Újságíróként az ember számtalan témával, emberrel, újdonsággal találkozik, és ezek között sok olyan akad, amit aztán magáénak érez, elkezdi foglalkoztatni. Velem is történt már ilyesmi, de az egyik legutóbbi cikkem kapcsán elindítottam magam körül a "lavinát".

Összetett dologról van szó, amik több szálon indultak, majd egyszer csak összefutottak. Ott kezdődik a dolog, hogy amikor babát vártam, sajnos terhességi cukorbetegségem volt, amire akkor azt mondták, hogy nem vészes, de azért diétázzak, míg meg nem szülök, utána visszaállhatok a rendes táplálkozásra, mert nem fog megmaradni. Így is lett, visszaállt a cukrom normálisra, azóta ettem én mindent, amit csak megkívántam, néha több cukros, feldolgozott dolgot, mint az jó lett volna. Régóta motoszkált a fejemben, hogy ez így nem lesz jó, mert ahogy utánaolvastam, aki volt terhességi cukorbeteg, annak nagy az esélye a későbbi "rendes" cukorbetegségre, főleg, ha a családban van cukorbeteg. Hát nálunk sajnos van. Próbáltam rávenni magam a diétára, hogy kiiktassam a cukros, finomított dolgokat, részben sikerrel jártam, mert a kristálycukrot, fehér lisztet lecseréltem édesítőre és egészségesebb lisztre, viszont a péksütemények, nápolyik, rétesek az étkezésemnek igen jelentős részét tették ki. Ez az én hibám, tudom, de amikor újra visszamentem dolgozni, annyira felfordult az életem, hogy a rendesen evés háttérbe szorult az állandó rohanás miatt, így nagyon sok "szemetet" ettem. Ettől híztam, amit nem akartam, kezdtem magam rosszul érezni a bőrömben, a CardioControl vizsgálaton megállapították, hogy magasabb a testzsírszázalékom a kelleténél. Ez tette be a kaput, itt döntöttem el, hogy valamit változtatok, el is kezdtem megszabadulni a káros szenvedélyeimtől, több-kevesebb sikerrel.

Közben a Gizionok között megismerkedtem Nórával, akiről kiderült, hogy a Mens Mentis alapítója, és mindent tud a cukorbetegségről, inzulinrezisztenciáról és társairól, hiszen ilyen embereken igyekeznek segíteni az egészségközpontban. Ellátta a csapatot diétás tanácsokkal, sorra bombáztuk a kérdéseinkkel, szinte mindenki megfogadott valamit abból, amit Nórától olvastunk, hallottunk, én is. Aztán felkértek az egyik munkaadó magazinomtól, hogy írjak egy cikket az inzulinrezisztenciáról, ahová pont egy Mens Mentises orvost szerettek volna szakértőnek - és ez adta meg a végső lökést. Egyértelmű volt, hogy Nórától kérek segítséget a téma kapcsán, összehozott az orvossal, elolvasta, véleményezte a cikket, nagyon sokat segített, hogy jól fel tudjam dolgozni a témát.

És közben bogarat ültetett a fülembe azzal, hogy mivel én terhességi cukorbeteg voltam, szinte biztos, hogy inzulinrezisztens vagyok. Nem nagyon akartam ezt elfogadni, mert hogy semmilyen tünetem nincsen, a cukrom mindig rendben van (persze tudom, hogy a kettő nem ugyanaz), és bár híztam, de tudom, hogy ez miért történt. Nóra mondta, hogy szerinte nem ártana legalább egy dietetikust felkeresnem, mert IR-rel és ennyi futással élni elég bonyolult, ha csak magamnak csinálom, és lehet, hogy egy darabig működik, de azért mégsem lenne rossz, ha tudatos rendszer lenne az étkezésemben, a futásomban, az energiapótlásban és minden egyébben.

Végül addig-addig beszélgettünk, hogy kértem időpontot a Nóra által ajánlott dietetikusukhoz, Zentai Andreához egy tanácsadásra. Nagyon flottul ment a dolog, a Mens Mentisnek írtam egy e-mailt, hogy mit szeretnék, és nagyon hamar hívtak is, hogy időpontot tudjak egyeztetni Andreával. Sikerült is megbeszélnünk a találkozót, ahol aztán több mint 2 órán keresztül beszélgettünk. Részletesen átvettük, mit és mikor eszem, mikor és mennyit futok, mennyi energiát, tápanyagot viszek be. Kiszámoltuk az alapanyagcserémet, majd egy InBody gépre állva megmértük a súlyomat, testzsíromat, izmomat és egyebeket is. Mire mindennek a végére értünk, kiderült, hogy egy átlagos napon kevesebb kalóriát viszek be, mint ami a szervezetem alap működéséhez szükséges, ráadásul a tápanyag mennyisége sem elegendő, így a szervezetem szépen raktároz és raktároz. Én azt hittem, hogy sokat eszem, közben kiderült, hogy nem, illetve hogy lehet, hogy a mennyiség elég, de a minőség nem, szóval elég sok reformra van szükség. 2-4 óránként kellene ennem, hogy az anyagcserém folyamatosan működjön, a vércukorszintem ne ingadozzon, és táplálóbb, jobb ételeket kell bevinnem. Ergo valami hasonlót kell csinálnom, mint a terhességi cukorbetegség diétája alatt. Igazából ezt azóta tudtam, de most, hogy ezt egy hozzáértő személy részletesen, az én életemre levezetve elmondta és felnyitotta a szemem, már határozottan tudom, hogy eddig mekkora hülyeségeket csináltam.

Andreával részletesen átvettük, hogy milyen időpontokban mit kellene enni, milyen jellegű szénhidrátot, fehérjét, hogy lehet nassolni (persze nem péksütit meg cukorbombát), felhívta a figyelmemet, hogy edzés után rögtön pótoljam az energiát, és ne egy óra múlva igyam meg a fehérjeturmixomat, hanem közvetlenül utána, mert úgy van igazán értelme. Szóval a találkozó nagyon hasznos volt, sokkal tisztábban látom magamat és a hibáimat is. Lesz még egy találkozónk pár hét múlva, akkor egyrészt megbeszéljük a tapasztalataimat, másrészt pedig akkor megpróbáljuk azt is megbeszélni, hogy egy-egy ultrafutás alkalmával mikor és mennyi szénhidrátpótlásra van szükségem (tervszerűen), valamint hogy hogyan tudom a visszatöltést a lehető legjobban megoldani. Egyébként ezt a diétás tanácsadást minden sportolónak ajánlanám, mert sokat segíthet a teljesítmény javításában, ha tisztázzuk a táplálkozási kérdéseinket valakivel, aki profi ebben.

A "csomag" részeként bejelentkeztem egy laborvizsgálatra is, ahol egyrészt három pontos terheléses cukor- és inzulin vizsgálatot végeztek, másrészt teljes vérképet és vizeletet is néztek, pajzsmirigyfunkciókkal együtt. Ez úgy nézett ki, hogy reggel 6-kor megjelentem a laborban, vért vettek, leadtam a vitt vizeletet, majd megittam egy bögre rémesen édes cukoroldatot. Ezután 1, majd 2 óra elteltével újra vért vettek, amiből kiderült, hogy a testem hogy reagált a "cukorsokkra". Az eredményeket másnap reggel már meg is kaptam Dr. Breyer Helga belgyógyász doktornőtől: a 120 perces értéknél mutatkozik enyhe inzulinrezisztenciára utaló jel, a vérképem rendben van, viszont a pajzsmirigyem úgy néz ki, hogy alulműködik, ami okozhat koleszterinproblémákat, anyagcserezavarokat, fáradékonyságot is. Szóval minden mindennel összefügg, a cukor, az inzulin, a pajzsmirigy, az anyagcsere, mindegyik kapcsolatban áll egymással.

A doktornő a pontosítás miatt kért még kiegészítő vizsgálatot a laborból, amiből végül az derült ki (már aznap este), hogy szerencsére nem autoimmun eredetű a pajzsmirigy alulműködés, hanem részben jódhiány, részben környezeti hatások okozzák. Ergo nem ettem rendesen, stresszeltem, és kb. ez lett belőle. Nem vagyok rá túlzottan büszke, hogy így alakult, mert magamnak köszönhetek sok mindent, de örülök, hogy rászántam magam, hogy lépjek, és kiderült, hogy nincs minden teljesen rendben. A doktornő gyógyszeres kezelést és speciális pajzsmirigyre való vitamin- és ásványianyag-pótlást ajánlott, hogy mielőbb rendezhessük ezt az alulműködést. Úgy gondolom, hogy az egészségem a legfontosabb, és innentől kezdve nem fogom magam soha többé elhanyagolni. Tartom a szénhidrát-diétát, még ha néha nehéz is, de szerencsére egyre több diétás, mégis finom dolgot lehet kapni. Át kell programozni az agyam, de azt gondolom, hogy elég nagy akaraterővel és kitartással vagyok megáldva, hogy ez sikerüljön. Az én érdekem, mert nem akarok cukorbeteg lenni, nem akarok pajzsmirigy bajokat, nem akarom, hogy majd ne esetleg ezek kezeletlensége miatt ne lehessen a kisfiamnak kistestvére. Az csak hab a tortán, hogy az új táplálkozásnak és a pajzsmirigy kezelésnek köszönhetően megszabadulhatok attól a pár fölös kilótól, amiket nem szeretem, hogy rajtam vannak.  Igen, lehet, hogy mások szerint nincs rajtam túlsúly és nagyon is vékony vagyok, de orvosilag nem ez az igazság, mert sok felesleges zsír van rajtam, amit az elégtelen táplálkozás miatt gyűjtött magára a testem, pedig egyébként nem lenne rá szükség, hogy ott legyen. És ha ezek megvannak, és még a normális frissítést és visszatöltést is megtanulom, akkor a futóteljesítményem is javulhat ennek az egésznek köszönhetően. Minden az én érdekem, a saját életem és egészségem múlik rajta, úgyhogy csinálom, és kész. És mindezt végül is egy újságcikknek köszönhetem, amire megkértek, hogy írjam meg!

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán a lényeggel megint, mint tavaly, amikor szintén nem tudtam, hogy hol kezdjem el a 24 órás futás beszámolóját. Tehát akkor a száraz tények: 24 óra futás, 187,89 kilométeres új egyéni csúcs, országos bajnoki 3. helyezés, korosztályos 1. helyezés. 14 kilométeres javítás a tavalyihoz képest. Életem eddigi legnehezebb versenye volt. És akkor most már talán el is tudom rendesen kezdeni az írást.

A sárvári futás már évek óta nem marad ki a programból, a szívem csücske, 5 éve voltunk először, 4 éve ott futottam az első ultrámat, szeretem, jó ott lenni. A 24 órás futás pedig az UB felkészülés számomra fontos része, erőfelmérő, tapasztalatszerző verseny volt tavaly, idén már ennél picit komolyabban vettem, szerettem volna egy jót futni. Az edzések jól mentek, a székesfehérvári 12 órás verseny is, idén a bokámat sem sikerült szétvernem, minden jól alakult. Persze nem én lennék, ha nem történt volna mégis valami: a Vivicittán a 10 kilométeres iramfutáson elestem, lehorzsoltam a térdem és csúnyán bevertem a csontot is, aztán sikerült eléggé megfáznom, pihenni sem tudtam túl sokat a verseny hetében, mert Milcsi betegeskedett, így otthon voltam vele és úgy dolgoztam. Persze semmi nem tántoríthatott el a versenytől, kúráltam magam, ahogy lehetett, a takonykórom kissé javult, de nem lettem 100 százalékos.

Pénteken szokás szerint jött Anyukám, hogy átvegye Milcsit a hétvégére (addigra ő meggyógyult), és mi Milánnal el tudjunk menni Sárvárra, a mi kellemes wellness hétvégénkre. Szokás szerint a Rozmann panzióban szálltunk meg, ugyanazt a szobát kaptuk, mint 4 évvel ezelőtt. A tésztapartin jött a szokásos bandázás, krumplis tészta, utána még egy plusz vacsora, csak a rend kedvéért, aztán lehetőség szerint pihenés. Egészen jól aludtam, de éreztem, hogy azért elég fáradt vagyok (mondjuk ez kb. 3 éve folyamatosan így van, azóta nem tudtam magam tisztességesen kialudni). Reggeli a szokásos helyen, kávé, készülődés, ahogy mindig.

A Márton Team-hez cuccoltunk le, mert a társaságban mindig van valaki, aki nekünk is tud picit segíteni a frissítésben, Attila és Kinga a saját csapata mellett minket is mindig istápol, ha szükségünk van rá. Most az Ironteam-ből Barnabás és Jutka is ott voltak, és Csákány Kriszta is, aki Blue-nak jött segíteni, de azonnal mondta, hogy ránk is figyel, csak szóljunk, mit kell segíteni. Nicol is jelezte, hogy ha bármiben tud segíteni, csak szóljunk, ott vannak ők is. Szóval egy szép nagy frissítőcsapat vett minket körbe, és megint megbizonyosodtam róla, hogy nagyon nagy szükség van a munkájukra és a támogatásukra, mert sokkal könnyebb úgy futni, ha van segítség.

Az idő melegnek ígérkezett, így az utolsó pillanatban - a rajt előtt 2 perccel - ujjatlan trikót vettem a póló helyett. Idén még nem volt rajtam ujjatlan, rövidnadrág is csak háromszor, szóval a melegre nem nagyon tudtam az edzéseken készülni. Elrajtoltunk, az első kör kényelmesen telt, a lényeges esemény az volt, hogy rájöttem, rosszul állítottam be az órámat (gyengére hagytam a GPS jelet), így nem fog rendesen mérni, igazából nem lesz sok értelme viselni, mert a GPS jel pontatlansága miatt sokkal kevesebbnek méri a távot, legfeljebb a pulzusom tudom rajta figyelni. Hamar elkezdtem a frissítést, igyekeztem sokat inni, hogy ebből ne legyen baj, és az időközben kirakott hideg vizes vödrökből elkezdtem magam locsolni, hűteni. Tudtam, hogy más esélyem nincs a meleg legyőzésére, csak ha hűtöm magam. A tempót nem erőltettem, 6 percen belül futottam, gyorsítani nem akartam. Teltek a körök, ha volt kivel, akkor beszélgettem, hiszen együtt futni könnyebb, és még az idő is gyorsabban telik. (Persze nem telik gyorsabban, csak szeretnénk, ha így lenne.) Nicol szólt, hogy kezd pirulni a vállam, be kéne kenni, ezt gyorsan le is rendeztem az asztalunknál, bekentek, mentem tovább.

Kb. 1 óra után felvettem az mp3 lejátszómat a dobozomból és elkezdtem zenét hallgatni. Érzésre egész jól haladtam, nem volt különösebb gond a melegen kívül, de hát mindenkinek ugyanilyen meleg volt, úgyhogy nem panaszkodtam. Milánnal is haladtunk együtt kicsit, mondta, hogy megint fáj a térde, amivel a verseny előtt sokáig szenvedett, ez így nem lesz jó, valószínűleg ki fog állni. 2 óránál sajnos tényleg ki is állt, nem örültem neki, sajnáltam, de okos döntést hozott a saját érdekében. A helyzetben persze pozitívumot is találtam: segíteni tud nekem a frissítésben, illetve tud aludni éjszaka, így pihentebben haza tud vezetni, mintha végig futott volna. Milán kb. 5 perccel a kiállása után már szerepet is váltott, nem a sebeit nyalogatta, hanem azonnal teljes figyelemmel fordult felém, és nézte, miben tud segíteni, hogy minél jobban tudjak futni. Közben az órám elkezdett elég magas pulzusértékeket mutogatni, úgyhogy fogtam és letettem a pánttal együtt, hagyjon engem békén, meleg van, persze, hogy magas a pulzusom, nehezen fog lejjebb menni, nem idegesítem magam ezzel, inkább ne is lássam. Aztán a cipőben kezdett el nagyon melege lenni a lábamnak, azt pedig utálom, úgy éreztem magam, mint akit bedunsztoltak, kértem Milánt, hogy vegye elő a Hoka Cliftont, a Valort le fogom venni. Gyorsan cipőt cseréltem, és már jól szellőző lábbal futottam tovább, egy fokkal máris jobb volt. Folyamatosan ittam, locsoltam a fejem vízzel, vizeztem a sapkám, a topom, de még a nadrágomból is csurgott a hideg víz, Jocival meg is beszéltük egyszer, hogy ő is bepisilt, meg én is - vagy legalábbis úgy nézünk ki. Mindenki harcolt a meleg ellen, ment a pancsolás, hűtés, Dóri és Nicol is adott jeget, Milán a törölközővel hűtött. Meg is állapítottam, hogy ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. A pálya széléről folyamatosan jöttek a biztatások, és persze a futók között is. Teltek az órák, gyűltek a kilométerek, kb. 6  perces átlagot tartottam elég sokáig. Ittam, vécéztem, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, a gyomrom nem volt túlzottan befogadóképes állapotban, és sajnos a központi frissítőasztalról hiányoztak azok a dolgok, amiket mindig csipegetni szoktam, úgy mint ropi, sós perec, vajas kenyérke, barackkonzerv - ezeket mi nem hozunk, mert eddig mindig voltak. Azért benyomtam időnként egy-egy gélt, ettem pár falat kókuszrudat, Kriszta belémtukmált egy kis ananászkonzervet meg a levét. Haladtam, zenéltem, vizeskedtem, hűtöttem magam. Ha volt kivel futni, annak örültem, Lubics Gyurival akadtunk össze többször és futottunk együtt egészen jó tempóban, Igorral is mentünk közösen, egy-egy szakaszra Márton Attila is becsatlakozott, ezek az együtt futások mindig "rántottak" rajtam egyet és jobban haladtam. A szurkolók aranyosak voltak, jöttek a biztatások, különösen Lubics Szilvitől esett jól, amikor hajrázott és mondta, hogy szépen mozgok.

Az első 6 óra elég gyorsan eltelt, ezt onnan vettem észre, hogy a 6 órás futók szépen megálltak, egy kör remekül eltelt azzal, hogy sorra gratuláltam mindegyiküknek - persze futás közben -, pacsiztunk, Dórit megölelgettem. A verseny negyede eltelt, mondjuk erre nem szabad gondolni, de hát ez az igazság. A női versenyben ekkor már stabilan a 3. helyen álltam Viki és Évi mögött, mint ahogyan arra előzetesen számítottam. Talán nem tűnik elbizakodottnak, de azt gondoltam, hogy nekem ebben a mezőnyben a 3. helyet meg kell tudnom szerezni, és minden nehézség alkalmával ez is bevillant, hogy ezt a lehetőséget nem szabad hagynom elúszni. A legjobbjaink a VB miatt most nem jöttek az országos bajnokságra, Szilvi, Edit és Kriszta segítőként voltak most jelen, így itt volt a nagy lehetőség, hogy legalább egy OB bronzérmet szerezhessek. Tudom, hogy nem ezért futunk, én sem ezért csinálom, de ez igenis elég motiváló dolog. És Milcsitől is úgy köszöntem el, hogy megígértem neki, viszek haza egy serleget. Ez szintén motiváló volt.

A meleg elég szörnyű volt, egyre kevésbé szerettem, egy idő után a törölközőt már nem csak törölközésre használtam, hanem szépen a hátamra, nyakamra terítettem, elöl bedugdostam a top alá, hogy mindenhol hűtsön, így volt elviselhető. Aztán egyszer végre elkezdett hűlni a levegő, egy idő után megszabadultam a törölközőtől is. Jólesett a kicsit hűvösebb levegő, a cuccok még vizesek voltak rajtam, picit feléledtem. Nagy holtpontom addig nem volt, haladtam, csak a frissítésnél sétáltam vagy álltam meg, a többi futás volt. A zene sokat segített, énekelgettem magamban, az képzeltem, hogy koncerten vagyok, egészen jól éreztem magam. A lábaimban volt erő, a gyomrom vacakolgatott, de nem durván szerencsére. Közben Milán és Kriszta leimádkozták a vizes topomat és a sapkámat, kaptam helyette száraz sapit és pólót és mentem tovább. A nyakam és a vállam kezdett fájni, meg a derekamat is éreztem főleg a keresztcsontomnál, szidtam is kicsit magam, hogy többet kellett volna erősítenem. És ami döbbenetes volt, hogy legjobban a "zsírom" fájt, tehát nem az izmaim, hanem azok a részek, amik nem izmok a testemen, hanem a többi részt, a karomon, a derekamon. Milán néha elkapott és megmasszírozta a vállam és a nyakam, egyszer pedig futás közben pont amikor arra gondoltam, mennyire fájok, mellém ért Krisz, és futás közben picit megnyomkodott, meg azt is mondta, hogy ha baj van és kell egy kis masszázs, csak szóljak.

A lehűlés nagyon jót tett, feléledtem, elkezdett jobban menni a futás, jól haladtam, jobban éreztem magam. Vártam a sötétedést, az éjszakát, mert az éjszaka a barátunk. Remélem, hogy megmarad az erőm - bár a frissítés nem ment túl jól - és tudok majd haladni. Egy bajom volt, hogy a megfázás miatt folyton fújnom kellett az orrom, és a torkom is nagyon fájt, hiába szopogattam a toroktablettát. A 100 kilométert 11 óránál értem el, ekkor pici regeneráló gyaloglást engedélyeztem magamnak, majd panaszkodtam Milánnak, hogy a talpamat nagyon szúrja a zokni varrása, valami nem jó vele. Mondta, hogy van másik zoknim, cseréljem le. Dórival körbeugráltak, leültem, lehúztuk a zoknimat, kivágtam két vízhólyagot, leragasztottam, felhúztam az új zoknit, persze fordítva, de már le nem vettem többet, aztán mentem tovább. Edittől kaptam erőt adó ölelést is, persze még jobb lett volna, ha fut helyettem.

Vártam a 12 órát, vagyis a félidőt, meg azt, hogy ismét legyen program, a 12 órásoknak gratuláló kör. El is jött egészen hamar, mindenkivel pacsiztam, puszilkodtam, gratuláltam, és irigyeltem is picit őket, hogy nekik vége, mehetnek fürödni és aludni, míg én egész éjszaka itt fogok keringeni. De nem baj, ezért jöttem, hogy itt keringjek. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, és meg is kell csinálnom, magamért, Milánért, Milcsiért. Ekkor még azt gondoltam, hogy ebből akár még egy 190 kilométer feletti futás is lehet. Hogy erre nagyobb esélyem legyen, bejelentkeztem Kriszhez egy ropogtatásra, a parkolóban pléden 6 vagy 7 ember asszisztálása mellett helyrepakolta a nyakam, a gerincem és a csípőm is, nem volt fájdalommentes, nyögtem nagyokat és a többiek is nyögtek velem együtt, de megérte, mert utána újra rendesen tudtam mozogni.

Ezután úgy éreztem, meg kell próbálnom megindulni, még ha nagyon nehéz is. Döcögtem, döcögtem, aztán elkezdtem magam összekapargatni. Kellett egy kis motiváló zene, úgyhogy betettem a Linkin Park legújabb albumát, és futottam. Aztán amikor jött a kedvenc számom, az Until It's Gone, akkor már éreztem az erőt. Lement a szám, fogtam a lejátszót, visszaléptettem, kezdődött elölről. Aztán újra. Aztán még egyszer. Csak mentem, a fülemben üvöltött a zene, legalább egy órán keresztül ugyanaz az egyetlen szám. A fejemben egyetlen sor dübörgött: It's your battle to be fought. Igen, ez az én harcom, én akartam, magamtól jöttem ide, senki nem kényszerített rá, hogy 24 órát fussak, itt vagyok, meg kell csinálnom és meg is fogom csinálni. Eszembe jutottak a Gizionok között olvasott élettörténetek és sztorik, és még inkább csak arra tudtam gondolni, hogy ezt én akartam. Ha más emberek nem saját döntésükből és akaratukból sodródtak bele élethelyzetekbe, de mégis ki tudtak belőlük jönni, nekem meg kell tudnom oldani a saját magam által választott problémát, azaz a futást. Értük, miattuk is mentem előre. Eltelt így egy kis idő, és szerintem egészen jól haladtam. Túlléptem egy holtponton, futottam az éjszakában. A frissítéssel még mindig bajaim voltak, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, nem esett jól semmi, éhes sem igazán voltam, pár falatot tudtam csak benyomni és fájt a gyomrom. Attila megpróbál rábeszélni gyömbérkapszulára, nem kértem, majd két körrel később mégis - fő a határozottság, de az legalább helyretette a gyomromat kicsit. Krisztától kaptam mézeskalácsot, sós kekszet is rágcsáltam, Kinga meleg teát főzött nekem, tényleg mindenki azon volt, hogy valahogy segítsen, önzetlenül, nagyon hálás vagyok érte.

Milán aztán elment pihenni, de a frissítőasztalnál mindig voltak segítők, úgyhogy nem maradtam egyedül, szerencsére. Az egyik körben épp gyalogoltam, amikor egyik pillanatról a másikra olyan durva fáradtság tört rám, amilyet még sosem éreztem. A fejem húzott az útpadka felé, befelé a bokorba, a szemem pedig lecsukódott. Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, mentem tovább, de nem lett jobb. Küzdöttem így egy kicsit, aztán célba vettem a széket, és mondtam a csapatnak, hogy most muszáj leülnöm, mielőtt fejjel beleállok a betonba. 1-2 percet engedélyeztem magamnak, ittam, aztán mentem tovább, próbáltam futni, 1-2 körig ment, utána megint jött a fáradtság. Kértem kávét, de attól csak azért gyorsultam fel, mert tempóznom kellett a vécére, ahogy bement, úgy jött ki is, csak átfolyt rajtam. Kínlódtam tovább. Ha kocogtam, jobb volt, ha gyalogoltam, borzalmas, szédelegtem, mint egy részeg, aludni akartam. De tudtam, hogy nem adhatom fel. Próbálkoztam ismét a kávéval, ismét a vécén kötöttem ki pár perccel később. Aztán kicsit kiborultam, és ezt a kiborulást Milán hiánya miatt rázúdítottam Jutkára és Krisztára, közben a térdemre borulva bőgtem és mondogattam, hogy nem hiszem el, hogy ez van, én ennél erősebb vagyok, azt hittem, hogy erős vagyok, hogy lehetek ilyen gyenge szar, akit legyőz egy kis álmosság.

Jutka angyali türelemmel vigasztalt, majd belém diktált egy energiaitalt, Attila pedig levette a dzsekijét és közölte, hogy akkor most megyünk sétálni. Felálltam és mentem, a sétából kocogás lett. Kicsit jobban lettem, Attilával beszélgettünk, aztán ő leült, én mentem tovább. Persze jött megint az álmosság, szenvedtem. Rossz volt, hogy egyedül vagyok, a lábaimban van erő, de mégsem tudok rendesen haladni. Évivel és Vikivel is futottunk picit együtt, egy osztrák sráccal is, de egyébként nem nagyon volt kivel futni, az a néhány ember, aki futva haladt, más tempóban mozgott, aki gyalogolt, ahhoz meg esélyem sem volt csatlakozni.

Hiányzott a tavalyi éjszakai bandázás, amikor többen mentünk együtt, vonatoztunk, beszélgettünk, sokkal könnyebb volt úgy átvészelni az éjszakát. Láttam, hogy sokan ülnek, lefekszenek, pokrócokba burkolóznak, ez nem volt jó a lelkemnek. Tudtam, hogy én nem fekhetek le, mert ha egyszer elalszom, tuti nem kelek fel újra futni. Pár percekre leültem, hogy életet leheljek magamba, közben csúnyákat káromkodtam a segítőink legnagyobb örömére, szidtam magam és a világot. Toncsó csatlakozott a "műsoromhoz", úgyhogy nekiindultunk együtt egy körnek, és megbeszéltük, hogy mi most rosszalkodni fogunk, csúnyán beszélünk és akár még meg is verünk valakit, ha olyan kedvünk lesz. Persze nem gondoltuk komolyan, de ott abban a helyzetben jólesett kicsit hülyéskedni, felrázott. Mire megtettünk egy kört, megérkezett Milán is (azt hiszem, hajnali 4 óra volt ekkor, és kb. másfél-két órát szenvedtem folyamatosan, vagy nem tudom mennyi lehetett, mert minden összefolyik). Toncsó helyett ő jött velem tovább, közben hangosan bömbölve elmeséltem neki, hogy mekkora nagy szarkupac vagyok, és nem ezért jöttem ide, hogy így szenvedjek, azt hittem, erősebb vagyok. Próbál vigasztalni, mondta, hogy de erős vagyok és ő büszke rám, de ettől még idegesebb lettem és erre azt ordítoztam vissza neki, hogy ő ne legyen büszke rám, mert nincs miért, és különben is egy gyenge szar vagyok. De miután befejeztem a cirkuszolást, kicsit jobban lettem, Milánnak eszébe jutott, hogy hoztam zöld teát, igyak azt, hátha segít, és próbáljak meg arra gondolni, hogy már mindjárt itt a reggel és jobb lesz. A madarak valóban csicseregtek, baromi idegesítő volt, úgyhogy inkább hangosabbra vettem a zenét és próbáltam úgy futni. A Waiting for the end című szám tökéletesen találó volt erre az időszakra, meg is hallgattam egymás után vagy tízszer, és kezdtem kikaparni magamat a gödörből.

Szerencsére az éjszaka nem volt hideg, a legvékonyabb hosszú ujjút vettem csak fel, a rövidnadrág maradt, teljesen komfortos volt így, sokszor még a póló ujját is feltűrtem, mert melegem volt, de mivel mindenki fel akart öltöztetni, azt nem vettem le, pedig néha jó lett volna. Jött nagy nehezen a napfelkelte, és tényleg én is éledeztem picit. A gyomromra megint kértem gyömbéres kapszulát Attilától, aztán ettem gélt is megint, hogy hátha nyerek belőle valami erőt. Lassan visszatértem ismét, tudtam futni, bár már nem sok kedvem volt hozzá. Még mindig nagyon sok volt hátra, és nehéz volt nem erre gondolni. Nem tudtam mást csinálni, csak körözni, néha leültem egy-egy percre, a Cliftont lecseréltem vissza a Valorra, aztán irány tovább. Gyűjtöttem a kilométereket, minél többet akartam belőlük, legrosszabb esetben is 180 kilométer fölé akartam menni, ez volt a minimum célom akkor már. Nem tudom hogyan, de újra erőre kaptam, bár nem mondom, hogy túlzottan acélos lettem volna, de tudtam futni, a lábaim bírták, úgyhogy futottam. A harmadik helyemet órák óta stabilan tartottam, és nem veszélyeztetett mögöttem senki, erre legalább nem kellett figyelnem, csak a kilométerszámra. A pálya lassacskán megtelt újra futókkal, visszajöttek azok, akik elmentek aludni, megjelentek a 6 és 12 órások, éledezett minden, és ez nekem is nagy lökést adott. Erősített a tudat, hogy én még mindig a pályán vagyok, futok, míg mások aludtak egyet, mégiscsak kemény vagyok legalább egy kicsit. Nicolék is visszatértek, elkezdték feliratozni a pályát, jöttek a futók nevei, az ugróiskola, úgyhogy jó program volt futás közben sorra olvasni a feliratokat.

2 órával a vége előtt elértem a tavalyi eredményemet, a 174 kilométert, innentől kezdve már az új egyéni csúcsomért harcoltam. A 180-at mindenképpen el akartam érni, de a 185 is teljesen elérhetőnek tűnt - a végén még a 190 is, de akkor már nem voltam hajlandó harcolni. Futottam, de már nagyon untam, vártam, hogy végre vége legyen ennek a hosszú keringőnek. Milán beállt mellém kocogni, próbált motiválni, de akárhányszor biztatni és húzni próbált, kiabáltam vele, hogy hagyjon békén, maradjon csöndben, majd én eldöntöm, hogy akarok-e futni és hogy mikor - akik láttak-hallottak minket, biztos azt hiszik, hogy ez válóok, pedig nem, mindketten tudjuk, hogy ez ilyen, ezt a verseny lefújásának pillanatában meg is bocsátjuk a másiknak. Utólag visszagondolva a kiabálás energiáját a lábaimba kellett volna tolni, és meglehetett volna a 190 kilométer. Így viszont 187,89 lett a végére, ami így is 14 kilométeres javítás tavalyhoz képest. Baromi nehéz verseny volt, de szerintem nem csak nekem, hanem mindenkinek. Aki a pályán volt, derekasan küzdött, de nagyon sokan fel is adták. Viki végül 200 felett ment, Évi pedig elég közel került a 200-hoz, le a kalappal előttük, nagyon kemény csajok! A fiúk versenye is kemény volt, Bálint nagyon szép futással nyert, Csécsei és Máthé Zolik is szuperjól futottak - főleg utóbbira vagyok büszke, mert szerintem szépen kiköszörülte a VB-csorbát ezzel a futással.

A lefújáskor nem éreztem sem túlzott örömöt, sem eufóriát, inkább csak megkönnyebbülést, hogy vége, ezt is megcsináltam. Nehéz volt nagyon, sokat tudtam javítani a tavalyi hibáimon, de legalább ugyanennyi hibát el is követtem ismét. De az biztos, hogy fejlődöm, erősödöm, javulok - megyek tovább ezen a hosszú úton, ami még előttem van, aztán az Ultrabalatonon meglátjuk, hogy állok.

Izomzatilag végig teljesen rendben voltam, nem voltak görcseim, nem voltak durva izombántalmaim, teljesen normálisan tudtam a verseny után is járni, a dobogóra is sikerült egészen jól felmásznom, és már másnap tudtam volna futni, de egyelőre semmi kedvem hozzá. Azt hiszem, ez is a fejlődésemet jelzi. A frissítést viszont most elszúrtam, ezt kell majd valahogy javítani.

A segítők szerepéről még muszáj írnom pár sort, mert megint megállapítottam, hogy nélkülük nem lenne ilyen könnyű futni. Ha Milán nem segít, nem lett volna ilyen ez a futás, de hálás vagyok Csákány Krisztának, Márton Attilának és Kingának, Dóri barátnőmnek, Jutkának és Nicolnak is a segítségért, mert valamelyikük mindig ott volt, hogy egy-egy elborult pillanatomban a segítségemre legyen. Önzetlenül, odaadással tették a dolgukat, ami sokszor jóval nehezebb, mint a futóké, szóval nagyon szépen köszönöm!

Milán, Milcsi, Anya, Flóra, Gabi - a legnagyobb köszönetem pedig titeket illet, mindannyian tudjátok, miért!

Fotók: Ironteam, Anikó, Nicol

A székesfehérvári 12 órás óta túlzottan nagy történések nem voltak körülöttem, mégis úgy gondoltam, hogy pár dolgot szeretnék "megörökíteni", csak néhány gondolat erejéig.

Élmény 1.

Egy héttel a 12 órás után ismét volt Kvázibárki Gerilla Maraton - és most Félmaraton is. Most csak a félmaratont vállaltam be, nem lett volna túlzottan okos dolog maratont futni, bár teljesen jól voltam a 12 órás után, nem célom kizsigerelni magam. Hiszen az év két nagy és igazi versenye még előttem áll. Március 15-én reggel 7-kor volt a rajt, stílusosan a Pilvax közből.

Annamarival futottunk végig, mindketten egy laza edzést szerettünk volna, jólesően, úgyhogy nem nyomtuk nagyon. Ahhoz képest, hogy soha nem futottunk még együtt, szerintem jó volt így együtt, egy ritmusban mozogtunk, nem igazán kellett egymásra várnunk (csak rám egy picit akkor, amikor bekéreckedtem pisilni a Műegyetem egyik kollégiumába), szépen haladtunk. Az útvonal jó volt, a Belváros után átmentünk Budára, fel a Várba, majd a Lánchídon át az Andrássy úton keresztül a Hősök terére, ott volt a befutó. Jópofa volt, és pont elég.

Élmény 2.

Apró sikerélmény, és tiszavirág életű, de nekem azért sokat jelent: a 12 órás eredmények felkerültek a DUV-re, és mivel még elég kevés a verseny, meg az eredmény ilyenkor, ezért a 10. helyen állok per pillanat. Én mint hobbisportoló anyuka, ezt sikerként fogom fel, annak ellenére büszke vagyok rá, hogy tudom, hogy ennél jóval hátrébb fogok kerülni, mert nagyon sokan lesznek, akik az én eredményemnél jobbat futnak majd idén. De akkor is, és addig is örülök neki, hogy valamiben - legalább átmenetileg - 10. legjobb lehetek a világon! Szerencsére sok magyar van még rajtam kívül az élmezőnyben, külön öröm, hogy ezeket a szuper csajokat személyesen is ismerhetem, egy pályán futhatok velük és tanulhatok tőlük.

Élmény 3.

Folytatom az edzéseket is, a múlt hét igen erős volt, 3 edzésből futottam majdnem 100 kilométert (pontosan 93-at), és lett egy 112-es hetem. Sokaknak ez egy laza hét, de nekem ez az eddigi, nem versenyes legjobb hetem, vagyis edzésekből gyűjtöttem össze. És úgy érzem, van még bennem, még ennél is nehezebb hetet is elbírnék, ha kellene. A heti hosszú edzés 50 kilométer volt, először azt találtam ki, hogy lemegyek a Balaton Szupermaraton utolsó napjára, és ott futom le, de aztán a körülmények úgy hozták, hogy maradtam Pesten. Egyedül szerettem volna futni, úgyhogy a sziget helyett városnéző "túrára" indultam. Jó nagy kört tettem meg, közben fotózgattam, ha már volt nálam telefon. Egészen jól ment a futás, persze voltak nehezebb szakaszok, akkor viszont igyekeztem koncentrálni. Egy ilyen jellegű, küzdelmesebb edzés nagyon sokat erősít rajtam, később tudok meríteni belőle. Pont ezek miatt lett a mottóm és "himnuszom" a Linkin Park egyik dala, és kifejezetten az egyik sor, az It's your battle to be fought", vagyis kb. hogy ez a te harcod, amit meg kell vívnod. Harcolok, ha kell, mert ez egyedül az én választásom, én döntöttem az ultrafutás mellett. (Jelenleg épp egy hányós-hasmenéses nyavalyával harcolok, de nem adom fel ezt sem!)

 És egy fotómontázs a futásról, ha már kattintgattam pár selfie-t.

Élmény 4.

És még egy öröm a végére: itt a tavasz, végre nem kell nyakig beöltözni! Már úgy untam a huszonöt réteg ruhát magamra aggatni reggelente.

Élmény +1.

Bár nem futás, de számomra hihetetlen: az én drága kisfiam hétvégén már 3 éves lesz. Egy szempillantás alatt lett pici babából okos és huncut nagyfiú, hihetetlenül büszke vagyok rá, és imádom. :)

Mióta rendszeresen futok, azóta fontos számomra a visszajelzés a teljesítményemmel kapcsolatban. Ahogyan haladok előre, és futok egyre komolyabban és hosszabb távokat, egyre inkább fontosabbnak érzem azt, hogy egyre jobb futóórám legyen. Teljesen kezdőként egy egyszerű órával futottam, ami az eltelt időt mutatta, illetve volt hozzá egy pulzusmérő pánt is, amit csak pár alkalommal viseltem – ennek az az oka, hogy megrémültem a saját pulzusértékemtől, amit futás közben tapasztaltam (sokszor volt 200 fölött), és inkább nem vettem fel, nehogy szívrohamot kapjak attól a gondolattól, hogy mindjárt szívrohamot fogok kapni. Mivel mindig ugyanott futottam, a táv biztos volt, az időből pedig aztán ki tudtam számolni a tempómat is.

Amikor elkezdtem komolyabban edzeni, hamar beszereztem egy komolyabb órát, amiben már GPS is volt, hogy pontosan lássam, mennyit futottam, milyen tempóban, még akkor is, ha nem a megszokott útvonalon mentem. Így bátrabban kalandoztam ismeretlen terepen is, mert láttam, hogy hol tartok.

Nemrég a Suunto jóvoltából hozzájutottam egy igazán profi futóórához, egy Suunto Ambit 3 Peak-hez, ami közelebb van tudásban egy számítógéphez, mint egy órához, sokkal profibb szerkezet, mint amilyen profi futó én valaha is leszek – de igyekszem felnőni a feladathoz, és kemény edzésekkel „terhelni” ezt az órát. Ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy miért is jó, ha az ember órával fut, miben lehet segítségére az óra az edzések során.

Méri a megtett távot

A futók számára az egyik legfontosabb a megtett kilométerek száma. A futóórák képesek mérni a megtett távot, általában GPS-szel, esetleg a cipőre rögzíthető footpoddal. A GPS-es mérés nagy pontossággal működik, az óra műholdakon keresztül méri a megtett távot, méghozzá általában 5-10 méteres pontossággal. A GPS-es órák nem csak a megtett távot, hanem a szintkülönbséget is képesek mérni, ami ha terepen futsz, akkor nagyon fontos lehet. Ha nem GPS-szel mér az óra, akkor footpoddal, ami beépített gyorsulásmérő alapján méri a távolságot, és amit nagyon pontosan be kell kalibrálni a megfelelő méréshez.

Jelzi a tempót

A legtöbb óra a kapott adatok alapján képes számolni és jelezni a pillanatnyi tempót, valamint az átlagtempót is. Ez például az olyan edzéseken lehet fontos, ahol megadott tempóban kell futni, illetve a versenyeken segíthet a kitűzött időeredmény elérésében.

Rögzíti és jelzi a pulzust

A legtöbb futóórához ma már tartozik pulzusmérő, amely segít figyelemmel követni az edzés során a szívfrekvenciát. Sokan edzenek pulzuskontrollal, amely során a futást mindig az előre meghatározott pulzustartományban végzik, és nem a tempójukat figyelik. Így a testük pillanatnyi állapotának megfelelően, optimális pulzustartományban futhatnak, ez pedig hozzájárul a fejlődéshez. Az edzés során az órán látható a pillanatnyi, valamint az átlagpulzus is, az edzésadatokat pedig utólag fel lehet tölteni a számítógépre, – a Suunto órák esetében a Movescount elnevezésű online felületre – ahol aztán láthatóvá válik a pulzusgörbe, hogy mikor milyen volt a pulzus, és így könnyen ki lehet elemezni az adatokat. A pulzusból és egyéb adatokból az óra még a regenerálódáshoz szükséges időt is képes kiszámolni, majd az edzés végén jelzi, mennyit kellene pihenned ahhoz, hogy a következő edzésnek kipihenten vághass neki.

Rögzíti a megtett útvonalat és segít a navigációban

A GPS-es órák a folyamatos GPS kapcsolatnak köszönhetően képesek rögzíteni, majd az online felületre feltöltve térképen megjeleníteni, hogy merre futottál. A dolog fordítva is működőképes: a Movescount felületen előre megtervezheted az útvonaladat, amit aztán fel tudsz tölteni az órába, az pedig méterről méterre képes végignavigálni, hogy ne tévedj el. Terepfutás során különösen jól jöhet ez a funkció, valamint arra is van lehetőség, hogy a számodra fontos pontokat megadhasd az órának (pl. lakóhelyed), és ha eltévedtél, a pont behívása után az óra a GPS és a beépített iránytű segítségével képes elnavigálni – vagyis kiment a szorult helyzetedből.

A Suunto órái egyébként teljesen testre szabhatók, te magad állíthatod be, hogy az óra kijelzőjén milyen adatokat, milyen sorrendben jelenítsen meg, különféle alkalmazásokat tölthetsz fel rájuk, amelyek mind segítenek abban, hogy fejlődhess, jobb eredményeket érhess el, valamint jól érezd magad futás közben. 

Megvolt 2015 első versenye, rögtön egy 12 órás futás - egyben országos bajnokság - Székesfehérváron, az Optivita Ultrafutó Kupa keretében. Tavaly is ez volt a szezonnyitó, idén sem lehetett másképp, ott volt a helyem. Minden eddiginél több, kb. 750 kilométerrel a lábamban vágtam neki a versenynek. Az alapozás, úgy éreztem, hogy jól sikerült, a hosszú edzéseket, meg persze a rövidebbeket is megcsináltam, voltak 100 km fölötti heteim is, nem voltam beteg, nem volt fogműtétem sem, mint tavaly télen, sikerült összerakni mindent magam körül úgy, hogy a számomra fontos, illetve szükséges dolgok beleférjenek az életembe. Úgy éreztem, hogy erősebb vagyok, tapasztaltabb vagyok, a magabiztosságommal sincs baj, fejlődtem tavalyhoz képest. Egy apróság zavar, az a plusz 3-4 kiló, amit tavaly nyár óta magamra szedtem, és a sok futás ellenére nem sikerült leadni, mivel mindig sikerül össze-vissza ennem - na de majd most összeszedem magam ilyen téren is.

Egy konkrét számmal - elárulhatom, a 112-vel - a fejemben mentem a versenyre, valahogy ez villant be, hogy ennyit fogok futni. Úgy éreztem, hogy a tavalyi 105,7 után (ahol a végén már nagyon elhagytam magam, és nagyon fájt a lábam is) idén képes vagyok egy 110 km feletti eredményre, és ebből lett egy konkrétan megfogalmazott 112. Persze ha ennél több lett volna az elért eredményem, nem lettem volna boldogtalan, sőt, de ezt éreztem reálisnak. És így még mindig nem ugrottam előre annyit, hogy valamilyen később megjavíthatatlan eredményem legyen.

Szombat reggel mentünk Székesfehérvárra Milánnal, Milcsit szokás szerint anyukámra bíztuk - mert nem vagyok "szar anya" jeligére. Érkezés után kipakoltunk a Márton Team-hez, közvetlenül Dóri és Zoli asztalkája mellé, mert közös frissítő-segítőnk volt, Petra vállalta, hogy kiszolgál minket. Átvettük a rajtcsomagot, átöltöztünk, hangolódtunk, beszélgettünk az ismerősökkel. Ilyenkor a tavasz első versenyén olyan jó újra látni mindenkit, örülünk, hogy újra versenyezhetünk, hogy vége a télnek, és megmutathatjuk, mit tudunk.

Az öltözködéssel picit gondban voltam, de mivel nem volt még olyan meleg idén, nem akartam nagyon nekivetkőzni, hosszú ujjút, rá egy rövidet, és egy vékony hosszú nadrágot vettem, a táskámban meg sorakozott egy rakat meleg ruha, készülvén az estére. A cipő is problémás volt, a Stinson Lite-ot és a négy napos új Cliftont vittem magammal, a Cliftonra hajlottam volna, de mivel a Stinson az erősebb ultrás cipő, és abban futottam a legutóbbi 12 órámat is, végül azt vettem fel. Nem rossz cipő, de nekem valamiért nem is jó, a Stinson Tarmac jobb volt, legközelebb azt viszem magammal versenyre váltónak, mert hiába van benne 1500 km, még mindig teljesen jó. Na szóval a Stinsonban kezdtem, és gondoltam, ha kell, majd cserélek. Még soha nem kellett versenyen cipőt cserélnem egyébként.

10-kor elrajtoltunk, Dórival indultunk, mondta, hogy jön velem, de végül 2 kör után kilőtt mellőlem, mondjuk sejtettem, hogy így lesz, mert az ő célja a 120 volt. Milán is elzúzott hamar, úgyhogy egyedül maradtam, hallgattam a Linkin Park tavalyi Rock am Ring koncertfelvételét. Egészen jól felvettem a ritmust, jól mentek a lábaim. Figyeltem az órát meg a pulzust, kíváncsi voltam rá, hogy milyen lesz. Versenyen most viseltem először pulzusmérőt, ha már lett egy szuper Suunto Ambit 3 Peak-em, akkor kihasználom, mit tud. Aránylag egyenletes köröket mentem, igyekeztem úgy haladni, hogy azért az jó tempójú futás legyen, de ne fussam el magam, maradjon erőm végig. Nem izgatott, ha valaki lekörözött, haladtam a saját tempómban. A pályáról megint meg kellett állapítanom, hogy még most sem szeretem, főleg a kavicsos részt, hamar be is pattant a cipőmbe pár kövecske, de amíg tudtam, húztam az időt, hogy ne kelljen megállnom kiszedegetni. Amikor már nagyon zavaró helyen volt, akkor leültem és kiráztam a cipőmből. És itt követtem el hibát: az első kavicskiszórásnál le kellett volna cserélnem a Stinsont, mert valahogy nem volt az igazi. 20 kilométerre már mindkét nagylábujjamat kidörzsölte, éreztem, hogy hólyagos, de próbáltam nem foglalkozni vele. Kiszórtam a kavicsokat, visszavettem, irány tovább. Ezt még eljátszottam párszor.

Jól haladtam, gyűltek a kilométerek, a hangulatom teljesen rendben volt, éreztem, hogy erős vagyok, kedvem is volt futni, nem alibiztem. Petra pikk-pakk adott mindent a frissítőasztalról, amit kértem, nagyon jó volt, hogy segített, nélküle nem ment volna így a futás! A központi frissítőben is gyorsan elvettem, amit kívántam, megittam és futás tovább. Nem gyalogoltam, nem akartam időt vesztegetni rá addig, amíg tudok futni. És tudtam futni! Gyakran csináltam "system check"-et: jól vagyok? jól! tudok futni? tudok! tudok gyorsabban futni? tudok? fáj valami? nem! Ha minden oké volt, akkor még jobban nekiduráltam magam, és mentem. Volt pár vicces helyzet, mint amikor egy körön belül először Larzen, majd Bálits Éva mondta, hogy már nincs sok hátra - utalva a szurkolói kisokos bejegyzésemre, jót mosolyogtunk rajta.

Persze nem csak befordult módra futottam, bandáztam is azért, Badics Attilával szokás szerint jókat dumálunk, Toncsival is, de sikerült Dórival is futni, Kisháziné Erikával is volt pár közös kilométerünk, Bálint Évivel is, szóval azért éltem társadalmi életet is, de ha már nem egyezett a tempónk, akkor szétváltunk, és mindenki ment a maga útján, a saját versenyét futva. Simonyi Balázzsal is futottunk együtt kb. fél kört, ő utána sajnos ki is állt, de nem miattam persze. :)

A helyezésre nem is nagyon figyeltem, voltam 7., aztán 6., aztán 5., és egyszer feltűnt, hogy a 4. vagyok - kiderült, hogy Dóri elé kerültem, mert hiába körözött le, nem volt teljesen jól a hasa, így a technikai szünetek miatt visszaköröztem. Az élen Évi, Mateve és Erika álltak, amikor Évivel együtt haladtunk, akkor 7 körrel volt előttem, Erika talán 5-tel, ami igen sok, és ha nem történik baj, akkor az behozhatatlan.

A Stinsonnal való küzdelmet 6 óráig folytattam, amikor a 6 órásokat lefújták, leültem és kértem a Cliftont. Gyorsan átvettem, tartottam egy picit hosszabb frissítést, aztán mentem tovább. És az új cipőben úgy éreztem, mintha csak akkor kezdtem volna a futást. Szívem szerint adtam volna magamnak egy pofont, hogy eddig halogattam a cserét. De hát ebből is tanulok, most például azt, hogy az elsőként kívánt cipőt kell felvenni.

Innentől nagyon jól felvettem a ritmust, hallgattam a zenéimet - most a pörgősebb slágerek mentek, a Linkin Parkot a végjátékra tartogattam ismét. Jól haladtam, 70 kilométer körül is mentek a 6 perc körüli kilométerek, és egyre többet előzgettem olyanokat, akik az elején repesztettek, mostanra viszont lassultak. Milántól is vettem vissza köröket, neki volt egy kisebb holtpontja, de utána újra nagyon szépen ment, órákig nem is láttam, csak mondták, hogy fut.

Ahogy ment le a nap és lett hűvösebb, úgy kezdtem magam jobban érezni. A lehűlés kicsit engem is lehűtött, ez jót tett, aztán mondjuk egyre hidegebb lett, kezdtem fázni, úgyhogy kértem a pulóvert. Petra már vette is elő a kívánt darabot, és akár rám is adta volna, ha kérem, de megoldottam egyedül az öltözködést.

Szuflavéder is megjelent a semmiből, fotózott és szurkolt, jó volt látni őt is. A Nodari család is felbukkant az ordibátorral, nekik is mindenki örült! Larzen is visszajött ismét, kértem, hogy jöjjön velem egy kört, mert sokat voltam már egyedül, és kezdtem picit unatkozni. Larzen beszámolt, hogy a Gizionok nagyon szurkolnak, és hogy a "főnökasszony" üzeni, hogy kéne futni is, mert ez így kevés lesz. Persze sejtettem, hogy ez azért nem teljesen komoly, így nem vágott földhöz az üzenet. Mentem szépen, a lábaimat persze már eléggé éreztem, de haladtam, legrosszabb esetben is 7  perces tempóban - bár ezt én sokkal gyorsabbnak éreztem. Közeledtem a 100 kilométerhez, betettem újra a Linkin Parkot, hogy velem legyen az erő, de sajnos kicsit későn kapcsoltam, és kezdtem el újra teperni, hogy meglegyen a 10:30-on belüli 100, így végül 10:32-re hoztam. Nagyon nem törtem össze, menni kellett tovább. Tudtam, mi a célom, tudtam, hogy most már tényleg nincs sok hátra, és tudtam, hogy a 110 feletti eredménynek itt  és most meg kell lennie. 100 után azért engedélyeztem magamnak egy toi-toi szünetet, Petra világított nekem, hogy beletaláljak, vicces volt.

Az utolsó fél órában Milánnal sikerült ismét összetalálkoznunk, onnantól jó szokásunkhoz híven együtt mentünk. A végén nyomtuk, ahogy tudtuk, hogy még legyen teljes körünk, átérjünk a célkapun, és inkább utána mérjék le a tört körünket, mint előtte, a mínusz 1 fokban nem nagyon akartunk 12 óra futás után lemerevedve, lehűlve várakozni. A célunk sikerült, a szervezők, frissítősök és futótársak ovációja és sorfala között haladtunk az utolsó körökben, ez nagyon szuper volt ismét, ez a legjobb része minden versenynek, az ember úgy érzi magát, mint egy szupersztár! 

Végül lefújták a versenyt, amivel azt hiszem, hogy elégedett lehetek. 112,212 kilométert sikerült teljesítenem, ez 6:25-ös átlag. A 115 akár elérhető lett volna, ha nincs a cipőzés, és esetleg gyorsabban tudom letolni és visszahúzni a nadrágom a wc-zéseknél. De majd legközelebb, így van cél, amit el lehet érni. Milán is szuper volt, 114-et ment, ő is 7 kilométert javított az előző eredményén, úgyhogy mindkettőnk számára jó volt ez a verseny.

A vége után bementem az épületbe megmosakodni, muszáj volt legalább az arcomról lemosni a futás porát és sóját. Aztán megölelgettük egymást Edittel és Erikával is, végül kimentem újra a hidegbe, hogy összepakoljunk - vacogott a fogam a hidegtől. Volt egy kis technikai malőr, a kocsit be kellett bikázni, de Zoli segített. Dórival is sikerült egy összeborulást produkálnunk, örültünk egymásnak, ő az én jó eredményemnek, én meg annak, hogy ő milyen erős és milyen helyzetekből tud visszajönni. Petrát is körbepusziltuk a sok segítségért, nagyon hatékonyan és odafigyelve frissített minket.

A frissítésem nagyon jól sikerült, szerintem soha ilyen jól még nem, volt benne előre megtervezett rész, mint a magnézium és a BCAA adagolás (bár ez a végére borult picit, de nem lett belőle gond, ellenben időt sem vesztegettem arra, hogy megálljak kapszulát bevenni). 3 gélt ettem meg, vajas kenyér falatokat, sós perecet, sós kekszet, izót, vizet, 100 %-os gyümölcslevet, kólát és Fantát ittam. L-karnitint ittam a rajt előtt és 7 óra körül, nálam jól működik, úgyhogy ezután is fogom használni, és 9 óránál egy koffeines Activator nevű cuccot - bár ettől pont hogy álmost lettem. :) Nem fájt a gyomrom, éreztem, hogy mikor kell megállni a kajálással, hogy ne egyem túl magam és ne lötyögjön bennem, és mikor kell újra ennem valamit, hogy ne legyen baj. Az esti hideg órákban meleg teát is ittam, az nagyon jólesett. Talán lassan megtanulom, hogy mit hogy kell csinálnom, hogy rendesen működjem, bár egy ennél hosszabb versenyen a frissítés is más azért.

Az órám szerint 21 percig nem voltam mozgásban, ez a frissítőasztalnál állás, az 5 cipőből kavicskiszórás, cipőcsere és a 3 vécézés. Gyalogolni csak addig gyalogoltam, míg megittam az italom, és utána már futottam is tovább, max. 150 métert, erre sem akartam az időt vesztegetni. Erre büszke vagyok, mert ez fejben dőlt el. A fejem végig rendben volt, tudtam, mi a célom, miért jöttem, versenyezni akartam magammal, és okosan futni. Szerintem ez sikerült. Tudtam, hogy tavaly mit rontottam el, és mindent ki is tudtam javítani. Ezt szeretném átmenteni Sárvárra és az Ultrabalatonra is, ahol persze sokkal hosszabb ideig kell nem csak futni, hanem koncentrálni is, de bízom benne, hogy ott is sikerülni fog. Izomzatilag rendben vagyok, sérülés nincs, egy kicsit többet kell majd erősítenem, és jobban odafigyelni a hétköznapokban a táplálkozásra, hogy inkább izom legyen rajtam a zsír helyett.

Ez a 112,212 kilométer tehát egy OB-4. helyre volt elég, aminek örülök. A tendenciát tekintve haladok előre: tavaly a 24 óráson 6. voltam, a 6 óráson 5., most itt ez a 4. hely, lehet, hogy a következő OB-n 3. leszek? Nem lenne rossz, meglátjuk. De addig még sok edzés vár rám!

{És ha már tendencia: 2011 óta edzem Gabival, az első 12 órásomra készített fel lóhalálában. Akkor 86,578 km-t "futottam". 2012-ben nem indultam ultrán Milcsi születése miatt. 2013-ban 98,761 km lett. 2014-ben 105,744 km (ezt tavasszal futottam, ősszel pedig egy 102,251-em is volt) 2015-ben pedig 112,212 km. Szerintem egész jó ütemű fejlődés.}

Köridőim: http://sportido.hu/timing/result.nsf/Result.xsp?clientid=36&raceid=5024&bib=1260

Strava: https://www.strava.com/activities/264634103

Fotók: Ironteam, Szuflavéder

Ez egy nagyon hülye és idegesítő történet, de azt hiszem, érdemes leírnom, mert két igencsak stresszes hetet köszönhetek neki, aminek szerencsére mégis happy end lett a vége.

Úgy kezdődött az egész, hogy az OptiVita kupa sorozat összetett 2. helyezettjeként kaptam egy ajándékutalványt a Cardio Controlhoz, egy teljes körű állapotfelmérésre. Ennek nagyon örültem, gondoltam, hogy az évi egy sportorvosi vizsgálat mellett nagyon jó lesz, ha megnézik, mire is képes a szervezetem, hogyan bírja a terhelést, milyen állapotban vagyok.

Január elején voltam a vizsgálaton, nagyon kedvesen fogadtak, a doktor úr kikérdezett az egészségi állapotomról és minden egyéb fontos dologról. Megmérték a magasságom, a súlyom, vettek tőlem vért, amit aztán elküldtek a laborba, volt egy arteriográffal végzett érrendszer-vizsgálat, megnézték a testösszetételemet, majd jöhetett a futópados terheléses vizsgálat. Felszerelték rám az EKG tappancsokat, kaptam egy csini Darth Veder maszkot, ami a kifújt és beszívott levegő alapján a tüdőkapacitásomat és a légzésemet is vizsgálta. Gyaloglással indult a vizsgálat, majd egyre gyorsult alattam a futópad, én egyre gyorsabban futottam, így vitték fel a pulzusomat, ameddig csak bírtam, aztán mikor már nagyon nem volt jó, megállítottam a padot. A vizsgálat során megállapították a laktátküszöböt, a VO2 maxot, a max. pulzust és ez alapján a pulzuszónáimat. Minden rendben volt, kb. másfél hétre rá megjöttek a leleteim.

Idézem: Terhelés-élettani komplex teljesítménye igen jó. A vizsgálatok elemzése alapján állóképességi sportokhoz szükséges terheléshez a szervezet felkészült, nagyfokú igénybevételt káros következmények nélkül képes elviselni, jelentős fizikai terhelést igénylő sportnak az átlagosnál nagyobb kockázata nincs.

Ennek nagyon örültem, bár szerepelt egy olyan a leletemben, hogy csúcsterhelésnél ST-depressziót észleltek, azaz nem kapott elég oxigént a szívem, viszont azonnal vissza is állt a rendszer, amikor megálltam. Mivel egy sportolókkal foglalkozó kardiológus vizsgált, és nem jelezte, hogy ez gond lenne, tudomásul vettem, hogy volt egy ilyen, de nincs baj.

Februárban ilyen előzményekkel mentem el a sportorvosi vizsgálatra a Sportkórházba, hogy kaphassak versenyengedélyt és indulhassak az országos bajnokságokon. (Nem azért fontos ez nekem, mert esélyes lennék, de egyrészt sosem lehet tudni, mit produkálok, másrészt pedig igenis jó érzés ott lenni egy országos bajnoki mezőnyben.)

Itt is csinálnak EKG-t, bementem, lefeküdtem, a hölgy megcsinálta az EKG-t. Közben az egyik tappancs leesett, visszarakta, újrakezdtük, a gép meghülyült, újrakezdtük, kaptam egy papírt, amire a hölgy közölte, hogy ne ijedjek meg, de a gép szerint épp infarktusom volt, ugye jól vagyok. Vigyorogtam, hogy igen, minden oké, mondta a hölgy, hogy majd a sportorvos úgyis értelmezi a leletet, a szöveggel ne törődjek.

Halálos nyugalommal mentem át a sportorvoshoz, aki a leletemre nézve mondta, hogy hát ő erre biztos nem ad nekem versenyengedélyt, főleg, hogy hosszútávfutó vagyok, ez a lelet arra utal, hogy szívproblémám lehet! Mondtam neki, hogy de hát most voltam terheléses vizsgálaton, nem volt gond, meg is tudom mutatni az ottani leleteimet. Megnézte a sportorvos a Cardio Control papírjaimat, mondta, hogy oké, de hát ezen is van gond, menjek csak el kardiológiai vizsgálatra. Kaptam is időpontot, és szinte leforrázva jöttem ki a sportorvostól.

Értem a rendszert, hogy ő nem akarja értem vállalni a felelősséget, és úgy sem akarja ráütni a "versenyezhet" pecsétet a papíromra, hogy egy kardiológus már megvizsgált, és inkább a saját kollégájához küld - ettől függetlenül viszont innentől baromi ideges voltam. Még akkor is, ha a fejemben és a lelkem mélyén tudtam, hogy valószínűleg semmi bajom. Úgy telt el a kardiológiai vizsgálatig a másfél hét, hogy egyre idegesebb és feszültebb lettem miatta.

Lepergett előttem mindenféle lehetőség: valami nagy bajom van, mi lesz a gyerekemmel így, mi lesz velem, ha nem futhatok, minek edzettem idáig, mi lesz így a nagy álmaimmal, én nem akarok szívbeteg lenni, miért én lennék szívbeteg, mikor nem dohányzom, nem vagyok irdatlanul elhízva, igyekszem magamra odafigyelni, sportolok, én ezt nem akarom, de úgysem vagyok szívbeteg. Közben figyeltem, hogy érzek-e valamit. Soha eddig semmilyen panaszom nem volt, sem futáskor, sem máskor. Most figyeltem, hogy van-e bármi - persze nem volt, legfeljebb a stressztől akart kiugrani a szívem a helyéről. Szóval iszonyatosan stresszeltem az egész miatt. Igen, tudom, én vagyok a hülye, de sajnos az a típus vagyok, aki addig nem tud megnyugodni, míg ténylegesen ki nem derül, hogy nincs semmi baj. Szegény Milán böngészte a netet, kereste, hogy mit hol hibázhat az EKG, milyen eltérések lehetnek egy rendszeresen sportoló embernél, fórumokat olvasott hasonló történetekkel, mindent megtett, hogy meg tudjon nyugtatni, részben sikerült neki, részben nem.

Nagy nehezen eltelt az idő, közben megcsináltam az idei eddigi legkeményebb futós hetemet, benne egy 45 kilométeres futással. Végre eljött a nap, amikor mehettem a kardiológiára. A főorvos fogadott, megnézte a papírjaimat, átnézte a Cardio Controlos leleteket is. Csinált egy nagyon alapos szívultrahangot, ami semmi, de semmi eltérést, változást nem talált a normálishoz képest - ekkor már sikerült végre megnyugodnom. Az EKG is tökéletes lett. Aztán mondták, hogy jöhet a terheléses vizsgálat, futnék-e vagy bicikliznék - bár visszajöhetek máskor is, mert sportcuccot azt nem hoztam. Mondtam, hogy futnék, és most, nem érdekel, hogy farmer van rajtam, és még hajgumi sincs nálam, de még jó, hogy sportcipőben jöttem, én vissza nem jövök, most derüljön ki minden. Úgyhogy szépen utcai ruhában lenyomtam egy terheléses vizsgálatot, amin majdnem max. pulzusig terheltek, és semmi eltérés nem volt, és még ST depresszióra utaló jelek sem. (Utólag gyanítom, hogy a maszk miatt nem kaptam rendesen levegőt, mert épp meg voltam fázva és az orrom is be volt dugulva.) Úgyhogy kijöttem egy tökéletes lelettel, ráírva, hogy a versenysportnak akadálya nincsen. Hát megnyugodtam, szó szerint egy kő esett le a szívemről! A kardiológus doki mondta, hogy egyébként a fals EKG-vel biztosan mindig nála fogok kikötni, még akkor is, ha technikai hiba, de ebből legalább tudom majd máskor, hogy így megy.

Szerencsém volt, gyorsan bejutottam a sportorvoshoz is - most egy másik bácsi volt, nem a múltkori. Megnézte a leleteimet - a régieket is, mondta, hogy ezen látszik, hogy valamit összekevertek a kábelek között, azért rossz -  és megkaptam a hőn áhított "versenyezhet" pecsétet a papíromra. Jó lett volna, ha ez a mizéria nincs hozzá, elég szörnyű volt ez így. Annyi jó is van benne, hogy kétszeresen megerősítettek arról, hogy a testem bírja a strapát, és jó állapotban van, és mehetek tovább szépen az úton előre.

Javában tart a téli alapozás, nem akarom elkiabálni, de egyelőre jól bírom, egész jól megy a futás is. Persze mindig van hová fejlődni, úgyhogy már csak emiatt sem bízom el magam. Szépen követem az edzéstervben leírtakat, minden feladatos edzést igyekszem maximális erőbedobással végrehajtani, van, hogy jobban megy, van, hogy kevésbé. A január és a február csak az edzésmunkáról szól, márciustól pedig jönnek a versenyek.

A fantáziám idén nem valami nagy, már ami a tavaszi szezont illeti. Pontosan ugyanazokat a versenyeket vállalom be, amiket tavaly. Tudom, hogy meg lehet őket csinálni, azt pedig nagyon remélem, hogy jobban is meg lehet őket csinálni, mint tavaly.

Tehát a tavaszi fő versenyek:

március 7. Székesfehérvár, Optivita 1. állomás: 12 óra - ha minden igaz, egyben 12 órás OB is

április 25-26. Sárvár: 24 óra - egyben 24 órás OB is

május 30-31. Ultrabalaton, ami most az eddig 212 km helyett 220 lett

Ezeken kívül tervben van még a Vivicitta, méghozzá a családi futás része, hogy Milcsi életében először rajtszámos futóként legyen jelen versenyen. Illetve ha esetleg ismét számít ránk a BSI, akkor iramfutóként valamelyik táv.

A cél: minden versenyemen jobbat menni, mint tavaly. Nem túl bonyolult feladat, csak futni kell hozzá, erősebbnek, tudatosabbnak és koncentráltabbnak lenni, mint 2014-ben. Azt gondolom, hogy tanultam már annyit a saját hibáimból, hogy tudjam, mire kell különösen odafigyelnem, ha ez sikerül, akkor sikerülnie kell a javításoknak is.

12 órán 106 km, 24 órán 174 km, az UB-n pedig 30 óra 10 perc a megjavítandó cél. Bízom benne (és főleg magamban), hogy menni fog.

Futók körében nagy kérdés, hogy PK-val vagy nem PK-val edzenek - azaz pulzuskontrollos edzéseik vannak, esetleg "szabadon futnak". Én személy szerint nem PK-zom, nincs is rendes pulzusmérőm, a zónáimat sem tudom - bár ez nem marad így sokáig, mert voltam a Cardio Controlnál vizsgálaton, ahol terhelés közben vizsgálták a szívem és a tüdőm. És bár a PK módszert jónak tartom, jelenleg úgy vagyok vele, hogy nem szeretnék erre váltani. Legfeljebb majd akkor, ha újra a nulláról kezdem a futást (ergo, ha szülök még egy gyereket). Nemrég viszont kicsit részletesebben is megismerkedtem a PK működésével, egy Wellnessbe írt cikk kapcsán. Alább a cikk, olvassátok, ismerkedjetek a módszerrel, és ha úgy gondoljátok, (edzőtökkel egyeztetve) alkalmazzátok.

Ha szeretnél hatékonyan, a tested minden jelzését figyelve és azokat a magad javára fordítani, próbáld ki a pulzuskontrollos edzést!

Bár elsőre talán bonyolultnak tűnik, a pulzusmérésen, pulzuskontrollon alapuló edzés nagyon egyszerű és követhető: a szívfrekvencia folyamatos ellenőrzését jelenti, ahol az edzés intenzitását a folyamatosan változó pulzusszám határozza meg. Nincs hozzá másra szükség, mint egy EKG pontossággal működő pulzusmérő órára, és a hozzá tartozó mellkasi jeladó övre, melyeket felcsatolva hatékonyabban edzhetsz, mint valaha – mindezt a saját egyéni céljaidnak megfelelően. Hogy jobban megismerhesd a pulzuskontroll lényegét, abban szakértőnk, Horváth Gréta személyi edző segít.

Így dolgozik a szív

A latin pulsus kifejezés nem más, mint az erek falára ható nyomóerő, amit a nyakon, csuklón érzékelhetünk, a szívfrekvencia pedig az az elektromos inger, amit a pulzusmérő óra a mellkasra csatolható jeladó övön keresztül érzékel – ezt figyeljük egy pulzuskontrollos edzés során. A pulzusszám nagyon sok mindentől függ, így például a nem, életkor, testsúly, páratartalom, tengerszint feletti magasság, egészségügyi állapot, beszedett gyógyszerek, elfogyasztott ételek-italok, dohányzás is mind hatással van rá, ugyanúgy, mint hogy mennyire vagyunk kipihentek, és milyen napszakban vagyunk. „Általában egy átlagember nyugalmi pulzusszáma 60-70 között van percenként, egy rendszeresen aerob tréninget űző emberé 50-60 között mozog, de akár ennél is kevesebb lehet. A szív adaptálódik a rendszeres terheléshez, megerősödik a bal kamra – ekkor beszélünk sportszívről –, így egyszerre több vért képes pumpálni az erekbe.” – mondja a személyi edző.
A mozgással az elsődleges célunk általában a fittség megőrzése, az állóképességünk, erőnlétünk javítása, valamint a szív- és érrendszer edzése. Hogy ez hatékony legyen, érdemes tisztában lenni a különféle pulzuszónákkal. „A maximális, 100%-osnak meghatározott pulzusérték 50-60 %-án mozgás regeneráló, pihentető edzést tesz lehetővé. A 60-70 % a klasszikus zsírégető zóna, a 70-80 % a hosszú távú aerob állóképesség tartománya, a 80-85-90 % pedig az anaerob állóképességet fejlesztő edzéstartomány.” – sorolja Horváth Gréta. „A 90 %-os érték fölött már nagyon magas az edzés intenzitása, ilyenkor túlpörgetjük a szívet, ez pedig hosszú távú egészségügyi kockázatot rejt, a túledzés mellett komoly szívproblémákhoz vezethet!” Világos tehát, hogy nem akkor tudsz hatékonyan edzeni és fejlődni, ha minden edzésen teljesen kihajtod magad, hanem ha okosan, a tested jelzéseit figyelve sportolsz.

Eddz okosan!

„Ha pulzus alapú kardio jellegű edzést szeretnél végezni, akkor először állapotfelmérésre van szükséged.” – kezdi az edzésmódszer lényegének ismertetését Horváth Gréta. „Egy állóképességi teszt tökéletes visszajelzést ad a kiinduló állapotról, egy számszerű értéket kapunk, amiből látható nemre és életkorra vetítve, hogy milyen az állóképességi indexed, ez lesz a kiindulópont. Ezt a tesztet egy Polar pulzusmérő óra beépített „non excercise” tesztjével, mozgás nélkül, 3-5 perc alatt ülő vagy fekvő helyzetben meg lehet csinálni a szívfrekvencia-változékonyság alapján.” – vázolja a szakértő. Ezután lehet meghatározni az adott személy különböző pulzuszónáit egy, a fokozatosság elvén alapuló bemelegítés során.  Ezek a pulzuszónák a pulzuskontrollos edzések alappillérei lesznek, hiszen minden egyes edzés alkalmával ezeket a zónákat kell figyelni a megfelelő és hatékony edzés érdekében, valamint az egyéni céloktól függően törekedni kell az adott intenzitás elérésére az edzésen.
A pulzuskontrollos edzésekhez ezután egy saját, EKG pontossággal mérő pulzusmérő órára van szükséged, amely végig a segítségedre lesz a mozgás során, akármilyen kardiotevékenységet is űzöl.
„A pulzuskontrollos edzések alapja a fokozatosság elvén alapuló bemelegítés. Az órád a bemelegítés során megállapítja, hogy milyen az aznapi edzettséged, és mik az adott napon érvényes zónahatáraid. Jó, ha tudod, hogy az intenzitási zónák állandóan változnak, napról napra, óráról órára, a szervezetet érő külső és belső ingerek alapján.” – vázolja az edző.
Ha bemelegítettél és bemérted a zónahatáraidat, jöhet az edzés céljának megfelelő pulzustartományban vagy tartományok határai között történő mozgás. „Nem versenysportolók esetében a hatékony intenzitási zónák a maximális, 100%-nak tekinthető szívfrekvenciához mérve 60-85% között vannak, ezért edzésen az a cél, hogy ezen határértékek között maradjon a pulzus.” – mondja Horváth Gréta. „60%-os intenzitás alatt az edzés regeneráló jellegű (verseny után pl. ez kifejezetten ajánlott), 85% felett pedig túlpörgetheted magad. Jó tudni, hogy a túledzés, túlpörgés ugyanolyan káros, mint az, ha egyáltalán nem is edzel! A túlterhelés, a nagyon magas pulzuson való edzés veszélyes, hosszú távon szívproblémákat is okozhat!” – figyelmeztet a személyi edző.

Figyeld a szíved!

A pulzuskontrollos edzés a legobjektívabb edzéstípus, mert az óra kijelzőjén látható számok objektív mérőszámok, amelyekből azonnal tudható, az adott pillanatban hogy terheled magad, nem kell külső, szubjektív jelek alapján következtetni arra, hogy hatékony-e az edzés vagy sem. A beszélgetés ugyan jó fokmérője a megfelelő edzésintenzitásnak, de mégsem annyira pontos, mint a számok – ha tőmondatokban tudsz beszélni futás közben, valószínűleg megfelelő intenzitással edzel, ha lazán, kényelmesen képes vagy csevegni, akkor nem edzel hatékonyan, ha viszont kapkodod a levegőt, az már a túlpörgés jele – ezeket azonban nem mindenki és nem mindig képes jól értelmezni.
„Fontos tudnod, hogy sem a túl alacsony, sem a túl magas intenzitás nem célravezető hosszú távon.” – figyelmeztet Horváth Gréta. „A mozgás közben a testben bekövetkező változásokra leggyorsabban a szív reagál, ezért egy EKG pontosságú pulzusmérő órával edzeni a lehető leghatékonyabb módszerek egyike, mert állandó visszacsatolást kapsz a benned történő változásokról, és ennek függvényében azonnal tudsz alkalmazkodni, és szükség szerint változtatni az edzésintenzitáson.”

Neked mi a célod?

A pulzuskontrollos edzést remekül használhatod saját egyéni céljaid elérésére, a lényeg, hogy okosan, a célnak megfelelően eddz. Ha például futsz, másra van szükséged, amikor a megtett távot szeretnéd növelni, és máshogy kell edzened, ha gyorsulni akarsz.
 
Ha a célod a távolság növelése
„Hosszabb távon bizonyos intenzitást megtartani csak akkor tudsz, ha végig aerob zónában vagy, és a terhelés intenzitása nem megy 80-85% fölé. A távolságnöveléshez hosszú edzések szükségesek, de ezeket csak akkor tudod teljesíteni, ha az edzéseid intenzitása alacsony-közepes.” – vázolja az edző. „Ebben az esetben a pulzuskontroll leszabályoz, meghatározza, mi az a bizonyos szívfrekvencia, ami fölé nem mehetsz, mert ha azt túlléped, hamarabb érkeznek az elfáradási tünetek, a savasodás, ez pedig megakadályozza a további mozgást. A pulzuskontroll itt egy felső határt szab meg, az alacsony-közepes intenzitás megakadályozza a túlpörgést, például hogy ne sprintelj, ne fuss gyorsan, segít visszafogni, hosszú távon aerob zónában tartani a pulzust, így egyre hosszabb távokat tudsz majd lefutni anélkül, hogy elfáradnál.”

Ha a célod a gyorsulás
„Gyorsításnál az edzés időtartama és a megtett távolság is rövidebb, mint a távolságnövelő edzéseknél. Jól lehet fokozni a tempót például intervall edzésmódszerrel, edzettségtől függően extenzív vagy intenzív intervall edzésekkel.” – meséli Horváth Gréta. „Ilyen edzéseken megengedettek a nagy pulzusingadozások az előre meghatározott hatékony pulzustartomány alsó és felső határa között. Az aktív terheléses és aktív pihenő szakaszok váltakozása során kiválóan edződik a szív. Az aerob-anaerob törésponti küszöböt feljebb tolhatja egy ilyen edzés, ennek következményeként képes leszel magasabb szívfrekvenciát elviselni – így gyorsabban futni hosszabb távon is –, mert az edzések segítségével adaptáltad ehhez a szervezeted.” – sorolja a szakértő.

Kell a kontroll?

A szakértő a pulzusmérésre szavaz, szerinte aki pulzuskontrollal edz, sokkal hatékonyabban, fókuszáltabban és koncentráltabban tud edzeni, mint aki nem figyel oda a szívverésére. „Sokkal könnyebb kontrollálni a belső érzeteket egy pulzusmérő óra segítségével, és az edzés is intenzívebb, hatékonyabb annál, aki figyeli a pulzusát, mert elkerüli azokat a szakaszokat, amikor túl könnyen vagy éppen túl erősen, túlpörögve edzene, a kontroll miatt mindig a számára éppen optimális zónában tud mozogni, így előbb elérheti kitűzött céljait.” – állítja Horváth Gréta személyi edző.

És a végére a kérdésem: te PK-zol vagy sem?

(Fotó: Profimedia - Red Dot)

Végérvényesen itt a tél, hideg van, röpködnek a mínuszok, mindenki igyekszik minél több ruhadarabot magára aggatni, hogy ne fázzon. A legtöbb futó is próbál rétegesen, melegen öltözni, a különböző futós csoportokban, blogokon megy az eszmecsere, mit érdemes felvenni. De mindig van néhány "bolond", már bocsánat, aki azt hiszi, attól lesz király, ha ő mínusz 5-10-ben is rövidnadrágban nyomja. Őket pedig mindig látja valaki, aki aztán feldobja a témát a neten, és elindul a beszélgetés, aminek mindig az a vége, hogy nem érdemes követni a példájukat.

Hogy ez most honnan jutott eszembe? Ma reggel én is láttam egy figurát futni, combközépig érő shortban, mezítláb, saruban. A hőmérő szerint csak mínusz 2 fok volt, és lehet, hogy ő nem fázott. Nekem viszont beugrott, hogy tavaly télen írtam egy cikket a témáról a Wellnessbe, hogy miért nem ajánlott télen rövidben nyomni - egy edző és egy orvos is elmondta akkor erről a véleményét.

Szóval íme a cikk, olvassátok el, aztán pedig öltözzetek fel normálisan, a futni mentek!

Bármennyire is kemény és vagány az a trend, hogy télen is rövidnadrágban sportolj a szabadban, jobban jársz, ha rendesen felöltözöl, és véded a tested a hidegtől!

Télen is egészséges, ha a szabadban futsz, mert erősíti az immunrendszered, segít elkerülni a téli depressziót, és ilyenkor tudod jól megalapozni a formád a tavaszra. Ám nem mindegy, hogyan öltözöl fel, amikor kilépsz a természetbe.

Langó Anikó edző azt tanácsolja, hogy felejtsd el a rövidnadrágos sportolást, és helyette húzz hosszú, belül bélelt, meleg futónadrágot, a mínuszokban pedig akár még egy rövidnadrágot is vehetsz a hosszú fölé. „A hideg nincs jó hatással az izmokra és az ízületekre, a problémák pedig később gyulladás vagy fájdalom formájában jelentkezhetnek. A testnek jobb, ha melegen öltözöl, főleg azért, mert ha kilépsz a lakásból, a hirtelen hőmérsékletváltozás és a hideg szinte sokkolja a szervezeted.” A hidegben való sportolás során a testnek, az izmoknak, ízületeknek és szalagoknak hosszabb idő kell a bemelegedéshez, a szükséges üzemi hőfok eléréséhez. „Ha rövidnadrágban indulsz neki, sokkal nehezebben melegszik be a tested, sokkal nehézkesebben mozogsz majd, megfázhatnak az izmaid és az ízületeid, sőt, az immunrendszered működését is gyengíted.” – vázolja az edző.  

Dr. Pál Mónika reumatológus, az Oxygen Medical szakértője is azt mondja, ha rövidnadrágban sportolsz télen, az számos problémát okozhat. „A kinti hideg hőt von el a szervezettől, összehúzódnak a felületes erek, ez pedig reflexes változásokat okozhat. Az ízület feletti bőr lehűlése az ízület belsejében fokozza a vérbőséget, ez fellobbanthat egy lappangó gyulladást. A hideg izomgörcsöt, tartós izomfeszülést is okozhat, ami fájdalomhoz vezet, és csökkenhet az idegek ingerlékenysége is.” – mondja a doktornő. „A lábon egyébként is viszonylag rossz a vérkeringés, mert a vénákban a nehézségi erőt legyőzve halad a vér, így felhalmozódhat a szövetekben a szén-dioxid, a szénsav. A savasodás kedvez a gyulladásos folyamatoknak: ezért gyakoriak bizonyos ízületi gyulladások a lábon.” A reumatológus azt tanácsolja, hogy főként a térd-, csípő-, gerinc-, ujj- és bokaízületek melegen tartására figyelj, védd őket meleg ruhával, ízületvédő pántokkal, a bemelegítés részeként pedig használj bemelegítő sportkrémet a vérkeringés felgyorsítására. Ha fájdalmaid vannak, próbáld ki a vérkeringést és az ízület működését serkentő, fürdővízbe adagolható illóolajokat, például a rozmaring-, eukaliptusz-, levendula-, citrom-, olíva-, majoranna- és kámforolajokat, melyeket az ízületek működését serkentő masszázsokhoz is alkalmazhatsz.
Bátran menj hát télen is a szabadba sportolni – csak öltözz fel megfelelően!

Két nap múlva vége az évnek, futásból is már csak egy van hátra idén, nem maradt más hátra, mint hogy kicsit visszatekintsek 2014-re.

Ha röviden értékelni szeretném, akkor úgy tudnám jellemezni ezt az évet, hogy kemény, nehéz, fárasztó, felejthetetlen, élményekkel és sikerekkel teli. Szóval összességében jó volt, jól sikerült. Persze a bennem bujkáló kisördög azt mondja, hogy lehetett volna még jobb is, erősebb futásokkal, több kilométerrel, gyorsabb versenyekkel, de mivel nem vagyok telhetetlen és elégedetlen, azt mondom, ezekre mind lesz lehetőségem 2015-ben. A tervek és a vágyak már nagyjából megfogalmazódtak bennem, most már ezek megvalósítására igyekszem koncentrálni.

Nézzük mi történt velem idén, hónapról hónapra.

Január és február

Gőzerővel alapoztam, a hideg és sötét téli hónapokban, volt jópár 100 km körüli hetem, éreztem, hogy erősödöm és fejlődöm.

Március

Az alapozás után már nagyon vártam, hogy végre versenyezhessek, rögtön egy 12 órással kezdtem a szezont a székesfehérvári OptiVita versenyen. Jól ment a futás, tudtam, hogy meg kell lennie az eddig csak vágyott 100 kilométernek - ez sikerült is, 105.744 kilométert futottam. Sajnos a verseny utolsó órájára nagyon megfájdult a jobb bokám-talpam, ezzel utána hetekig küzdöttem, és alig tudtam futni, folyamatosan szenvedtem a fájdalom miatt. Végül a szezonomat egy egyszerű kineziotape és egy kedves gyógytornász lány mentette meg, így tudtam tovább edzeni, és a terveket sem kellett passzolni. Március végén megvettem az első Hokámat, azóta függő vagyok.

Április

A Vivicittán 10 kilométeres iramfutók voltunk Milánnal, nagyon jó élmény volt másokat segíteni, a futásnak egy új oldalát tapasztatluk meg. 

A hónap nagy versenye a sárvári 24 órás volt. Amennyire féltem tőle, annyira jól sikerült, az összefutott 173.825 km OB. 6 helyet és korosztályos OB 3. helyet jelentett.

Május

Minden az Ultrabalatonról szólt, vártam, hogy menjünk már, ugyanakkor azt akartam, hogy legyen még időm tovább készülni, mert féltem, milyen lesz. Aztán az a verseny lett belőle, ahol minden jól sikerült, a rajt után 30 órával 10 perccel és 59 másodperccel később pedig már ott is voltam a célban, Milánnal együtt. A célba érkezés nem volt akkora katarzis, mint amit vártam, és kb. másfél hónap kellett ahhoz, hogy agyban fel tudjam fogni, hogy igen, ez a verseny sikerült.

Június-július

A főszerep a munkába visszaállásé volt - sajnos elég nehézkesen ment, több mint két itthon töltött év után fura volt újra beülni egy szerkesztőségbe, időre menni, a gyerekért rohanni - de ezt biztosan minden anya átéli, szóval nem ecsetelem tovább.

Augusztus

A hónap versenye a Suhanj!6 órás jótékonysági futás volt - ez lett életem első feladott versenye, 40 km után kiszálltam. Azóta sem bántam meg a döntést, nem volt értelme tovább szenvedni ott és akkor.

Szeptember

Kipróbáltam, milyen az, ha a hónap négy hétvégéjéből hármat versenyzéssel töltök - hát eléggé elfáradtam. Először az Optivita budapesti állomása volt, ahol 12 órát futottam: 102.251 km és női 2. hely lett belőle, meg egy olyan futás, ami az első métertől kezdve óriási küzdelem volt. Azt hiszem, itt tanultam meg, milyen is igazán az ultra.

Egy héttel később a WizzAir Félmaratonon voltunk 2 órás iramfutók Milánnal, ez egy igazi lélektöltős futás volt, nagyon élveztem.

A hónap utolsó versenye pedig a Szimpla Élmény volt, ahol Dórival közösen gyűrtük le a Mátrában a 36,6 km-t és az 1690 m szintet. Megküzdöttünk vele, de jó kis verseny volt, plusz az idei év első (és egyetlen) terepfutása számomra.

Október

A hónapra csak egy versenyt terveztem, a Budapest Maratont, és annak ellenére szerettem volna megpróbálni az egyéni csúcsot, hogy nem éreztem magam kirobbanó formában. A maraton ennek megfelelően nem sikerült jól, a tervezett időtől jócskán elmaradtam. De éreztem, hogy novemberre még össze fogom tudni magam kaparni.

November

Az Optivita sorozat utolsó, 6 órás versenye elég fontos volt számomra, ezzel a 6 órás futással szerezhettem meg az összetett verseny 2. helyét - ez sikerült, és 61,125 km-rel zártam a 6 órást, ami egyéni csúcs ebben a számban.

Az utolsó hosszú futás pedig a Kvázibárki Gerilla Maraton volt, ami jópofa volt, de azért megküzdöttem vele.

December

Futogattam, eszegettem, pihentem, igyekszem összeszedni magam a következő évre. Az éves kilométer-mennyiségem olyan 3200 körül lesz, ami kb. 450-nel több az előző évi mennyiségnél. Van, akinek ez sok, van, akinek kevés, én néha azt érzem, hogy ez így pont jó, máskor meg leszúrom magam, hogy ennél többet is bírtam volna. De gyerek, család, munka mellett ez most így sikerült.  

Ha választanom kell, mi volt a legkedvesebb élményem idén, akkor az Ultrabalaton teljesítést mondanám, közvetlenül mögé pedig a sárvári 24 órást sorolnám, mert ott döntöttem le egy hatalmas falat magam előtt, és elsőre egy olyan eredményt futottam, amire magam sem számítottam. (Persze a kisördög a fejemben azt mondja, hogy lehetett volna még ennél is jobb.)

Ami pedig a legnehezebb próbatételnek bizonyult, az pedig a munkába való visszaállás, a családi élet és a futás kombinálása volt. Megszenvedtem vele, de végül sikeresen összelegóztam mindent magam körül.

Összességében sikeresnek értékelem az évemet, amit meg akartam csinálni, azt megcsináltam, a maratonnál hosszabb távokon minden egyéni csúcsomat megjavítottam, durva sérülést nem szedtem össze. Futottam két 6 órás, két 12 órás, egy 24 órás és egy 212 kilométeres ultrát, gyűjtöttem egy rakat érmet és két nagy serleget is. Tudom, milyen egy "ultrás" év, és tudom, miben kell fejlődnöm, erősödnöm - szóval jöhet 2015!

Fotók: Ironphoto, Ironteam, BSI, Edzésonline