"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Kompresszióval a még jobb teljesítményért

Bizonyára te is sok futóval találkoztál már, aki hosszú, térdig érő zoknit visel futáshoz, és talán furán is néztél rá, hogy ez milyen divat. Nos, ez nem csak divat, hanem egyfajta teljesítményfokozás is: ez a kompresszió.

Míg korábban a kompressziós termékeket főként egészségügyi okokból (pl. trombózis, visszérproblémák esetén a vérkeringés segítése miatt) alkalmazták, manapság egyre inkább terjed az ilyen ruhadarabok használata a sportban. A sportszergyártók ugyanis felismerték a kompresszió hatékonyságát az állóképességi sportokban, és a teljesítmény javítása érdekében egyre-másra fejlesztik a különféle kompressziós ruházatokat a futók, triatlonisták, úszók számára.

optivita.jpgA profik mellett az amatőr futók is egyre többen használják ezeket a felszereléseket edzések és versenyek előtt és alatt a teljesítmény javítása, utána pedig a regeneráció érdekében. Én magam is a kompressziós felszerelés híve vagyok, hosszú edzéseken és szinte minden versenyemen viselek kompressziós zoknit vagy szárat. Kedvencem a lila színű Compressport kompressziós szár, amit Frankfurtban láttam meg, majd az első adandó alkalommal be is szereztem. Eddig még sosem hagyott cserben, és amellett hogy nagyon jól néz ki, plusz illik a többi lila futócuccomhoz, nagyon jól segíti az izmaim és a keringési rendszerem működését a hosszú edzések és versenyek során.
A kompressziós zoknik és szárak a legelterjedtebb felszerelések, de vannak kompressziós nadrágok és felsők is az edzésekre és versenyekre, illetve karszárak, és teljes lábat fedő szárak a regenerációhoz.

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, és azt bizonygassam, hogy a kompressziós cuccok jók, utánajártam, miért is érdemes kipróbálni ezeket a ruhákat – főként a kompressziós zoknikat és szárakat – azoknak, akik a hosszabb távok felé kacsintgatnak a futásban.

Hogyan működnek a kompressziós cuccok?

Ezek a ruhadarabok úgy készültek, hogy szövésük és anyaguk segítségével szorosan a testre simulva nyomást gyakoroljanak a testfelületre, a puha szövetekre és az erekre, majd folyamatos nyomás alatt tartsák azt. Ezzel fokozzák a terület vérellátását, serkentik a vérkeringést, tehermentesítik a visszereket, ennek következtében pedig számos pozitív hatás jelentkezik a sport során. A folyamatos nyomásnak, így a fokozódó vérellátásnak köszönhetően az izmok teljesítménye növekszik, késleltethető az izomfáradás, megakadályozhatók az izomgörcsök, valamint felgyorsítható a sport utáni regeneráció folyamata is. Az én Compressport száram nagyon puha, selymes, elasztikus anyagból készült, szorosan simul a lábamra, de a bőröm nem izzad be alatta, mert nagyon jól szellőzik. Szerencsére a gyártók odafigyelnek a küllemre, nagy a színválaszték, csak bírj választani a szebbnél szebb darabok közül. Ezek a szárak és zoknik többféle méretben készülnek, hogy mindenféle vádlihosszra és körméretre tökéletesen illeszkedjenek, így kifejthessék hatásukat.  

Ezért hasznos a kompresszió…
…futás előtt:

Ha tudod, hogy hosszú terhelésnek leszel kitéve (mert például maratonra készülsz), edzés előtt is érdemes viselned a kompressziós szárat. Ez segít megelőzni a lábak duzzadását, segíti azok frissességének megőrzését, „előkészíti” a lábakat a terhelésre, és fokozza az erekben a véráramlást.
A kompressziós zoknikat és szárakat bátran viselheted hosszú utazás során (autón, repülőn) is, hogy megakadályozd a vér pangását az erekben a hosszú mozdulatlanság során, de városnézéshez, hosszú sétákhoz is hordhatod, hogy késleltesd a lábak fáradását.

compressport.jpg…futás közben

A hosszabb távú futásokhoz, vagy a keményebb, intenzívebb edzésekhez érdemes felvenni a kompressziós szárat, hiszen a lábra gyakorolt nyomásnak köszönhetően fokozza a vérkeringést, segíti a szív- és érrendszer munkáját. Az izmokra is jó hatással van a nyomás, késlelteti azok fáradását, segít megőrizni a tömörségüket, csökkenti az izmok rezgését, ezzel segít lassítani az izmokon a mikrosérülések kialakulását. Ezzel csökken az esetleges fájdalomérzés is, de az izomsérülések, húzódások, ínhüvelygyulladás kialakulási esélye is kisebb, és a kellemetlen izomláz is megelőzhető a kompresszió segítségével, mert a nyomás miatt kevesebb tejsav termelődik az izmokban.

…futás után

A hosszú edzések, versenyek során az izmokon mikrosérülések keletkeznek, melyek helyreállása lassú folyamat. A mikrosérülések mellett gyulladások, duzzanat, ödéma is előfordulhat, ami kellemetlen és fájó lehet. Ilyenkor az izomerő és a mozgékonyság is csökken. A kompressziós zokni viselése segíthet a duzzanat lelohadásában, a vérkeringés fokozásával a szöveteket gyógyulásra és regenerálódásra ösztönzi és elősegíti azok rugalmasságának visszanyerését. A kompresszió által gyorsul az anyagcsere, hamarabb kiürülnek a salakanyagok a vérből, javul az izmok oxigénellátottsága is. Emiatt két kemény edzés között is érdemes segítségül hívni a kompressziót. A profi sportolók edzés után gyakran „full leg” és „full arm”, vagyis teljes lábat és kart fedő kompressziós ruházatot viselnek a minél gyorsabb regenerálódás érdekében.

Röviden és tömören összefoglalva, ha maratonra, esetleg ultrára készülsz vagy triatlonozol, érdemes egy próbát tenned a kompressziós szárakkal, hogy az izmaid a maximumon tudjanak működni, és még jobb teljesítményre legyél képes. A választék hatalmas, mindenféle színű, spéci anyagból készült darabok kaphatók, keresd meg a leginkább neked valót, és próbáld ki!

Forrás: Compressport


Álmok és célok - érjük el őket! De nem mindegy, hogyan!

Rengeteg futót ismerek. Rengeteg olyan futót ismerek, aki rengeteget fut. Nálam sokkal többet, és sokkal jobb, vagy csak kevésbé jobb, netán rosszabb eredményekkel. Lépten-nyomon látom az edzésnaplókat, a napi, heti, havi teljesítményeket, a versengést, kinek van idén több kilométere, és ki a gyorsabb. Mindenütt röpködnek a számok. 50-70 kilométeres edzések. 200 kilométeres hetek. 600 kilométeres hónapok. És megy egymás "piszkálása" (bár ez nem a legjobb szó rá), hogy ki mennyit, hogyan és miért edz. De valóban szükség van erre?

Persze nekem is vannak álmaim, céljaim, amikért dolgozom. De azt látom, hogy sokan hajlamosak túlzásokba esni, és sokkal több edzést bevállalni, mint amire amúgy szükség volna egy-egy verseny teljesítéséhez. És azt is látom, hogy ezek az emberek sokszor már a versenyszezon előtt kicsinálják magukat. Lelkileg és fizikailag egyaránt. Lesérülnek, szenvednek az edzéseken, visszaesik a teljesítményük, esetleg egyik betegségből a másikba esnek, mert a sok futás annyira legyengíti a szervezetüket. Unják a sok futást, elegük van, de lelkifurdalást éreznek egy kihagyott edzés miatt, nyűglődnek, szenvednek, és megtörve várják azt a versenyszezont, amire egyébként nagyban készültek. Tényleg így a jó? Aki ezt csinálja, ezt érzi, vajon elgondolkodott már azon, hogy valamin változtatni kellene?

Csúnya dolog, de ilyenkor, ezeket a futókat látva, hallva, fásultságukat és fáradtságukat tapasztalva azt érzem, hogy én jól csinálom. Még akkor is, ha soha nem fogok egyetlen versenyt sem megnyerni, nem fogok országos csúcsot futni, nem küldenek világbajnokságra, nem jutok el egyetlen nagy külföldi idol-versenyre sem, mert kevés vagyok hozzá. Még akkor is így érzem, ha lehet, hogy nem fogom tudni megvalósítani a saját futó-álmaimat sem.

De én nem vagyok sérült, nem vagyok fáradt, nem vagyok fásult, nem érzem nyűgnek az edzéseket. Lelkesen és izgalommal telve várom a versenyszezont. Tudom, hogy nehezek lesznek a versenyeim, de bízom magamban és az elvégzett edzésmunkámban. Tudom, hogy az edzőm úgy építette fel az edzéstervemet, hogy felkészült legyek, de ne hajtsam szét magam feleslegesen. Ahova kellett, odatettem magam, ahol lehetett, ott lazítottam, feltöltődtem.

Hosszú volt az utam idáig. Sokáig én is hajszoltam a kilométereket, többet akartam futni, több versenyen elindulni, sorozatterhelést vállalni. Kicsinek és gyengének éreztem magam másokhoz képest. Valószínűleg az is vagyok, és az is maradok. De már úgy érzem, rendben vagyok magammal és a futással is. Helyretettem a fejemben a dolgokat, lecsillapodtam, nem futok a többiek után és nem hasonlítom magam másokhoz. Persze ámulva figyelem a "nagy" ultrások teljesítményét, örülök a sikereiknek, és drukkolok a náluk "kisebb", feltörekvő futóknak is, örömmel versenyzem és edzem közöttük, de nem akarom minden áron utolérni  őket. Tudom, hol a helyem, eltettem magam szépen az ultrás polcrendszer megfelelő polcára. A tavalyi év jó tanulóév volt erre. Megnéztem, mások hogy csinálják, láttam jó, jobb, rossz és rosszabb példákat is. Már tudom, hogy én hogyan szeretném ezt csinálni.

Kaptam "támadásokat", hogy keveset futok, ez kevés és gyenge az én céljaimhoz. De én meg azt gondolom, hogy ez így nekem jó, ennek számomra csak így van értelme. Csak úgy akarom csinálni, hogy nekem jó legyen. Van, hogy éppen nekem sincs kedvem futni, nehezebben megy egy edzés, rosszul sikerül egy verseny. De mégsem éreztem még soha azt, hogy elegem van, nem akarok kimenni, unom, utálom a futást.  Nem veszem véresen komolyan, nem vagyok élsportoló, nem múlik rajta az életem. Csak magam miatt csinálom, magamnak szeretnék bizonyítani és megfelelni. Addig és úgy csinálom, ameddig jól érzem magam tőle. Annyit futok, amennyi számomra szükséges a céljaim eléréséhez, és úgy futok, hogy a céljaim eléréséhez szükséges utat lehetőleg élvezzem.

Már senkinek és semminek nem akarok megfelelni, csak magamnak, a saját elvárásaimnak. Magamon kívül még két embernek tartozom elszámolással: a férjemnek és a fiamnak. Nem magyarázkodom többé, miért futok ilyen keveset másokhoz képest, én miért nem futom sorra a 100 km feletti heteket, és miért van elég önbizalmam ahhoz, hogy egy egyéni Ultrabalatonnak neki merjek indulni. És azt sem magyarázom el senkinek, hogy én miért nem vagyok és miért nem voltam még soha sérült. Hiszem, hogy amit csinálok, az elég lesz ahhoz, hogy meg tudjak felelni a saját elvárásaimnak, és élvezettel, sérülésmentesen, boldogan futhassak addig, ameddig akarok.

Azt gondolom, minden futónak érdemes egy gyors számvetést készítenie arról, hogy kinek akar megfelelni, élvezi-e, amit csinál, és van-e értelme úgy, ahogy csinálja - ez mindenkinek segíthet tisztába tenni a dolgokat, és megelőzhet néhány problémát. Ha eldobjuk a fölösleges megfelelési kényszert, az extrém elvárásokat, nem lehet, hogy minden kicsit jobban és könnyebben megy? Nálam működik! 

Felemás február

Ismét eltelt egy hónap, a február, jöhet a rövid értékelés, összegzés. Sajnos elég felemásra sikerült ez a négy hét, nem minden jött össze úgy, ahogy szerettem volna. Persze ettől még nem dőlök a kardomba, és nem ostorozom magam, azt gondolom, nem ezen fog múlni az idei futószezonom.

Februárban 15 edzést csináltam, és 292 kilométert gyűjtöttem össze. A 342-es januárhoz képest annyira nem rossz, de ha megnézzük, hogy ennek egy majdnem 400-as hónapnak kellett volna lennie, akkor annyira azért nem is jó. És hogy mi történt, amiért nem annyi lett, amennyi? Két egészségügyi izé miatt.

A hónapot egy 40-es futással indítottam, egészen jól sikerült, 8 kört mentem a szigeten, egyedül, igazán lélekerősítő futás volt. Aztán rögtön ki is vettem egy pár nap pihenőt. Tavaly a sárvári 12 órás előtt egy héttel kettétört az egyik fogam, ami annak idején gyökértömés áldozata lett, 10 év után döntött úgy, hogy megadja magát és letörik. Ameddig lehetett, húztam-halasztottam a fogorvosi beavatkozást, nem vagyok rá büszke, de ez van. Most került rá sor végül, kiderült, hogy a fogamat sajnos ki kell műteni, mert nem tudnak vele mit kezdeni, így a mikrociklus 3., laza hetében a fogorvos bácsi sikeresen meg is szabadított tőle (direkt a pihenőhétre beszéltük meg, hogy tudjak edzeni), meg még egy bölcsességfogamtól is, hogy ha már ott vagyok, egyszerre letudjam az egészet. Természetesen az volt az első kérdésem, hogy mikor futhatok újra, de 3 nap pihenőre köteleztek, hogy a sebek be tudjanak gyógyulni. Aztán már futhattam is tovább, a pihenőhét 56 km lett.

februar.jpg

Aztán megfutottam a legdurvább eddigi hetemet, 103 kilométert, és még élveztem is. Engem valahogy mindig motivál a nagy teljesítmény, amikor keményebb dolgok vannak, akkor mindig igyekszem magam a lehető legjobban odatenni, és inkább a lazább dolgoknál nem vagyok annyira koncentrált. A hét hosszú futása 45 volt, egyedül a szigeten, ismét egy jellemformáló edzés.

Ezután következett volna még egy 100 fölötti hét, amiből sajnos nem lett semmi. Egy vírus úgy gondolta, hogy mivel régen voltam beteg, itt az ideje, hogy ne érezzem mindig jól magam. Először a két Milánt döntötte le a lábáról, majd engem is: szerdán már éreztem, hogy valami nem stimmel, csütörtök reggelre meg szépen belázasodtam, annyi is volt rögtön a futásoknak. Vasárnap már jobban voltam, kimentem, de a 40-es hosszúból csak 15-öt futottam le, erőtlen és gyenge voltam, plusz még csúnyán köhögtem. A 100 feletti hétből csak 44 km valósult meg sajnos. Mostanra már minden oké, visszatért az erőm, múlóban a köhögésem, úgyhogy futok szépen tovább.

Jövő szombaton pedig máris itt az Optivita Ultrafutó Kupa első állomása Székesfehérváron, ahol 12 órán indulok. Izgatottan várom. Túl nagy elvárásaim nincsenek, hiszen ez nem célverseny, inkább csak egy hosszú edzés, ahol társakkal, kijelölt pályán, rendes frissítéssel kipróbálhatom magam, mire volt elég a téli alapozás. Remélem, hogy jól fog menni, az biztos, hogy jó lesz újra versenyezni a téli edzések monotonitása után, és találkozni a rég nem látott ismerősökkel. És végre jön a tavasz is!

2014 - Új év, új célok

Vagyis egészen pontosan egy nagy cél. Nem magyarázom túl: körbe szeretném futni a Balatont, vagyis május 31-én nekivágok az Ultrabalatonnak, és remélhetőleg lefutom életem leghosszabb távját, 212 kilométert. Idén igazi ultrafutóvá szeretnék válni.

Hosszú az út, nem csak a Balaton körül, hanem addig is, míg elérek odáig, hogy a rajtnál állhassak. Tudom, hogy benne van a pakliban az is, hogy nem sikerül, de erre nem szeretnék gondolni. Idén ezért edzem, ezért készülök, ezért megyek ki a sötétben, ezért áldozom fel a vasárnap délelőttjeimet a hosszú futásokra, ezért töltök kevesebb időt a szeretteimmel.

ultrabalaton.jpg

Dolgozom érte, mert szeretném, ha sikerülne, szeretnék célba érni úgy, mint 2011-ben párban, és 2013-ban csapatban. Csak most egyedül. Ez most egyedül az én harcom, az én küzdelmem, az én örömem lesz, ezt az utat most egyedül járom végig. Bízom magamban, és elhiszem magamról, hogy meg tudni csinálni. 

Fotó: Ultrabalaton

Kell az edző!

Több bejegyzésemben is emlegettem már Gabit, az edzőmet, de azt hiszem, igazán megérdemel egy saját, külön posztot is a vele való kapcsolatom, már csak azért is, mert hétről hétre önzetlenül segít nekem, hogy ne fej nélkül, hanem okosan és felkészülten futhassak az álmaim után.

2007-ben ismerkedtünk meg, akkor lettünk kollégák, és úgy emlékszem, hogy már a megismerkedésünk első napján szimpatizáltunk egymással - én vele legalábbis biztosan. Szakmai tapasztalatlanságom ellenére - lévén, első munkahelyem volt az, ahol együtt dolgoztunk - az első pillanattól kezdve egyenrangú félként kezelt, segített, bátorított, irányba állított, és mindenre megtanított, amire csak szükségem volt - amit a PR-ról tudok, tőle tanultam. A szakmai kapcsolatunk hamar barátivá alakult, és bár jó ideig nélkülöznöm kellett szakmai irányítását először a kisfiai születése, majd a külföldre költözésük miatt, a viszonyunk, úgy érzem, nem változott. Amikor Milán a fejébe vette, hogy ultrázni kezd, és elindul egy 24 órás versenyen, Gabi és férje, Balázs azonnal a szárnyai alá vette, és tanácsokkal látta el. Ahogy aztán engem is.

2011-ben, amikor kitaláltam, hogy én bizony el fogok indulni egy 12 órás versenyen, Gabi a Facebook posztom után nem sokkal jelentkezett a világ másik feléről, és felajánlotta, hogy segít, hogy ne öljem meg magam. Ekkor lett az edzőm, és a segítségével teljesítettem az első ultrámat úgy, hogy utána nem akartam elégetni a futócipőmet, hanem egyre inkább kedvet kaptam hozzá. Milcsivel terhesen nem tudtam futni, így volt egy kis kihagyás, legalább hagytam Gabit pihenni a további őrültségeim előtt. :) Aztán amikor újra elkezdhettem futni, azonnal szóltam Gabinak, hogy akkor most a nulláról legyen szíves engem összerakni úgy, hogy egyre többre legyek képes, többre, jobbra, mint előtte. Egyelőre úgy néz ki, hogy ez sikerül is.

Sokan azt mondják, nekik nincs szükségük edzőre, maguktól, maguknak, úgy akarnak futni, ahogy az jólesik. Én viszont úgy érzem, nekem kell az edző. Valószínűleg nélküle már rég kinyírtam volna magam, egyik sérülésből esnék a másikba, egyik kudarc jönne a másik után. Valószínűleg kevesebbet edzenék, és több versenyre, hosszabb versenyekre járnék, gyakrabban, meggondolatlanul. És az is lehet, hogy egyáltalán nem is futnék.coach.jpg

Nekem kell az edző, mert így okosan fel vannak építve az edzéseim. Motivált vagyok, még akkor is, amikor nem vagyok motivált, mert van egy ember, aki rám szánja az idejét és az energiáját azzal, hogy hétről hétre kitalálja, összerakja a nekem megfelelő edzéseket, és vele is kiszúrok, ha nem teljesítem az adagot.
Egyelőre - lekopogom! - elkerülnek a sérülések, mert nem eszetlenül megyek előre, hanem fokozatosan haladok. Látható, érezhető a fejlődésem, hiszen sokat gyorsultam, javítottam (sokat) a félmaratoni és a maratoni időmön, egyre hosszabb távokat vagyok képes javuló tempóban futni, és aránylag stabilan teljesítek pl. a 6 órás versenyeken.
Az edzéstervemet személyesen rám, a céljaimra szabja, figyelembe veszi, hogy kicsi gyerekem és szintén futó férjem van, úgy rakja össze, hogy mindezekkel együtt minőségi edzésmunkát tudjak végezni.

Az én edzőm képes kordában tartani szárnyaló fantáziámat, visszaránt a földre, amikor valami nagyon elrugaszkodott dolgot szeretnék megcsinálni, lebeszél arról, amit nagyon nem kéne csinálnom - és általában igaza is van, hogy megakadályoz bizonyos dolgokban. Viszont velem van, amikor a nagy álmokról és nagy célokról van szó, bátorít és ösztönöz, és bízik bennem, hogy meg tudom csinálni, amit kitaláltam.
Mindezek mellett a barátom is, akivel jókat tudok beszélgetni, és aki lelket önt belém, ha valami baj van. 

Épp ezért, nekem kell AZ EDZŐ. Köszönöm Gabi! :)

Viszlát 2013!

Mivel számomra gyakorlatilag véget ért 2013 a futás szempontjából, úgy döntöttem, ideje összeszedni, mi is történt velem idén. Persze ez nem azt jelenti, hogy most lébecolok januárig, mert megy az alapozás, de az igazán lényeges dolgokon, versenyeken, célkitűzéseken túl vagyok, szóval jöhet egy sok fotót és kevés szöveget tartalmazó összesítés.

Január

Szépen, okosan, és lassan, de biztosan megkezdtem a futkározást. 2012-ben a félmaraton volt a leghosszabb távom, ezt sikerült januárban egy 25-össel felülmúlni. A hónapban végül 160 kilométert futkároztam össze.

Február

Fokozódott a helyzet, egy 30 és egy 40 kilométeres edzés is befigyelt, a tempóm pedig kezdett stabilizálódni, 6 percen belüli átlaggal hoztam a legtöbb edzést. 232 km lett a vége.

Március

Visszatértem az ultra mezőnybe, az újonnan induló OptiVita Ultrafutó Kupa székesfehérvári 1. állomásán 6 órán indultam, és rögtön egyéni csúccsal zártam: 58,546 km-t futottam. (Persze, hogy egyéni csúcs, mert hogy ez volt az első 6 órás versenyem!) A hónap 317 km lett.

6ora.jpg

Április

Rögtön egy 46 km-es ultra-edzéssel indítottam a hónapot, mindent Sárvárért jeligére. Aztán lefutottam a Vivicittá Félmaratont 2:03:57 alatt, egy első félmaratonistát kísérve, kényelmesen, lazán, mindent Sárvárért jeligére. :)

59264_520316058014685_980412774_n.jpg

Aztán jött a nagy álom, Sárvár, és a 12 órás, ahol végül nem sikerült elérnem a vágyott 100 kilométert. Nem sok kellett volna hozzá, ami picit csalódottá tett, aztán meg mégsem. Akkor és ott, adott körülmények között arra voltam képes. A lefutott 98,7 km az összetett női 4., és a korosztályos 2. helyhez volt elég, úgyhogy dobogóra állhattam, és serleget is kaptam. A hónapot 306 km-rel zártam. 

sarvar5.jpgsarvar6.jpg

Május

Ez egy lazább hónap volt, verseny és különösebb történés nélkül, 202 km gyűlt össze.

Június

Rögtön az Ultrabalatonnal indítottuk a hónapot, ahol az RR Ghosts nevű BMW Média Maraton csapatban futottam, három részletben 46 km-t.

104217.jpg
Egy hétre rá borzalmas hőségben a K&H Félmaratonon döcögtem egy 1:58:53-as eredményt, csakis a Félmaraton Mánia sorozat teljesítése érdekében. Talán az év legszörnyűbb versenye volt ez számomra.

ppic_20_KHvalto_maraton_felmaraton_2_0264.jpg

Hogy ne unatkozzam a nyár közepén, hőségriadóban indultam az OptiVita sorozat kecskeméti állomásán, ismét 6 órán. A nagy meleg ellenére jól ment a futás, 58,2 kilométerrel 2. lettem a nők között - bár az egyéni csúcsomat nem tudtam megjavítani. A hó végére 217 km gyűlt össze.

998247_10200968334882371_1698902423_n.jpg

Július

A hónap hőségben zajló edzésekkel telt, verseny nélkül, viszont a Rocky II. eseményen megszabadultam Balboa-szüzességemtől, és én is lefutottam végre 2:40 alatt ezt a néhány hónap alatt ikonikussá vált terepfutó kör. És elkészült rólam az egyik kedvenc futós fotóm is. :) Összesen 211 km-t szedtem össze.

balboa2_0227.jpg

Augusztus

A Suhanj 6!-on éjjel futva, gyomorgörcsök közepedte 57,2 kilométert döcögtem 6 óra alatt, és még csak meg sem tudtam közelíteni a dobogót.

A hónapot a Zsákbamacska futás koronázta meg, ahol a saját legnagyobb megdöbbenésemre, egy terepversenyen 2. helyen értem célba! 214-es lett a hónap.

IMG_5920.jpg

Szeptember

Talán joggal nevezhetem az év versenyének a Nike Félmaratont, ahol a várakozásaimat jóval felülmúlva sikerült futnom, ahol minden összejött, 1:44:37-tel hatalmas egyéni csúcsot futottam. És elkészült a másik kedvenc futós fotóm is. :)

1244166_549606988426261_1960154305_o.jpg

A hónap további része a maratoni felkészülés jegyében telt, nagyban edzettem Frankfurtra, 210 kilométert összeszedve.

Október

A maraton előtt utolsó, 35 kilométeres hosszú futás rendkívül jól sikerült, aztán egyszer csak ott is voltam Frankfurtban, hogy lefussam életem 2. maratonját - és nem mellesleg egyéni csúcsot javítsak. Sikerült, bár nem teljesen úgy, ahogyan szerettem volna, de nem vagyok csalódott, a 3:50:14 is nagyon szép eredmény. Meg a 252-es hónap sem olyan rossz.

ff3.jpg

November

Röviden és tömören, pihentem és vegetáltam, nem sokat futottam, de azért néha igen, mert elkezdődött az alapozás. 128 km lett a vége.

December

Tart az alapozás, és folytatódik egész télen. Kezdek belejönni, csak néha zavar a hideg és a sötét, megyek, és gyűröm az előírt edzéseket, gyűjtöm a kilométereket. Az biztos, hogy a 2013-as fogadalmaim többségének eleget tettem, és tartottam magam ahhoz, hogy nem lesz nullkilométeres hetem. Már megvan az évi 2500 kilométer, aminek örülök, jövőre lehetőség szerint jó lenne ennél többet gyűjteni, de meglátjuk, mit hoz az élet. A nagy cél már megvan, dolgozom érte, remélem, hogy sikerül teljesítenem.

Bréking: 2775 km gyűlt össze idén. (2013. dec. 31.)

2013, köszönöm, hogy így sikerültél, viszlát! :)

Fotók: IronPhoto, Szaszafotó, BSI, Edzésonline, saját és futótársak fotói

Futás a fejemben - avagy mire tanít a futás

Az elmúlt két hétben, a (szinte) futásmentes pihenőidőszakban sokat gondolkodtam, elméleti síkra tereltem a dolgokat a gyakorlati helyett. Nem futottam, csak gondolkodtam a futásról, elmélkedtem a hozzá fűződő viszonyomról, arról, hogy mit ad nekem ez a sport, mire tanít, hogyan formálja a személyiséget. Összeraktam magamban egy szép kis listát arról, hogy mit gondolok, mit érzek, és mit kaptam az elmúlt időszakban a futástól, a futás által. Jó alkalom volt erre, hogy nem futottam, csak gondoltam rá, megtapasztaltam a hiányát, és azt is, hogy egyébként milyen könnyen és gyorsan el tudok kényelmesedni. Szerencsére a két hét arra kevés volt, hogy teljesen "elzülljek", pláne, mert tudom, hogy mit szeretnék, és miért fogok dolgozni ezután.

A futás tanít. Engem legalábbis sok mindenre megtanított az elmúlt másfél évben, amióta a szülés után újrakezdtem. Most már merem magamról azt mondani, hogy futó vagyok, mert eleget dolgozom érte - korábban ez nem volt így, akkor inkább csak próbálkoztam, kevés edzéssel akartam elérni valamit. Már megtanultam, hogy amit szeretnék, azért meg kell dolgozni, meg kell küzdeni. Nem megy minden úgy, ahogyan azt elképzelem, nem megy minden úgy, mint a karikacsapás. És még sok-sok mást is megtanultam. 

A futás nyugalmat és szabadságot ad. Kilépek az ajtón, és átadom magam a futásnak. Egyedül vagyok, szabad vagyok, én vagyok és a testem, azt csinálok, amit akarok, arra megyek, amerre akarok, nem kell senkinek és semminek megfelelnem. Én dirigálok magamnak, az agyam irányítja a testem, és a testem irányítja az agyam. A futás segít levezetnem a feszültséget, megszabadít a lelki fáradtságtól, megtisztít és ellazít. És bár sokszor kellemesen elfáradok, ez az a testi fáradtság, amit szeretek.

A futás akaraterőt ad. Eddig sem voltam híján, de amióta rendszeresen futok, még inkább fokozódott a bennem buzgó tettvágy és akaraterő. Kitalálom, dolgozom érte, és remélhetőleg megvalósítom. Lehet, hogy küzdeni kell érte, lehet, hogy nem mindig élvezetes, de amit elkezdtem, hát azt végigcsinálom.

A futás önfegyelemre tanít. Ha van akaraterőm, kell mellé az önfegyelem is. Mert néha nem elég, hogy akarom, fegyelmezetten meg is kell dolgoznom érte, hogy elérjem a célomat. Van, hogy nincs kedvem megmozdulni, van, hogy nyűgös vagyok, van, hogy ömlik az eső, és nincs kedvem szétázni. Ilyenkor kell az az önfegyelem, amit felépítettem magamban, aminek köszönhetően tudom, hogy mennem kell, és csinálnom kell, mert anélkül semmit nem ér az egész. Elszánt vagyok, koncentrálok, hogy megvalósíthassam az álmaimat.

CompresSport-DNF-Shirt-Front.jpg

A futás bátorságot ad. Bátor vagyok, mert belevágok olyan dolgokba, amikről néha magam sem hiszem el, hogy meg tudom csinálni. De azért megpróbálom. Ehhez kell egy jó adag hit is, a hit önmagamban, hogy meg tudom csinálni. Ha én nem hiszek magamban, akkor ki más fog? Hinnem kell, bíznom kell magamban, hogy sikerül, és máris egy kicsit könnyebb.

Hiszem, hogy magabiztosnak kell lenni, de nem szabad elszállni. Meg kell ismerni a saját testemet, a lelkemet, a fejemet, tisztában kell lenni azzal, hogy mik a korlátaim, mik a lehetőségeim. Szabad nagyot álmodni, én is azt teszem nagyon sokszor, de tisztelettel és alázattal (bár utálom ezt a szót, de mégis ezt mondom, alázattal) kell közelíteni a futáshoz, az egyre hosszabb távokhoz. Tudnom kell magamról, mi az, amire képes vagyok, mi az, amire képes lehetek, és mi az, ami túl nagy falat számomra. El kell tudnom helyezni magam a "futás térképén". Ki vagyok, kikkel vagyok kb. egy szinten, kik lehetnek az ellenfeleim, és kik azok, akiknek a nyomába sem érhetek. És ezt el kell tudni fogadni.

A futás türelemre, fokozatosságra tanít. Hogy haladjunk lépésről lépésre. Hogy nem megy minden egyik napról a másikra. Hogy idő kell, míg az ember testben és lélekben is felkészül egy új, egy nagyobb feladatra. Meg kell tanulni türelemmel lenni, kivárni, míg az elvégzett munka beérik, és learathatjuk a gyümölcsét. Persze nagyon jó lenne, ha gyorsabban is mehetnének a dolgok, de aki sérülés nélkül, élvezettel szeretne futni - hiszen azért futunk, mert szeretjük! - , annak bizony végig kell járnia az utat. Mert ettől lesz szép az egész.

A futásban vannak hullámvölgyek. Van, amikor minden jól megy, szárnyalás, lebegés, flow van, minden sikerül, jönnek az eredmények, az egyéni csúcsok. És van, amikor nehezen megy az edzés, szenvedés a futás, nem sikerül úgy semmi, ahogy szeretném, fáradt és fásult gyötrelem minden. Ezt túl kell élni, és tudni, hogy ez is hozzá tartozik. Hogy kellenek a mélypontok, a nehézségek, a küzdelem, mert ha ezen túl vagyunk, akkor sokkal jobban tudjuk értékelni a pozitív pillanatokat, és mindazt, amit addig elértünk, amiért addig dolgoztunk.

A futás barátokat, közösséget ad. Olyan embereket ismertem meg általa, akikkel mindig van közös témánk, akik segítenek, bátorítanak, tanácsokat adnak, ha szükséges, megosztják a tapasztalataikat, drukkolnak és támogatnak. A futók között sosem vagyok egyedül, egy nagyszerű közösség része vagyok, akik között jól érzem magam. Ha versenyre megyek, olyan, mintha hazamennék, ismerős arcok, barátok, jó hangulat, egymás sikereiért való szorítás. Elég csak pár jó szó, egy mosoly, egy biztató pillantás, és tudom, hogy jó helyen vagyok.

Mindenkinek mást jelent, mindenkinek mást ad a futás. Mindenki másért csinálja. De mindannyian azért futunk, mert szeretjük, minden szépségével és nehézségével együtt. Ugye? :)

Mindjárt maraton...

11 nap van van hátra a Frankfurt Maratonig. Ezt a versenyt neveztem ki az őszi nagy célversenynek, így érthetően egyre inkább várom. Megint véget ér egy felkészülési időszak, aminek eredményét majd ott, a maraton céljában látom csak meg. Kiderül, mit tudok, mire elég a bennem lévő munka, milyen időeredményt hoz az elmúlt hónapok edzésmennyisége- és minősége.

A Budapest Maratont fájó szívvel, de a cél érdekében kihagytam, csak szurkolni mentünk ki Milcsivel. Szerencsére a sok ismerős futó látványa, a drukkolás élménye feldobott, nem maradt bennem hiányérzet, hogy miért nem futottam. Hiszen hamarosan én is futok végre.

Várakozással tekintek előre, izgalommal, de nem idegesen. Idén egyszer már megjártam azzal, hogy nagyon rágörcsöltem egy versenyre (Sárvár), hogy nagyon akartam, talán túlzottan is, és nem jött össze az az eredmény, amit szerettem volna. És ettől csalódott voltam egy kicsit. Azóta persze tudom a válaszokat a miértekre, és ezeket ismerve könnyebben folytatom az utamat, tudom, mire kell figyelnem, és mit kell kicsit lazábban kezelnem.

Érdekes módon annak ellenére, hogy idén többször futottam már maratonnál hosszabb távot, van bennem egy pici félelem az igazi maraton kapcsán. A maraton nem könnyű, végig figyelmet, fegyelmet, koncentrációt követel, önismeretet, magabiztosságot. Míg egy ultrán van egy pici idő hisztizni, átvészelni a mélypontot, lassulni, lazulni, alibizni, a maratonon ezt nem engedhetem meg magamnak. Végig nyomni kell, nem hagyni, hogy bármi kizökkentsen, menni előre, tartani a tempót, sőt, fokozni akkor is, amikor esetleg már nem megy. Nem szabad időt veszteni a frissítéssel, okosan és gyorsan kell csinálni, hogy meglegyen a kellő energiapótlás, de ne ezen menjen el a verseny. Ezekre a dolgokra igyekszem előre felkészülni. Tudom, mi a jó nekem, tudok futás közben pohárból inni, majd újra rákapcsolni, kitapasztaltam, hogyan és mikor kell bevinnem a gélt (amiből inkább többet viszek magammal, mint kevesebbet). Tudom, milyen időjáráshoz hogy kell felöltöznöm, tudom, melyik zenék motiválnak a legjobban.

Emellett, ami még fontos: el kell hinnem magamról, hogy meg tudom csinálni úgy a Frankfurt Maratont, ahogyan szeretném. Nem akarom elbízni magam, mert egy maraton bárkit bármikor "pofán tud csapni". De hiszem, hogy az idei edzésmunkám és a megszerzett versenytapasztalatom segít majd, a - szerintem nagyon erős - fejem pedig képes lesz tökéletesen együttműködni a testemmel.

Amikor Gabi leírta valamikor augusztusban, hogy milyen célidőre készülünk, megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy én azt meg tudom futni, és ugyanezt gondoltam a Nike Félmaraton előtt az 1:45-ös időről, amiről pont emiatt nem is beszéltünk nyíltan. Aztán megfutottam az 1:45-öt, és azóta elhiszem, hogy meglehet az a maratoni idő, amit Gabi leírt. A 3:45. Már le merem én is írni, mert nem csak elhiszem, hogy meg tudom csinálni, hanem még inkább dolgozom érte. A Nike eredménye szárnyakat adott, és a 35 kilométeres hosszú edzés is nagyon jól sikerült - ezután Sanyosznak is elhiszem, hogy gyors vagyok, pedig mikor először mondta, csak csóváltam a fejem.

Bízom benne, hogy október 27-én, vasárnap, Frankfurtban minden klappol majd, és három maratonmentes év után elmondhatom magamról, hogy tudok jó maratont is futni, nem csak bénát. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni érte úgy, hogy közben élvezzem a futást, és boldogan érjek célba.

3 év után újra maraton

Az van, hogy picit passzoltam most az ultrákat, legalábbis egy-két hónapra, mert szeretnék végre egy tisztességes maratont futni. Vagyis inkább életemben először normálisan lefutni a maratoni távot, tekintve, hogy eddig csak egyszer indultam a 42,195 kilométeren. 2010-ben, igen rövid és rapszodikus felkészülés végén sikerült célba érnem, de így utólag azt gondolom, hogy szinte véletlen volt, és ha nincs velem Milán, valószínűleg nem sikerült volna. Az időm igen gyengére sikerült, mondjuk nem azért mentem, hogy világcsúcsot fussak, a teljesítés volt a lényeg, de azóta sem dicsekszem vele, hogy milyen idővel döcögtem be a célba. Csak akkor mondom el, hogy mi a maratoni időm, ha valakit meg akarok nevettetni, vagy valaki gyengének mondott célidejét szeretném alulmúlni. Legtöbbször sikerül. :)

Azóta eltelt három év, én gyűjtöttem jópár kilométert, szültem egy gyereket, elkezdtem próbálkozni az ultra világában, de hivatalos maratont azóta sem futottam. Maratonnál hosszabb távot többször is, versenyen is, edzésen is, minden alkalommal jobb részidővel, mint anno a maratonom. Most itt az ideje újra nekivágni.

Fizikailag úgy érzem, nem fog gondot okozni a teljesítés, és fejben is hangolódom arra, hogy ez most "csak" egy maraton, úgy kell odaállnom, úgy kell végigmennem, hogy ez nem egy ultra, ahol lehetnek megingások, holtpontok, amiből egy-két kilométer alatt kijövök. Furcsa, de még mindig azt gondolom, hogy egy jó maratont nehezebb futni, mint egy jó ultrát, hiszen teljesen más hozzáállást igényel. A maratont végig kell tolni, nem hagyni, hogy jöjjön a holtpont, jöjjön a fal, nem szabad szöszölni a frissítéssel, csak menni előre, okosan, tudatosan. Azt hiszem, az a pár ultraverseny, amit idén végigcsináltam, sokat segít majd abban, hogy fejben ne legyen gondom, mert tudom, mire számíthatok, megismertem a testem és a lelkem viselkedését a hosszú futások során. Nagyon bevált az a hozzáállás, hogy mindenféle időt, tervet, frusztráló gondolatot kidobálok a fejemből, és az esélytelenek nyugalmával, "lesz, ahogy lesz" alapon állok rajthoz. Aztán már csak oda kell tennem magam, és kész, menni szépen, nem gondolni semmire, nem stresszelni, hogy jujj, én most maratont futok, csak élvezni, hogy a mezőnyben vagyok - és minél jobb eredménnyel célba érni. Már nagyon várom!

Vééégreeee!

Sikerült valami olyasmit megcsinálnom, amire igazán magam sem számítottam, csak valahol a lelkem legmélyén reménykedtem benne, hogy egyszer képes lehetek rá. Egy 1:45-ön belüli félmaratonra. És most megcsináltam, én, a lassú, inkább hosszúkat futó, a félmaratonon eddig mindig bénázó, betliző.

Előzmények és edzések

2008-ban futottam az első félmaratonomat, megszenvedtem vele, jó élmény volt, de a végén tudtam, hogy ennél azért szeretnék jobban futni, mert csak 2:11 lett. Aztán 2010-ben a Nike-n nagy arccal odaálltam, hogy na, most majd egyéni csúcsot futok, erre úgy elfutottam az elejét, hogy 5 km után le akartam ülni a rakparton - persze tovább mentem, és lett belőle egy újabb 2:11. Utána tavasszal a Vivicittán 2:06-ra faragtam az eredményt, amit 2012-ben a szülés utáni visszatérés örömére 2:05-re javítottam. Innentől pedig az volt a cél, hogy legyek végre 2 órán belül. Ezt a Balatonon meg is csináltam, de elkövettem előtte és közben is egy sor buta hibát, és épphogy 1:58-ra sikerült.

Idén eddig két félmaratont teljesítettem, de egyiken sem tudtam nagyot alkotni, mert a Vivicittá egy héttel volt Sárvár előtt, nem akartam magam megszaggatni, a K&H meg egy héttel volt az Ultrabalaton után, dög meleg volt, nem esett jól a futás, nem szerettem. Szóval egyik versenyen sem jött ki belőlem semmi jó eredmény, pedig tudtam, hogy ha minden klappol, akkor egy 1:50 körüli időre jó lehetek. A sok hosszú edzés jó állóképességet adott, a tüdőm, a keringésem elbírja simán a félmaratont, de valahogy mégsem sikerült még soha egy (szerintem) jót futnom.

Az idei Nike félmaratonra már tavasszal beneveztem, úgy voltam vele, hogy ha befér a versenynaptáramba, akkor majd lefutom, ha nem, akkor nem. A Suhanj!6 után egyeztettem Gabival a hogyan továbbról, nagy nehezen megállapodtunk, hogy ősszel a Frankfurt Maraton a célverseny, és hiába szerettem volna az Optivitán 6 órát futni Velencén, lemondtam róla. Így viszont a Nike tökéletesen illeszkedett a programba. 

Gabi elkezdett gyorsító edzéseket írni, egyre több futásnál kellett 4:50-5 perces tempóban futnom bizonyos szakaszokat, ebből sejtettem, hogy ő is szeretné, ha végre futnék egy gyors félmaratont. Bennem is ez volt, de nem mertem magam beleélni, hogy na most majd egy jó nagy PB-t futok, mert nálam sosem lehet tudni. Illetve lehet tudni, hogy amire nagyon rágörcsölök, az nem jön össze, lásd a sárvári buktát. A gyorsító edzések egészen jól mentek, volt, hogy nehezen indultam el, de aztán szépen sikerült hozni a kért tempókat anélkül, hogy kiszakadt volna a tüdőm, vagy összehánytam volna magam a szokatlan terheléstől - köszönöm, hosszú futások! Az utolsó heti edzésbeszámolómba odaírtam Gabinak, hogy célidőnek ne várjon tőlem 1:45-öt, mert arra max. jövő tavasszal érzem magam képesnek, így megállapodtunk az 1:46-1:50 közti célba érkezésben, ez számomra is megnyugtatóbb volt, nem villogott a szemem előtt a célidő. De azért mégis az agyam legmélyén ott volt, hogy de szép is lenne.

1244166_549606988426261_1960154305_o.jpgA verseny

Így utólag be merem vallani, hogy vártam már nagyon, egész héten sokat gondoltam rá. Imádom az ultrák családias hangulatát, de azért mégis más egy tízezres mezőnyben futni egy ilyen pörgős versenyt. Az ismerősökkel és a BMW csapattal is folyamatosan ment a tervezgetés, ki milyen időt akar futni, hogy készül, mi a rajtszáma, ilyesmik. Én mindenkinek azt mondtam, hogy 1:50 körüli időt szeretnék, hogy ez se nyomasszon, illetve el ne szóljam magam. De tudtam, hogy be fogok állni az 1:45-ös iramfutók mögé, és megyek utánuk, ameddig bírok, onnan pedig meglátjuk.

Egyedül autóztam ki a Városligetbe, a VIP-ben kezdtem, ahol még nem volt nagy forgatag, így tudtam beszélgetni a régi kollégák közül jónéhánnyal, akikkel amúgy csak versenyen találkozunk. Jó érzés így visszajárni a BSI versenyekre, hogy mindenki ismer. Összekészülődtem, ettem pár falatot, majd a VIP kör után a Suhanj! sátor felé vettem az irányt, ahol a BMW-sekkel beszéltünk meg találkozót. Elég sokan összegyűltünk, dumáltunk, melegítettünk (mondjuk én nem vittem túlzásba), majd egy gyors toi-toi után javasoltam a csapatnak, hogy kezdjünk el a rajt felé haladni, mert nehéz lesz beállni. Márkkal és Misivel indultunk a 2-3-as zóna felé, amikor az egyik kapunál megláttam, hogy az 1:45-ös iramfutók ott állnak, na hát én oda akarok menni és a közelükbe állni. Igen ám, de kiderült, hogy az a 2-es zóna, a rajtszámomon 3-as zóna van, ergo hátrébb kéne mennünk. De egyszer csak megjelent Csaba, a BSI technikai nagyfőnöke, akinek ez úton köszönöm, hogy betessékelt a nem nekem való kapun, és el tudtunk helyezkedni 10-15 méterrel az iramfutók mögött. Pár perc múlva már rajtoltunk is, Márk kilőtt mellőlem, én pedig igyekeztem felvenni a tempót. Pontosan 1 percet mutatott az óra, amikor hivatalosan megkezdtem a 21,1 kilométert. Próbáltam könnyedén futni, rátalálni a megfelelő iramra, amivel nem maradok le a lufis iramfutók mögött. Utolértem Katát, aki sérülten vágott neki a távnak, együtt haladtunk egy keveset, majd az Andrássy útra kikanyarodva valahol elhagytam, onnantól egyedül mentem tovább. (Kata sajnos feladni kényszerült a versenyt, de remélem, hamar rendbe jön!)

Az Oktogonnál Dóri sejlett fel a szurkolók között, ki is kiabáltam neki, ő meg vissza, hogy de nagyon megyek. Igaza is volt, gondolkodtam is gyorsan, hogy jó lesz-e ez így ebben a tempóban, aztán döntöttem, megyek, ahogy és ameddig bírok. A lufisok nem távolodtak, inkább én közeledtem kicsit hozzájuk, de nem akartam teljesen rájuk futni, mert ahhoz tempót kellett volna váltanom. Hamar átértünk Budára, jött az első frissítő, ittam egy kicsit, majd mentem tovább. A nap elég melegen sütött, de nem volt gyilkos, úgy látszik, megszoktam a nyáron. A rakparton hömpölyögtünk tovább, felfedeztem Kálmánt a drukkerek között, Simonyi Balázs is kolompolt felém egy hajrát, és máris fordultunk vissza a Petőfi híd felé. Lenéztem az alsó rakpartra, hihetetlen tömeg volt, és fura érzés volt ennyire elöl haladni több ezer másik futóval a nyomomban. Néha néztem az órámat, általában 4:45-4:50 közötti pillanatnyi tempót mutatott (a valós km-ek ennél persze lassabbak), de nem éreztem magam rosszul, sőt, épp ellenkezőleg, élveztem a futást, mentek a lábaim, nem fájt semmim, minden jó volt!

Szinte pillanatok alatt átértünk Pestre, jött az alsó rakpart hosszú egyenese, ahonnan látszott, hogy a mezőny kétharmada még Budán fut, durva látvány volt. Itt is drukkerek tömkelege várt minket az útvonalon, Toncsi kiabált, Nodari Zsuzsi is kiszúrt és szurkolt, a Margit híd után a Suhanjos csapat Judittal és Évivel az élen csinálta a fantasztikus hangulatot, kár, hogy nem tudtak az egész útvonalon sorfalat állni, olyan szurkolást csaptak. Itt egy darabon futott egymással szembe a mezőny, ilyenkor én mindig a szembejövőket sasolom. A fordító után vártam, hogy mikor érek már fel a Szent István Parkhoz, ahol Milcsi és Milán szurkoltak, szerencsére megláttuk egymást, erőt adott, hogy találkoztunk. Itt még mindig szépen 10-15 méterrel a lufisok mögött nyomultam, pedig már 15 km-t futottunk, én pedig még soha nem futottam 5 percesben 10 km-nél többet. Kezdtem elhinni, hogy ebből egy nagyon jó idő lesz, hiszen ha ennyit kibírtam, nehogy már a maradék ne menjen ebben a tempóban.

A Jászai és az Alkotmány utca közti kanyargásban és frissítésben az iramfutók távolodtak, de nem estem kétségbe, mert bőven látótávolságon belül voltak, olyan 300 méterre mentek el. Az Alkotmány utcában volt erőm szépen mosolyogni, miközben Áron fotózott, végre lett rólam egy olyan futós fotó, amin normálisan nézek ki. :) A felüljárón a Nyugatinál nem nyomtam neki, erőt gyűjtöttem a finisre, inkább a lejtőn indultam meg, egy gyorsat frissítettem a Ferdinánd híd alatt, majd a Lehel úton próbáltam energiatakarékosan haladni. A Dózsán picit gyorsítottam, közben átállítottam az órámat, hogy az időt is mutassa. A 20-as táblánál 1:40-nél jártam, itt összeszedtem a maradék erőmet, és rákapcsoltam, mert itt lettem benne először biztos, hogy meg tudom csinálni az 1:45-öt. A Ligetben Lala nudli, a  zöld béka drukkolt, majd Dóri és Gergő kiabálása adta meg az utolsó löketet útban a cél felé. A célegyenesben már szinte száguldottam, és szinte extázisban értem célba. Végre megcsináltam, futottam egy normális, tisztességes félmaratont!!!

ppic_nike2013_befuto_4151.jpg

Lenyomtam az órám, és láttam, hogy nem csak félmaratonon, hanem 10 és 5 km-en is egyéni csúcsot futottam - mondjuk ez nem volt nehéz, mert 4:57-es átlaggal futottam végig a távot. Iszonyatosan boldog voltam! Egy évvel ezelőtt 2:05-öt futottam, akkor hasonlóan boldog voltam a visszatérés miatt, most pedig 21 perccel jobb időt értem el. És nem hittem volna, hogy már most tudok 5 percesben félmaratont. Ezek szerint jól fejlődöm, és ha odateszem magam, akkor képes vagyok jó eredményekre - és ennek fényében a 3:45 körüli maraton sem tűnik teljesíthetetlennek.

A célba érkezés után Gergővel várakoztam még a befutósávban, sorra jöttek az ismerősök, jó volt velük találkozni, majd a Suhanj! sátornál gyűlt össze a BMW banda. Mindenki jól teljesített, a legtöbben az előzetes terveknek megfelelően, vagy annál jobban, gratulálok mindenkinek! Jöhet a Frankfurt Maraton!

Fotó: Ironphoto, BSI

süti beállítások módosítása