert ennyire önzetlenül, magát háttérbe szorítva segített engem, nagyon hálás voltam neki ezért. Aztán megérkezett Milán, én pedig a nyakába borulva zokogtam, az örömtől, a megkönnyebbüléstől és a fáradtságtól egyszerre. Míg vártunk, többen jöttek gratulálni, majd megérkeztek a szervezők is, és lemérték a tört kört. Ezután mehettünk a szobába, illetve előtte összeszedni a cuccainkat. Gabi is előkerült, a másik irányba indult, azt hitte, arra megtalál, vele is jól megölelgettük egymást, majd felhívtam anyukámat és Milcsit, hogy túléltük a versenyt. Utána jöhetett a megváltó zuhany végre, amire már annyira vártam.

10256104_857178660975312_1445984728617139491_o.jpg

A lábaim meglepően jól voltak, a nagyobb méretű Hokának és a lanolinnak köszönhetően mindössze 4 kisebb vízhólyagom lett, semmi egyéb károsodás, soha ilyen könnyen nem úsztam még meg ultraversenyt. A kineziotape-elt bokámnak semmi baja, mondjuk tudatosan figyeltem is rá végig, hogy rendesen tartsam a lábam - emiatt a jobb vádlim keményen bedurrant, de még mindig jobb, mintha ismét nem tudnék ráállni a bokámra 2 hétig. A frissítő és tisztító zuhany után felöltöztem, picit pihentem a szobában, majd összepakoltunk és lementünk az eredményhirdetésre. Várakozás közben leheveredtem a plédre a fűben, és bóbiskoltam kicsit, hogy frissebben pattanhassak fel Bogi és Bozót mellé a korosztályos dobogó 3. fokára. Ismét kaptam egy szép serleget, csakúgy, mint tavaly - van 2., van 3., jövőre kéne egy 1. helyezés is. :) Az eredményhirdetés után Lőw András jött oda gratulálni, és bár régóta ismerjük egymást, mégis nagyon megtisztelő volt, hogy a 16-szoros Spartathlon teljesítő jön oda hozzám és megdicsér a teljesítményemért.

Összességében jól sikerült ez a verseny, jobban, mint amire előzetesen számítottam. Nehéz volt, kemény volt, voltak durva és kevésbé durva mélypontok, feltámadások és szárnyalások, de mindent sikerült megoldanom.

10313589_10202833715417928_1030100622918813736_n.jpgSokat tanultam ebből a 24 órából.
Megtanultam és megtapasztaltam ismét, hogy amit eltervezek, azt képes vagyok végrehajtani, tudatosan, odafigyelve, magamat nem elhagyva meg tudom oldani a feladatomat. Bár feltettem a kérdést magamnak, hogy ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta, de egyetlen alkalommal sem jutott az eszembe, hogy feladnám ezt a futást. Végig akartam csinálni, és így is lett.
Életem legjobb döntése volt megvenni a Hokát, és abból is bevállalni a megszokott méretnél egy számmal nagyobbat.
A frissítés a gyenge pontom még mindig, de minimál bevitellel is képes vagyok talpon maradni és haladni - bár azt csak remélni tudom, hogy nem az izmaimat emésztem ilyenkor fel, hanem a zsírtartalékomat. Valahogy az Ultrabalatonon sokkal tudatosabbnak kell lennem a táplálékbevitelben, és sokkal többféle frissítővel készülni, hogy megtaláljam, ami az adott pillanatban jó. Ha pedig hánynom kell, akkor hányni fogok, nem pedig szenvedek, inkább ledugom az ujjam, és csinálom tovább tiszta lappal (üres gyomorral), minthogy kilométereken és órákon át szenvedjek.
A fejemben nem kellett csalódnom, nem hagytam el magam, ha pedig mélyponton voltam, fel tudtam ismerni, hogy mi a baj, és tudtam, hogy kell orvosolnom - ez lehet a zene, egy sírás, egy kis kaja vagy folyadék, megtaláltam a megfelelő megoldást. Noszogatni nem nagyon kellett, tudtam, miért vagyok a pályán. Az mondjuk biztos, hogy alibizni és időt húzni nem szabad, de ez is tanulható.
Bár az eddigi versenyeimet mindig zenével futottam, a jövőben többször fogok zene nélkül versenyezni, mert jobban járok, ha a futótársak társaságát élvezem. A zene természetesen marad, mert sokat segít, de igyekszem majd szociálisabb lenni. Itt most nagyon sokan és nagyon sokat segítettek abban, hogy ezt a versenyt ennyire pozitívan tudjam megélni, és nekem is jó érzés volt, amikor én tudtam másoknak segíteni egy-egy mondattal, vagy a közös futással. Az Ultrabalatonon nem biztos, hogy lesz erre lehetőség, mert nagyon szét fog szakadni a mezőny, de bízom benne, hogy akad valaki, akivel tudok együtt futni, illetve a biciklis kísérőmben is nagyon bízom, hogy tud majd motiválni a minél gyorsabb haladásra.

Köszönöm mindenkinek a drukkolást, a segítséget, a társaságot, mivel kicsit meg vagyok még mindig kavarogva, nem tudom, kit írtam be és kit hagytam ki.

Még 5 hét van hátra, és itt az Ultrabalaton. Nem mondom, hogy nem félek tőle, de ez a majdnem 174 kilométer erőt és egy kis magabiztosságot ad, remélem, hogy meg fogom tudni csinálni a 212 kilométert is.

Fotók: Ironteam, Koór Béci

24

Nagy rajongója vagyok a 24 című sorozatnak - néhány évvel ezelőtt 2 hét alatt sikerült belőle az első 5 szériát, azaz 120 részt megnéznem zsinórban - de ez a bejegyzés, most nem erről fog szólni. :) Hanem arról, hogy vészesen közeledik az a nap (április 26-a, meg egy kicsit átnyúlik április 27-re is), ami számomra a világ leghosszabb napja lesz. Életemben először elindulok egy 24 órás futóversenyen. És lehet, hogy futás közben, míg a sárvári vár körül keringek, azt fogom kívánni, bárcsak én lehetnék Jack Bauer, és inkább lőjenek meg, vezessenek belém áramot, robbantsanak fel, vagy raboljanak el a kínaiak, minthogy futnom kelljen. :)

De az a helyzet, hogy most már várom ezt a versenyt. Tavaly ilyenkor halálosan izgultam és ideges voltam a 12 órás miatt, hogy mi lesz majd Sárváron, hogy fog sikerülni, megfutom-e a 100 kilométert, mi lesz, hogy lesz. Most viszont nagy nyugalommal - mint ahogy Jack Bauer kezeli még a legrosszabb helyzeteket is - várom, hogy ott legyünk, és futhassak. Nem tudom miért van ez, pedig életem eddigi leghosszabb futására, legkeményebb fizikai próbatételére készülök. De nagyon várom, biztos a kihívás miatt, mert azokat nagyon szeretem. Valamiért úgy érzem, hogy ez nekem jó lesz, és végig tudom csinálni. Valamiért az Ultrabalatonról is ezt gondolom, pedig az még keményebb lesz, mint a 24 órás - de azt is legalább ennyire várom már. Biztos a szép új Hokám ad ekkora okot a bizakodásra, mert egyébként nem érzem magam túlságosan edzettnek és teljesen felkészültnek.:) Persze amit lehet, megteszek majd az ügy érdekében, például edzem tovább. :)

24.jpg

A 24 órást egyébként "csak" edzésnek szánom az Ultrabalatonra. Szeretnék lehetőleg végig pályán lenni, minél tovább futómozgással (még ha lassan is) haladni, gyakorolni a frissítést, tanulni az éjszakai futást úgy, hogy előtte már tizenórákat futottam, erősíteni a fejemet, hogy tudjam, milyen az, amikor már semmi nem jó, de még menni kell tovább a cél felé. Biztos vagyok benne, hogy lesznek mélypontok, főleg, hogy ekkora időtartamot nagyon nehéz ésszel felfogni. A 12 órát már tudom milyen, itt most azt kell megpróbálnom feldolgozni, hogy futok 12 órát, és nincs vége, még vár rám ugyanennyi idő, amit futással-haladással kell töltenem. Nehéz feladat, de igyekszem megoldani - az Ultrabalaton miatt szükségem lesz rá. Egy azonban biztos, az UB indulást nem fogom kockáztatni, ha bármilyen fizikai probléma, sérülés merülne fel a 24 órás közben, azonnal kiállok, hiszen az év fő versenye számomra az Ultrabalaton.

A 24 órán hatalmas mezőny lesz, kb. 80 ember gondolta azt, hogy egy napon keresztül fog futni, úgyhogy még éjszaka sem lesz kihalt a pálya, amikor pedig a 6 és 12 órások is futnak majd, igazi csúcsforgalomra számítok. Szinte az összes ultrás ismerős jön, csak néhányan hagyják ki Sárvárt, úgyhogy biztosan jó hangulat és színvonalas verseny kerekedik majd. És már csak 2 és fél hét van hátra addig.