"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Vissza a startvonalra, kilövésre felkészülni!

blog1.jpg

Jócskán elmaradtam a blogírással, tekintve hogy 2021-ben még nem sikerült bejegyzést alkotnom, de most pótlom, és összefoglalom, mi történt velem eddig.

 

Röviden: nagyon sok minden. Hosszabban: még annál is több minden, jól elmesélem!

A január nem indult jól, mert a december végén jelentkező csípőfájdalommal küzdöttem, ami kisugárzott a lábamba is, nem igazán tudtam fájdalommentesen futni. A probléma nem futás közben vagy után jelentkezett, hanem egy kifacsart pózban végigaludt éjszaka után, amikor is beállt a teljes jobb oldalam. Voltam Vandánál kezelésen, attól jobb lett, de nem tökéletes, úgyhogy mindössze heti 3x10 kilométer futással próbálkoztam, ennyit tudtam biztonsággal teljesíteni, mert fájt a jobb oldalam, és nem akartam erőltetni.

Hogy a fennmaradó energiáimat mozgásba tudjam fojtani, végigcsináltam a Gyerünk, anyukám! 2 hetes Bejgli kihívását, a 4 hetes Tartásjavító programot, majd belevágtam a 8 hetes Popsizom programba is. Ezek mellett naponta csináltam a Vandától kapott gyógytorna gyakorlatokat is, hogy javuljak. Januárban mindössze 100 kilométert sikerült futnom. A semminél persze több, de azért én ennél egy jobb évindítást szerettem volna.

A februárt egy újabb manuáterápiás kezelésen kezdtem, amelyen Vanda sikeresen helyretekergette a testrészeimet, így megszabadultam a fájdalomtól. Hurrá, tudok újra futni, jöhet önmagam újra összekaparása – gondoltam én. Volt is pár futásom, ami nyomokban már futásra emlékeztetett, de közérzetileg és alvás szempontjából nagyon nem voltam top formában, éreztem, hogy az immunrendszerem romokban hever. És egy bőrig ázós reggeli futás másnapján lázasan és megfázva ébredtem… Ennyit az újra futásról…pff… És bár tudtam, hogy biztos, hogy a hideg esőben futás közben fáztam meg, azért a járványhelyzet kellős közepén azonnal villogott a fejemben a „Covid” felirat. Szerencsére a láz másnapra elmúlt, és sokkal jobban is voltam, semmiféle koronára jellemző tünetet nem tapasztaltam, a család sem lett beteg, úgyhogy megnyugodtam, hogy ezt megúsztam.

blog3.jpg


A futást egy hétre teljesen felfüggesztettem, majd tettem egy próbakört, nyugtáztam, hogy megmaradok, aztán jött egy újabb pihenő. Ugyanis végre megkaptuk a zöld jelzést a költözésre, elkészült a házunk, így a következő hét a pakolásról, dobozolásról szólt, közben persze dolgozni kellett, el kellett látni a gyerekeket, főleg Mira napirendjét megtartva, hogy minél kevésbé zavarodjon meg a költözés miatt. 5 nap alatt sikerült a 10 évnyi életünket bedobozolni, majd egy teherautóra felpakolni, lepakolni, és elkezdeni kirámolni az új életünk helyszínén.

Az edzés tehát a pakolás volt, megvolt az erősítés és a kardió is egyben – az biztos, hogy a következő 10 évben nem vagyok hajlandó újra végigcsinálni ezt a hacacárét, nem volt egyszerű. De a terveknek megfelelően 3 és fél nap alatt sikerült mindent 99 %-osan elrendezni az új helyen, a gyerekek se borultak ki, mi is túléltük, és március 1-jével indult az új hétköznapi életünk, Milcsi pont 5 napot tudott „élőben” járni az új iskolába az új osztálytársai közé, mielőtt újra itthoni oktatásra kellett váltani. Extra szerencsének érzem, hogy ez a lezárás már itt ért minket, mert nagyobb helyen, kényelmesebben, kerttel, kevés emberrel egy kisvárosban sokkal könnyebbnek érzem átvészelni ezt az időszakot, mint a belvárosban.

 

blog4.jpg

A februári extra gyenge 49 kilométer futás után márciusban újult erővel, nagy motivációval kezdtem bele a futásokba, úgy éreztem, tiszta lappal indulok az új helyen, felfedezhetek új útvonalakat és megtalálhatom újra önmagam. A megfázós betegségnek és a csípőfájdalomnak szerencsére nyoma sincs, és lekerült rólam az az észrevétlen stressz is, amit a ház elkészülése és a költözés miatti változások okoztak. Egészen eddig nem éreztem, mennyire nyomasztott az egész, most derült ki számomra, hogy milyen óriási terhet rakott rám az, hogy mikor mehetünk végre, mikor intézhetjük a költözést, az iskolaváltás, a gyerekek hogy vészelik át az egészet. De ledobtam magamról a több tonnányi súlyt, és tényleg tiszta lappal, nyugodtan indultam tovább – nekem gyakorlatilag március 1-jén kezdődött el az új év.

Az volt a tervem, hogy márciusban amennyire csak lehet, összeszedem magam, visszahozom a heti 4, de inkább 5 futást az életembe, és mindezt strukturáltan teszem, tehát hétköznap rövidebbeket futok, hétvégén pedig igenis legyen hosszú futás. Szeretném magam olyan formába hozni, hogy legyen értelme újra edzéstervet kérnem Gabitól, és azt meg is tudjam csinálni. Maximalistaként az a minimum (bruhaha), hogy ha már újra edzéstervvel futok, akkor azt úgy tudjam megfutni, hogy az edzőm és én is elégedett legyek valamennyire. Most a fejemből ismét kiűztem minden korábbi tapasztalatot, régi eredményt, elvárást, és tényleg tiszta lappal indulok. Szerencsére az új környezet, az életünkben bekövetkező változás nagyon jó hatással van rám, és így a futás is sokkal könnyebb.

Most érzem először azt Mira születése óta, hogy a futás nem stresszel, hanem igazán segít és feltölt, jólesik futni, jól érzem magam közben. Bár nem éreztem eddig, csak most tisztult le ennyire, hogy túlságosan is akartam újra jó formába kerülni, meg akartam mutatni magamnak (és a világnak), hogy én bizony marha gyorsan és jól vissza tudok térni a szülés után, és bár tényleg nem ment rosszul a futás, amikor futottam, mégsem adta meg azt az örömet, amit én kapni szerettem volna.  Mentem, de nem volt olyan jó, nem volt meg az a szabadságérzés, és sokszor én magam gyártottam a kifogásokat, hogy miért is nem megyek ki többször futni, pedig mehettem volna. De nem érzem elvesztegetettnek az időt, mert valami alapfélét mégiscsak sikerült lerakni, amit most tovább tudok erősíteni, és amire remélhetőleg hosszú távon tudok építkezni. Nincs konkrét célom, célversenyem, egész egyszerűen azért futok, mert nagyon szeretek futni, most nagyon jó futni, most egy idilli kapcsolatban vagyunk, én és a futás. Ezt az állapotot szeretném nagyon sokáig fenntartani, és tudom, hogy lesznek nehézségek és hullámvölgyek, és lesz majd megint rosszabb a kapcsolatunk, most jó, és ez a lényeg.

blog2.jpg

A március a terveimnek megfelelően sikerült, folyamatosan erősödő, építkező hetekkel, hosszabb hétvégi adagokkal. Voltak ügyintézős futások, babakocsis futások is a város utcáin Mirussal, ezek is jól sikerültek, és sokat tudtam egyedül is futni, hol reggel, hol délután. Kiűztem a fejemből, hogy én csak reggel tudok futni, és ha reggel nem futok, akkor már nem is megyek – akkor futok, amikor a család életébe és programjába belefér. Szerencsére Milán a home office mellett tudja vállalni a gyerekek felügyeletét, Milcsi nagyon ügyes az itthoni tanulásban, önállóan csinálja a délelőttöket, délután pedig együtt nyomjuk a házikat, beadandókat. Mirus pedig egy kis tündér, aki nagyon jól viselte a költözést, élvezi az új helyet, a saját szobáját, a nagyobb teret, alszik a babakocsiban, ha vele futok, és az éjszakák is egyre jobban alakulnak, így én is többet tudok pihenni.

256 kilométert tettem a lábaimba, 20 futásból. Ezen van még mit gyarapítani, de kezdetnek nem rossz, a fokozatos erősödés érdekében a fontolva haladást tartom a legjobb megoldásnak, hogy ne csapjam szét magam. A futás rendeződésével az erősítést is szépen visszavezetem a napjaimba, hogy minden egyensúlyba kerülhessen. Furcsa, de nem hiányzik a Margitsziget, a belváros, a rakpart, élvezem, hogy ha itt elindulok futni, akkor maximum 2-3 futóval találkozom, de van, hogy senkivel, nincs tömeg, nem kell sétálókat kerülgetni, nem kell a külvilágra koncentrálni, hanem tudok befelé, magamra és magára a futásra figyelni.

A futás mellett a munka sem állhat meg. Folyamatosan mennek a Gyerünk, anyukám! futóprogramjai, már nem is tudom, hányadik 8 hetes etapot toljuk, de szerencsére nagyon sokan vannak a futó csajok, kezdők és haladók egyaránt, őket mentorálom és segítem, ahogyan eddig is. A saját „Hanka Team” futócsapatom pedig egy nagyon jó kis társasággá fejlődött és bővült, nagyon szeretem őket, és nem hagynak unatkozni, az biztos! Ők is nagyon motiválnak abban, hogy újra felépítsem magam futóként is, és ne maradjak szégyenben előttük, no és ne maradjak le nagyon mögöttük.

Most új érzem, jó úton haladok, jól alakul minden, igyekszem ezt a vonalat tovább vinni, ameddig csak lehet, és kiderül, ez mire lesz elég, és milyen terveket tudok szőni magamnak a jövőre nézve.

Ezt kaptam 2020-tól

Így az év végén nem maradhat el a szokásos "évértékelő összefoglaló" erről a meglehetősen fura, de számomra azért nem rossz 2020-as évről.

 

2020 nagyon furcsa év volt, és szinte az egész a koronavírusról és annak következményeiről szólt. Nagyon sok minden történt a nagyvilágban, de a covid annyira elfedte az egészet, hogy egy csomó dologról nem is tudjuk, hogy az idén történt, pedig de. Nagyon sokaktól sok mindent elvett ez az év, rengeteg változást hozott, sok nehézséget, problémát okozott.

Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert 2020 nekem inkább adott, mint elvett, és olyan változásokat hozott, amik jók, vagy minimum előremutatóak. "Tételesen" sorra veszem most az életem különböző területeit, hogy mi is történt velem idén.

Kisbabánk született

A legfontosabb dolog az évben számomra, hogy májusban megszületett Mira, a második gyermekem, egy tündéri kislány, akinél szebbet, cukibbat, aranyosabbat, okosabbat nem is kivánhattunk volna. Annak ellenére, hogy az anyaság és a gyereknevelés nem mindig fenékig tejfel, és vannak nehézségek, amik elfárasztanak, kiborítanak, és vannak, amikben bénázom, boldog vagyok, hogy lett még egy gyermekem. Hárman is jó kis család voltunk szerintem, de így négyen az igazi.
A családunk életébe a covid is hozott változás annyiban, hogy Milán március óta home office-ban dolgozik, így napközben is itthon van. Ez részben jó, részben nehézség, mert kis helyen vagyunk összezárva, és a lakásunk nem felel meg ennyire sok funkciónak. De hamarosan beköltözhetünk az új otthonunkba, amit szintén 2020-nak köszönhetünk, ott sokkal több hely lesz, és mindent sokkal nyugodtabban tudunk majd csinálni.

 117269134_1446057038935613_3920815653247856552_o.jpg

Futás

Ha a futást nézzük, hát 2020 nekem nem igazán erról szólt. Év elején még terhesen "futottam", egészen március végéig, majd a szülés miatti kihagyás után júliusban tudtam újrakezdeni, kisebb nehézségekkel. Egy kicsit több, mint 1000 kilométert tudtam idén futni, ami, ha azt vesszük, hogy kb. 5 hónap alatt gyűjtöttem a nagy részét, nem annyira rossz. Többet, többször szerettem volna menni, erősebben haladni, de így alakult, ez részben rajtam, részben pedig a körülményeken is múlott.

Amiket futottam, jól mentek, szerintem egész tűrhető formában vagyok, de jövőre szeretném magam jobban odatenni, hogy amiket kigondolok, azok meg is valósulhassanak. A 2021-es év az újraépítkezésről fog szólni, és bár nagyon menő lett volna odaállni májusban az UB rajtjához, most azt gondolom, hogy az még nem fog menni, nincs bennem annyi edzés, és kell még magamnak időt adni rá, hogy kellőképpen felkészült lehessek. De a Balaton megvár, és jobb érzés lesz rendese(bbe)n felkészülve nekimenni, mint orosz rulettet játszani. Hiába, a kor és a kétgyerekes anyaság bölcsebbé teszi az embert, és lecsillapítja, hogy ne akarjon baromságokat csinálni.

strava2589061873444502481.jpg


Munka és szakmai fejlődés

Ezt az évet én szépen végigdolgoztam (szülés után 12 órával már edzéstervet írtam a kórházból, telefonról), most év végén sikerült részben szabadságolni magam egy kicsit, úgy érzem, rám fér. Nagyon szeretem a munkám, nagyon szeretek a futókkal dolgozni, mind a "saját" egyéni csapatommal, mind pedig a Gyerünk, anyukám futóival, és örömmel tölt el, hogy idén mindkét társaság révén nagyon sok sikerélmény ért.

A GYA különítményben nagyon sokan kezdtek el futni, és nagyon sokan váltak igazi futóbolondokká, büszke vagyok rá, hogy ebben nekem is benne van a kezem. A saját futóim pedig egyre többen vannak, és jó kis társaság kezd belőlük összekovácsolódni. Hiszem, hogy akinek én kellek edzőnek, az egyszer csak rám talál. Az biztos, hogy mindent megteszek érte, hogy mindenkiből a lehető legtöbbet hozzam ki, és segítsek abban, hogy lassan, de biztosan fejlődni tudjon, és megvalósíthassa az álmait a futásban.

Ide tartozik az is, hogy igyekszem folyamatosan képezni magam. Emiatt januárban "beiratkoztam" az UESCA Running Coach képzésére, és most decemberben, úgymond karácsonyi ajándékként magamnak, le is vizsgáztam. Nem volt könnyű, mert a tanulással sem úgy és olyan ütemben haladtam, ahogy szerettem volna. Azt hittem, majd a terhesség alatt tudok tanulni, de egyrészt valahol elveszett az agyam, másrészt közbejött az itthoni oktatás, és az is elég sokat kivett belőlem, hogy Milcsit tanítsam, majd megszületett Mira, és ugyan az agyműködésem visszatért, de be kellett állítani az életünket újra. Augusztusban kapcsoltam, hogy vár egy rakat olvasnivaló tananyag angolul, akkor estem neki, hogy legalább egyszer át tudjam magam mindenen rágni. Ez sikerült, és utána még tanulgatni is volt időm, a vizsgát pedig decemberre terveztem, és sikerült is, nagyon jól. A következő tanulnivalóm egy fascia és SMR hengeres tréning lesz, és azt követően is szeretnék még okosodni. Hiszem, hogy a javamat szolgálja, ha folyamatosan tanulok valami újat, és ettől mindig csak egy picivel, de talán jobb edző lehetek. Persze folyton azt érzem, hogy semmit nem tudok erről az egészről, minél többet foglalkozom vele, annál kevésbé - de azt hiszem, ez a normális.

 videocapture_20201215-091733.jpg

Új étkezési rendszer

Idén úgy tűnik, megtaláltam a nekem való étkezési módot, a 16:8-as időszakos böjt formájában. A szülés után 3 hónappal elkezdtem így étkezni, úgy döntöttem, adok neki egy esélyt, hogy vajon nálam ez hogy működik. Mira táplálását nem befolyásolta, úgyhogy ez már siker, és a segítségével sikerült teljesen leadnom a felszedett kilókat, és most kevesebb a súlyom, mint a terhesség előtt. Van tőle energiám, nem koplalok, nem éhezem, megehetem, amit szeretnék az evős időszakban. Ez a módszer azért jó nekem, mert hajlamos vagyok este, a nap végén rágcsálni, eszegetni, ezt viszont a saját magam által kialakított időablak nem teszi lehetővé, így kordában tudom tartani saját magamat. Van, hogy rámtör az ehetnék, de akkor igyekszem leállítani magam - van, hogy kilengek, de ettől nem dől össze a világ, majd ha már nem két ember étkezéséért felelek egyszerre, hanem csak magamért, szükség esetén tudok majd magammal szigorúbb lenni. A több zöldséget kellene még valahogy magamra erőltetni, és a nassolást visszafogni, hogy még jobb legyen a helyzet.

Egyéb sikerek

Megtisztelő volt részt venni a Suhanj! Alapítvány által szervezett Erőt adunk konferencián előadóként, ahol arról meséltem, milyen anyaként ultrákat futni, és hogyan küzdök meg saját magammal a futás által.
Készült velem egy podcast szintén a futás kapcsán, a Válaszd az egyensúlyt csatornájára, szerintem nagyon jót beszélgettünk.
Tavasszal Kandó Tamás sportriporterrel is beszélgettünk egy podcastban, szerintem ez is jól sikerült.
Februárban pedig, még a covid előtt a BSI Futónagyköveteknek tarthattam előadást az edzéstervezésről, ez volt az első ilyen felkérésem, aminek nagyon örültem.


Mik a terveim 2021-re?

Szeretnék újra heti 5-öt futni, mennyiségileg és minőségileg is jobb edzéseket végezni.
Képezni magam szakmailag, tanulni, olvasni, fejlődni.
Heti legalább 2, minőségi erősítő edzést beiktatni, mert nagyon kell a testemnek, ami igencsak elgyötört a gyerekcipeléstől, szoptatástól, kifacsart pózokban történő kevés alvástól.
Eleget nyújtani és hengerezni.
Sok időt tölteni a családommal, a gyerekekkel, együtt sportolni, együtt lenni.
Könyveket olvasni, jó filmeket, sorozatokat nézni.
Boldognak és egészségesnek lenni továbbra is.

Nem volt könnyű év 2020, hosszú, borús, néha rossz hangulatú volt, voltak benne stresszes helyzetek (pl. Mira születése a karanténidőszak alatt), de igyekeztem belőle kihozni, amit lehetett, és összességében mindenből jól jöttem ki. De nem bánom, hogy vége lesz - és bár nem jelent semmit egy új évszám, de azért mégiscsak jó lesz, ha már nem ez az év lesz, hanem egy másik.

Sikeres, boldog új évet kívánok mindenkinek!

Hogyan fussunk biztonságosan a koronavírus idején?

Nem könnyű a helyzet most a világban a koronavírus járvány miatt. A futóeseményeket törölték, a közösségi futásokat elnapolták, a futók motivációja megcsappanni látszik. De aki szeret futni, az próbál nem megállni, és amíg teheti, folytatja az edzéseit.

egyedul1.jpg

Kérdés, hogy hogyan legyenek a futóedzések biztonságosak a járvány idején. A legfontosabb az egészség, hogy egészségesek maradjunk, ne fertőződjünk meg, és ne fertőzzünk meg másokat. Egy ilyen ismeretlen betegség terjedésekor biztonságosabb bent lenni és amennyire csak lehet, elszigetelődni másoktól. Hiszen amikor több ember van egy helyen, közel egymáshoz, akkor óhatatlanul előfordul köhögés, tüsszentés, egymáshoz érés – a kórokozók pedig észrevétlenül terjednek az emberek között. Az otthon maradással és az emberektől való távolságtartással ezt kerülhetjük el könnyebben.  

Ám azt fontos tudni, hogy a rendszeres sport immunerősítő, egészségjavító hatású, plusz a stresszkezelésben és a pszichés jóllét fenntartásában segít – ezekre pedig nagy szükség van egy járvány időszakában.


Biztonságos-e a kinti futás?


Mindenképpen biztonságosabb, mint mondjuk egy zárt edzőteremben sportolni – nem véletlenül zárnak be sorra az edzőtermek, hogy ezzel is elejét vegyék a járvány terjedésének. De kint is úgy érdemes futni, hogy olyan helyre megy az ember, ahol nem érintkezik másokkal, elenyésző a forgalom és a másokkal való kapcsolat lehetősége. Érdemes a futásokat kora reggel vagy este végezni, amikor kevesen vannak kint, illetve olyan helyet választani, ahol szintén kicsi a forgalom.


Mi a helyzet a közösségi, csoportos futásokkal?


Nem véletlenül fújták le szinte az összes ilyen megmozdulást. Bármennyire is ösztönző és jó hangulatú egy közösségi futás, most jobb, ha egyedül megyünk – vagy esetleg olyannal, akivel egy háztartásban élünk. Ha mégis többen futnánk együtt, akkor mindenképpen kerüljük a fizikai kontaktust, ne puszival köszönjünk, ne pacsizzunk, ne fogjunk kezet, ne ölelkezzünk egymással, futás közben pedig próbáljunk egymástól legalább 1 méteres távolságot tartani. Futás után az első dolog legyen az alapos kézmosás, az izzadt futóruhák levétele, mosása, és persze az alapos zuhanyzás.

egyedul2.jpg

Karanténból ki lehet-e menni futni?


Ha hatósági házi karanténban vagy kórházban van valaki, akkor azt elhagyni nem tudja, így a kinti futás megoldhatatlanná válik.
Ha valaki önkéntes karantét vállal, hogy ezzel mérsékelje az emberek között töltött időt, de szeretne kimenni futni, akkor saját döntése alapján kimehet.
Ha esetleg kijárási tilalom lépne életben, akkor annak a szabályait kell betartani.
A mérsékelt testmozgás segíthet a szervezetnek és az immunrendszernek a fertőzés legyőzésében, de mozogni természetesen csak akkor tud valaki, ha semmilyen tünete és panasza nincsen. Az otthonlét alatt, ha megoldható, a futópados futás mehet, de a saját testsúlyos gyakorlatokat is lehet végezni. Lázasan, legyengülten azonban tilos sportolni, tévhit, hogy a mozgás kiűzi a kórokozókat a szervezetből – a betegen mozgás csak ront a helyzeten.


Megérinthetem-e a zebránál a jelzőgombot, ha át szeretnék menni?


Jobban jársz, ha a kezed, ujjaid helyett inkább a könyököddel nyomod meg a gombot, így kisebb az esélye, hogy utána az arcodhoz érve kórokozókat juttatsz a bőrödre. Egyébként a vizsgálatok szerint a napfénynek való kitettség miatt a külső tárgyakon nem él sokáig a vírus – de sosem lehet tudni, hogy ki és mikor köhögött a kezébe és érintette meg azt az adott tárgyat, amihez utána futónként hozzáérsz. Ezért jobb nem megfogni semmit, ha nem muszáj.

Terjed-e a koronavírus izzadsággal?


A vírus elsősorban cseppfertőzés, köhögés, tüsszentés útján terjed, izzadság útján nem, ám ettől függetlenül nem tanácsos a szoros és közvetlen érintkezés a futók között.

Fertőzhet-e, akinek nincs tünete?


Vizsgálatok szerint a koronavírus már azelőtt is fertőzhet, hogy a tünetei megjelennének, de azt egyelőre nem tudni, mennyi ideig és mennyire képes fertőzni. Ezért is fontos a távolságtartás, hogy lehetőleg ne menjünk emberek közé akkor sem, ha egyébként nem vagyunk betegek, és nincsenek tüneteink. És nem lehet elégszer hangsúlyozni a kézmosás, kézfertőtlenítés fontosságát, és azt, hogy ne érintsük meg az arcunkat!

Mi a helyzet az immunrendszerrel egy kemény edzés vagy verseny után?


A komoly sportteljesítmény hatására az immunrendszer legyengülhet, nem véletlenül betegszenek meg sokan egy maraton teljesítése után. Ilyenkor a szervezet fogékonyabb a fertőzésekre, a fizikai és mentális stressz is növelheti a betegségek esélyét.
A vírusos időszakban épp ezért érdemes inkább a könnyebb, kevésbé intenzív futásokat, edzéseket előnyben részesíteni, nem túltolni, odafigyelni a pihenésre, regenerálódásra, vitamin- és ásványianyag-bevitelre futás után. Ezek segítenek az immunrendszer erősítésében.

egyedul3.jpg

Biztonságosak-e az edzőtermek?


Sorra zárak be az edzőtermek pont azért, mert ők maguk is szeretnének hozzájárulni a vírus terjedésének megakadályozásához. Hiába a biztonsági óvintézkedések, a takarítás és fertőtlenítés, a zárt helyen egyszerre előforduló sok ember és egymás közelsége növeli a vírus terjedési esélyét. Még ha van is olyan edzőterem, ami még nyitva van, érdemes inkább otthon vagy a szabadban edzeni.

Törölték a versenyt, amire készültem, lefussam egyedül, vagy a helyszínen „illegálban”?


Nem véletlenül törlik a futóversenyeket, hogy ezzel is elejét vegyék a vírus terjedésének. Nem könnyű most a versenyszervezőknek, hiszen hónapok, évek munkája megy kárba, az anyagi veszteségről nem is beszélve. De aki felelős szervező, az lemondta a versenyeit. Aki pedig felelős futó, az ezt tudomásul veszi.
A felkészülés nem vész el, az edzettség nem veszik el a verseny törlésével. Ha megoldható, és úgy érzi valaki, egyedül lefuthatja a verseny napján a verseny távját, hogy megnézze, mire lett volna képes, de persze ez nem ugyanaz, mintha ezt egy szervezett eseményen tenné.
Az „illegál” futás pedig, hogy valaki odamegy a verseny helyszínére, esetleg másokkal csoportosulva, együtt teljesíti a versenyt, nem javasolt, hiszen ez is másokkal való érintkezést jelent, ami ebben az időszakban nem ajánlott.

Nem könnyű ez az időszak az emberek számára, de odafigyeléssel és felelősségteljes gondolkodással könnyebben átvészelhetjük!

A cikk alapjául egy Runner's World UK cikk szolgált.
Fotó: Freepik
A cikket eredetileg a Futnimentem.hu oldalon publikáltam.

Fókusz és versenyzés: bekapcs!

Ha a tavalyi évemre azt mondom, hogy nagyon jó volt, akkor az idei év gyakorlatilag az ellentéte. Nem véletlenül nem is írtam idén olyan sokat. Nem volt sok minden, inkább csak a lényegesekről írtam, a nyűgjeimet meg igyekeztem kihagyni, vagy csak röviden tálalni. Nem véletlenül alakultak így a dolgok, és talán nem is baj, hogy ez az év olyan volt eddig, amilyen, részben tudatosan, részben véletlenül lett ilyen, de tanulok belőle folyamatosan.

A Spartathlon után nem tudtam, hogyan tovább, kissé buta módon csak odáig terveztem, azt akartam megcsinálni nagyon, beletettem mindent, amit tudtam, és életem legjobb versenyét és futóélményét kaptam cserébe. Azóta is valahányszor eszembe jut, libabőrös leszek és könnybe lábad a szemem, és gondolatban visszatérek oda, futás közben is sokszor felidézem, milyen volt ott lenni. Imádtam, és vissza fogok még menni. De ezt már tudjátok.

De utána kissé túlzottan elengedtem magam, és ennek meg is lett a böjtje. Azt hittem, hogy ha nincs terv, attól még jól fogok tudni futkosni, csak lazán, jólesően, nem olyan sok kilométert, de azért tisztességesen. Nem így lett. Szeretek futni, nagyon rossz, ha nem futok, és megyek is, de teljesen mást jelent nekem a futás akkor, ha van valami időhöz kötött, "kézzel fogható" cél, mintha csak úgy lógok a levegőben és megyek bele a vakvilágba, és igazából csak azért futok, hogy fussak.

A Thor Gym-es edzőképzés ideje alatt értelemszerűen a futás nem volt annyira fontos, ám amikor vége lett, nem tudtam rendesen visszaállni, mert nem volt tervem a "hogyan továbbra". Közben ott volt az a mizéria a talpamon lévő tyúkszem körül, ami rohadtul fájt és minden gyalogos- és futólépésemet megkeserítette hónapokon keresztül, kétszer kellett kiműttetnem, a második, lézeres kezelés után iszonyú lassan gyógyult, hetekig futottam úgy, hogy egy kb. 1 forintos nagyságú lyuk volt a jobb talpamon pont ott, ahol a talajjal érintkeztem. De szerencsére végül meggyógyult, és ajánlom neki, hogy többé ne is térjen vissza.

A teljes téli alapozás kimaradt, tavasszal sem futottam szinte egy tisztességes hetet sem, az Ultrabalatonon iszonyúan fájt a szívem, hogy nem indulok, még akkor is, ha amúgy sem is terveztem, és nem is jutottam volna túl sokáig. De arra jó volt, hogy rájöjjek, össze kell magam kapni, mert így nem jó, nem vagyok boldog, nem vagyok kiegyensúlyozott, nem találom a helyem a világban, nem tudom hol levezetni a munkában beszedett, a korábbinál jóval több stresszt (előléptettek, több teendőm és felelősségteljesebb feladatköröm van januártól), úgyhogy vissza kell csinálnom mindent, ahogy korábban volt. Az edzések cél nélkül nehezen és szenvedősen teltek, a formám pocsék volt, szarul éreztem magam a bőrömben.

37174497_855607831299821_3173681670091964416_n.jpg

Megcsináltuk ugyan Milánnal a Szimplát, de annyira gyengén mentem, hogy szívem szerint elástam volna magam. Pont jókor jött Zsófi és az Ultra Tisza-tó páros, mert emiatt kissé összekaptam magam, de a verseny után megint a posványban találtam magam. Kínlódtam, szenvedtem, szörnyen mentek a futások, sem erőm, sem kedvem nem volt menni, mert semmi örömöm és sikerélményem nem volt. Csak húztam bele magam a mocsárba még jobban. Erre sajnos alkatilag hajlamos vagyok, ha valami szar, akkor én még simán ráteszek magamnak 2-3 lapáttal - és így már semmi nem lesz jó. Boldogtalannak éreztem magam, sem a munkában nem találtam a helyem, sem a futás nem tudott kihozni ebből az állapotból. Nekem a futás volt az elmúlt években az önmegvalósításom, a sikerélmény-szerző területem, amitől jobbnak, erősebbnek éreztem magam, amitől kiegyensúlyozottabb voltam, ami adott egy pluszt a mindennapokban. De mivel most a futás sem ment jól - mitől is ment volna jól -, nem volt semmi kapaszkodóm. Úgy éreztem, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy azt én szeretném, de nagy nehezen arra is rájöttem, hogy csak én tudok magamon segíteni. Milánnal nagyon sokat beszélgettünk a dolgaimról, szerencsés vagyok, hogy a férjem ilyen régóta szeret és figyel rám, és elviseli, ha épp rossz passzban vagyok, meghallgat és ha máshogy nem is tud éppen segíteni, tartja a vállát, hogy azon bőgjem ki magam. Közös erővel arra jutottunk, hogy találjak magamnak egy versenyt, egy célt, ami megvalósítható, belátható időn belül van (tehát látom, hogy x hét múlva, nem kell rá túl sokat várni), és csináljam.

39164777_724041477927577_1417668897959575552_n.jpg

Kitaláltam, hogy indulni szeretnék a velencei 12 óráson. Nem a 6 óráson, mert azt a távot annyira sosem szerettem, ahhoz eddig sem voltam elég gyors. A 12 órás viszont kellően hosszú, kellően tud fájni, kellően ultra ahhoz, hogy engem motiváljon. Igen, fájni fog, tudom, hogy fájni fog, viszont azt is tudom, hogy meg fogom tudni csinálni. Ettől remélem, hogy visszahoz, hogy érezzem, hogy élek, hogy csinálok valamit, hogy van akaraterőm és elszántságom. Furán működöm, tudom. Gabinak is előadtam az ötletem, és teljesen érthető módon először nem támogatott benne. De mivel az edzőmmel is szerencsém van, mert figyel rám, érezte, hogy valami nagyon nem oké mostanában, így kérte, hogy üljünk le beszélgetni, mondjam el, mi van most, mit szeretnék, találjuk meg azt, ami segít rajtam és kirángat a gödörből. Átbeszéltük, Gabi megértette, mit szeretnék és miért, így végül engedélyezte a 12 órát, és kiadta parancsba, hogy még a verseny előtt találjam ki, mi lesz a következő, amit szeretnék és motivál. Ha tudtok valami jó kis versenyt, ami érdekes lehet számomra, szóljatok!
Nekem egyébként fontos, hogy az edzőm ilyen, és az is, hogy tudjon róla, hogy mit csinálok, milyen versenyre megyek. Biztos vannak olyanok, akik az edzői "utasítás" ellenére csinálnak dolgokat, én nem ilyen vagyok. Így tudunk együtt dolgozni hosszú évek óta, és így maradhat meg a jó kapcsolatunk.

Szóval indulok Velencén a 12 óráson. Nincs PB terv (hivatalosan 112 km a legjobbam még 2015-ből), tudom, hogy most nem lesz belőle egy nagy futás és egy nagy eredmény. "Csak" egy ultrát akarok futni. Úgy akarok odaállni, hogy fókuszált vagyok, és végigfutom az egészet, magamért. Egy jó érzésű, összeszedett futást akarok, ahol egyben vagyok, és újra megtalálhatom magam a futásban. Régóta szeretnék egy olyan versenyt futni, ahol az elején benyomom a zenét a fülembe, felteszem a szemellenzőt és csapatom végig, ahogy tudom, csak magamra figyelve. Nem hasonlítom magam sem a korábbi önmagamhoz, sem pedig másokhoz. Ez a terv, remélem, összejön. Mikor megkaptam az áldást a versenyre, már másnap átkattant az agyam, és jobban ment a futás. Úgy látszik, tényleg így működöm.

A 12 órás előtt azért még lesz más is: a Sparta Team újra összeáll: a "győztes" csapaton ne változtass elvalapján Zsófival ismét párosban futunk majd, méghozzá a Suhanj6-on, tuti jó lesz, szerintem ügyesek leszünk, gátfutásban már nagyon jók vagyunk, és remélhetőleg éjjel nem fog minket szarrá égetni a nap sem!

37619034_2053821271359956_1355246491819573248_n.jpg

A futóedzések mellett egyébként minden héten 2-szer, de van, hogy 3-szor is előpakolom a súlyzószettemet és nyomom az erősítő edzéseket. Úgy érzem, hogy megéri csinálni, erősebbnek érzem magam, a kezdetben béna gyakorlatok is egyre jobban mennek, és egyébként élvezem is az edzéseket. Magamnak rakom össze, hogy mit csinálok, és mindig jól kipurcantom magam (kemény edző vagyok, na), de nagyon jó érzés.
Voltam a héten Vandánál manuálterápiás kezelésen, mert a nyakam mostanában nem az igazi és többször beáll, és megjegyezte, hogy sokat javult a tartásom, láthatóan szebben tartom a vállaimat, mint korábban, ami az erősítésnek köszönhető, szuperjól esett ez a pozitív visszajelzés.
A kedvenc gyakorlatom amúgy az evezés, akár rúddal, akár TRX-szel, Bálint anno ezt javasolta azoknak, akik sokat ülnek, nem véletlenül, a vízszintes irányú húzás pont ellentétes azzal, amit egész nap csinálok: ülök a gép előtt előrenyújtott karokkal, amitől a vállaim előreesnek és a nyaki gerinc szakasza is túlterhelődik. Úgyhogy evezek rendületlenül március óta, és megéri. Az edzősködés amúgy nagyon érdekel és vonz, és szeretnék még sokat tanulni ezzel kapcsolatban, mert úgy érzem, ez igazán nekem való téma, amivel szívesen foglalkoznék.

39164233_299246340850412_1119718297852444672_n.jpg

Az utóbbi 2-3 hétben pedig voltam párszor indoor cycling-on is a Suhanj Fitnessben, úgy éreztem, jót tenne a testemnek egy másfajta kardioterhelés is, hátha jobban alakulnak a formáim, szeretném a tavalyi versenysúlyomat és formámat visszaszerezni. Az étkezésre is igyekszem jobban figyelni, néha van egy kis elhajlás, de az össze-vissza kajálás helyett megint a sporttáplálkozás került előtérbe. Lassan haladok, de legalább visszaálltam a régi utamra. Most fókusz van és cél van, és meglátjuk, mit hoz az ősz.

2017, a besteverfutóév

A tavalyi érfelvágós hangulatú évértékelő írásom után idén ne számítson senki negatív hangulatra, meg önostorozásra! Mert ilyen most nem lesz! Amilyen szar volt a 2016, olyan jó lett 2017, és úgy gondolom, hogy ezt most nagyon MEGÉRDEMELTEM, így, csupa nagy betűvel.

Több mint 4 év munkájára került fel a korona szeptember 30-án, a fejemre pedig az a koszorú, amiért szinte mindent csináltam. Ott és akkor volt a csúcspont, egy út vége, de mégsem a vége. De megyek szép sorban elölről, felidézem a legfontosabbakat, képekkel tarkítva.

Január és február az alapozásé volt, egyre jobban mentek a hosszú futások is, különösen emlékezetes volt az a 40 kilométeres futás, amit mínusz 18 fokban, frissítés nélkül futottam (mert 20 perc után minden frissítőmből jég lett, és érthető módon nem tudtam őket kiolvasztani), és arra az edzésre is szívesen emlékszem vissza, amikor a maratoni egyéni csúcsomat is megjavítottam - volna, ha nem csak 40-et futok. Na meg a rám fagyó ónos eső. Közben az esélytelenek nyugalmával beneveztem a Spartathlonra. Azt gondoltam, ha kisorsolnak, boldog leszek, ha nem, akkor jövőre megpróbálom újra, adok még neki egy évet.

blogba1.jpg

Szóval volt itt minden, de én edzettem szépen, mert márciusban várt rám a 100 kilométer, és tudat alatt egy revans az előző évi feladásért. Amiért mentem, sikerült, 10 óra 19 perc alatt, ha nem is mindig könnyen, mert a frissítést elszúrtam, de legyűrtem a százast, összetettben 5. lettem, sőt a nem OB résztvevők nyílt versenyét én nyertem. Visszatértem az ultrákhoz, legyőztem egy mumusomat, és ezzel az eredménnyel a következő két évre biztosítottam azt, hogy nevezhessek a Spartathlonra.

opti2.jpgFotó: Szabó Áron


A 100-as utáni jónéhány napban szinte lebegtem. Egyrészt a 100-as teljesítése, a sikeres visszatérés miatt, másrészt mert ekkor készült el a Főnixem, amiből úgy éreztem, erőt tudok majd meríteni, harmadrészt mert ekkor volt a Spartathlon sorsolás, és egyenes ágon bekerültem az indulók közé. Azt sem tudtam, hol vagyok, de tényleg, lila ködben léteztem. Egyet viszont biztosan tudtam: megyek a Spartathlonra, és meg is fogom csinálni, ha beledöglök is!

Áprilisban Sárvár jött a megszokott módon, de se nem 24, se nem 12 órán indultam, hanem kivételesen 6 órán. A frissítésem természetesen itt is elcsesztem, de így is sikerült egyéni csúcsot menni, 63,1 kilométert, bár a 65 volt az eredeti cél, de nagyon örültem neki. Korosztályos 2. lettem, így most is vittem haza egy serleget.

fb_img_1492875865477.jpg
Májusban aztán megkaptam az idén nekem járó pofont, de még pont időben ahhoz, hogy összekaphassam magam utána. Az Ultrabalatont nem sikerült befejeznem, utáltam az első métertől, nem ment a futás, elcsesztem a frissítést annak ellenére, hogy ötcsillagos csapat kísért. Rosszul voltam, szédelegtem, 30 fokban rázott a hideg, hánytam, hasmenésem volt. Ezekből még összekapartam magam, de annyira nem voltam ott fejben, annyira nem tudtam koncentrálni, hogy nem is akartam igazán az egészet. 124 kilométernél kiszálltam. A bokám adta fel a harcot, és az év további része miatt nem akartam még jobban szétverni. De ha őszinte akarok lenni, akkor a fejem volt a fő problémaforrás. A bokám hamar helyrejött, de tudtam, hogy a fejemen és a frissítésemen is sürgősen dolgozni kell, ha nem akarok a Spartathlonról leszegett fejjel, szégyenteljesen hazakullogni. Elég volt az UB-n ezt érezni, de megérdemeltem, és kellett. Mennem kellett tovább.

18528111_1736294233052139_9173444803893254637_n.jpg

Az Ultrabalaton utáni csalódást a VOLT fesztiválon vezettem le, végigüvöltöttem és végigugráltam a Linkin Park első magyarországi koncertjét. Fantasztikus volt, energikus, erőt adó, feltöltött, eltettem magamnak azt, ami ott volt, ahogy Chester és Mike énekelt, ahogy a Rob, Dave, Brad és Joe nyomták. A mai napig ráz a hideg, ha rágondolok. Főleg, hogy három hétre rá Chester örökre elment. De a zene itt maradt, azóta is Linkin Parkra futok.

20232218_10211963207609527_2915936504476478698_o.jpg

Mivel szeretem a tavakat, és kellett egy hosszú futás versenyen az UB feladás után, ahol bizonyíthatok magamnak, és ahol tesztelhetem az új frissítést, amit a Panhellen dietetikusával, Szarka Dorottyával raktunk össze, beneveztem az első Ultra Tisza-tóra. 111 kilométer, pont jó lesz. Nem kértem kísérőcsapatot, egyedül akartam futni, leadott frissítéssel és a mellényemben, hogy gyakoroljak. És ment! Az lett az addigi legjobb versenyem, ment a frissítés, ment a koncentráció, jókedvű voltam, összeszedett, és bár a 12 órán belüli idő nem jött össze, mégis boldog voltam, és Milánnal sikerült közösen befutnunk. Ott éreztem először azt, hogy rendben vagyok, meg fogom tudni csinálni, amit szeretnék.

19554826_1433473190035698_2576953107778120276_n.jpg

dsc6903.jpg

Egész nyáron végig edzettem, próbáltam a legnagyobb melegben, hogy szokjam, tanuljam, erősödjek benne. Nem volt mindig könnyű, de amit Gabi előírt, azt lenyomtam legjobb tudásom szerint. Semmin nem lepődtem meg, még az olyan edzéskombinációkon sem, amikor nappal 35 kilométer, majd még aznap éjjel a Suhanj6 várt rám. Meg kellett csinálnom, úgyhogy megcsináltam. Jó volt, hogy óriási Gizion team volt ott a versenyen, élmény volt a csapattársaimmal együtt futni.
A fejbéli erősödésben dr. Paál Emőke sportpszichológus, nem mellesleg fantasztikus terepultrás volt segítségemre, akihez nyár közepétől kezdtem el járni, hogy rendbe tegyük, amit rendbe kell. És úgy éreztem, rendben vagyok, rendben leszek.

20746260_725310397676951_8714625537902197554_o.jpg

A szeptember nagyon hamar eljött. Közeledett a Spartathlon. De valahogy éreztem, tudtam, hogy képes vagyok rá, ott a helyem, van ott keresnivalóm, megérdemlem, megdolgoztam érte, hogy ott lehessek. Úgy mentem oda, hogy meg fogom csinálni, Milán és Gabi segítenek benne, nekem csak futnom kell, és csak én ronthatom el, de azt meg ne fogom, nem ronthatom el. És nem rontottam el. Életem legjobb versenyét csináltam meg a világ egyik legnehezebb ultraversenyén.
Úgy mentem, mintha nem lenne holnap, kikapcsoltam mindent, és csak arra gondoltam, hogy kell a koszorú, megyek és elveszem. Mentem és elvettem, örökre az enyém. Minden klappolt, nem rontottam el semmit, erős és összeszedett voltam. 33 óra 55 perc alatt megtettettem 246 kilométert Athén és Spárta között, egy ismeretlen országban, addig ismeretlen útvonalon, és végig azt éreztem, otthon vagyok, hazaértem. Megcsináltam életem versenyét, én lettem a 10. magyar nő, aki odaért Leonidász szobrához. Amúgy még a mai napig is hihetetlen, pedig megtörtént, de ha visszagondolok rá, olyan, mintha nem is én lettem volna ott, nem is én csináltam volna, pedig én voltam. Még mindig emésztem. De tudom, hogy megérdemeltem, kellett, járt. Imádtam az egészet, és vissza fogok menni, mert újra át akarom ezt élni.

37531749352_29754f7f95_k.jpg

cel1.jpg

cel2.jpg

A Spartathon után kivettem a jól megérdemelt lazító időszakomat. Az eddigiekhez képest keveset és lassan futok, letudtam egy betegséget, megcsináltattam a tetoválást, amit szerettem volna.

tet.jpg

Egyelőre nem tervezek semmi komolyat 2018-ra, hagyok magamnak időt, főleg fejben, hiszen hosszú időn keresztül a futás volt a legfontosabb a család és a munka mellett, most próbálom tanulni, milyen az, amikor cél nélkül futok, és igyekszem olyan dolgokra időt szakítani, amikre a futás miatt nem volt elég időm. Az tuti, hogy az ultrák nem menekülnek meg tőlem, mert a futásnak ezt a vonalát érzem magaménak, itt tudok leginkább kiteljesedni és ebből nyerek örömet és energiát.

2017 szuper volt, megvalósult az álmom. Köszönöm az ebben való közreműködést Milánnak és Milcsinek, a két legszuperebb pasimnak, Barát Gabinak, az edzőmnek, a szüleimnek és a testvéreimnek, és azoknak a szakembereknek, akik folyamatosan segítettek és segítenek nekem: Filip Krisznek a masszázst, Kelemen Vandának a manuálterápiás kezeléseket, Szarka Dorottyának és a Panhellennek a táplálkozási tanácsokat és a frissítést, dr. Paál Emőkének a sportpszichológiai segítséget. A Gizionoknak pedig hálás köszönet a Hankathlonért! :)

Jöhet 2018!

Most hogyan tovább?

Hogyan tovább egy Spartathlon után? Mi a következő cél? Mit fogok csinálni most, hogy megvan a nagy álom? Sokan kérdezték ezt az elmúlt napokban, de azt hiszem, mindenkinek azt mondtam, hogy nem tudom. Azért, mert még én magam sem tudom. És még nem is érzem az idejét annak, hogy ezen gondolkodjam. Három hét telt el a Spartathlon óta, de még mindig nem sikerült teljesen felfognom a történteket.

cel3.jpg

Oké, Spartathlon teljesítő vagyok, de nem Spártai Hős, nem vagyok hős, nem szeretem ezt a megnevezést, nem tudok vele azonosulni, mert semmi hősieset nem csináltam. Célba értem életem versenyén, mert tényleg ez volt életem versenye, a legjobb, a leghosszabb, amiért a legtöbbet tettem, és amit a legjobban, legösszeszedettebben tudtam megcsinálni. Erre nagyon büszke vagyok. Élvezem a figyelmet, szeretetet, tiszteletet, amit minden irányból kapok ismerősöktől, barátoktól, ismeretlenektől. Adtam pár interjút, jelentek meg rólam cikkek, örömmel mesélek bárkinek arról, hogy milyen volt a verseny, hogy készültem fel, mit csináltam, hogy csináltam. Jólesik, hogy ez van most, nagyon. De ez a figyelem nem fog örökké tartani, és nem is akarom, hogy örökké tartson. És nem is tervezem, hogy innentől kezdve "abból élek", hogy megcsináltam a Spartathlont. :)

 cel1.jpg

Most a hétköznapokba való visszarázódás, visszaszokás a fő feladat. Mert ha elfelejtem befizetni az óvodában Milcsi ebédjét (nem felejtettem el!), ha nem végzem el a munkámat, nem adom le határidőre a megbeszélt cikket  (elvégzem, leadom!), nem takarítom ki a lakást (kitakarítom!), nem hivatkozhatom arra, hogy de hát én lefutottam a Spartathlont, mert ez így senkit nem érdekel. Meg nem is az én stílusom. De nehéz újra csak a hétköznapokban élni, ide-oda rohangálni és pattogni a teendők között, amikor nincs előttem valami nagy cél, ami erőt ad, amiért küzdök, ami átlendít. Most még nincs ilyen, és nem is tudom, mikor lesz. Oké, benne van a fejemben, hogy szeretnék egy gyors maratont futni (nekem ez 3:30-on belüli), és az is, hogy most lehetne ezt a formát továbbmenteni egy jó 24 órásra (mondjuk 205 km feletti eredmény). De mégsem tudom még kitűzni, hogy mit akarok. És talán most még nem is szabad.

cel2.jpg

Ami biztos, hogy nem tudok nem futni, úgyhogy futok, egyelőre konkrét cél nélkül. Azt hittem, hogy ez nekem nem megy, mert eddig mindig volt valami, amiért futottam, amire készültem. Most nincs, de tudok így is futni, mert eléggé szeretek futni. Egy teljes futásmentes hetem volt a Spartathlon után - jó, 3 nap után megnéztem (farmerben, utcai ruhában), tudok-e még futni, ment, de kb. 200 méter elég is volt. Egy hét után döcögtem egy szigetkört, aztán két nappal később még egyet. Mindkettő testen kívüli élmény volt, olyan, mintha nem is én futottam volna, még nem voltam jelen a saját testemben, máshol voltam, másvalaki voltam, aztán visszatértem önmagamba. Ezután volt két nagyon rövid, kevés kilométeres hetem, 15 és 20 kilométerrel, benne egy versennyel, Milcsit kísértük az első éremszerző 2,5 kilométeres versenyén, nagyon ügyes volt a drágám.

Runner family - 2.5 km together #running #runnerfamily #family #raceday #race

Hanka / Haanchee (@haanchee) által megosztott bejegyzés,

Ez a hét már egy "rendes" futós hét, visszaállok a heti 5 edzésre, kértem Gabitól edzéstervet, de csak lightosat, semmi durvulás vagy megerőltető futás, olyan 50-60 kilométeres hetekkel szeretném szinten tartani magam. Ez kényelmesen belefér az életembe, kell is, hogy mozgásban, formában maradjak, ne tunyuljak el, kell a testemnek és a lelkemnek is. Meg azért is kell, mert eléggé kocka vagyok abból a szempontból, hogy a bevált napirendemet jó tartani, mert ha ez nincs meg, akkor szétcsúszom és nem tudom, mi van. Lehet, hogy mostanában kimarad majd egy-egy edzés, de emiatt nem lesz lelkiismeretfurdalásom. Közben elmegyek egy jó alapos kivizsgálásra is a Sportkontrollba, Breyer Helga doktornővel megbeszéltük, mit érdemes most megnézetni a laborban, plusz csinálunk egy terheléses cukor-inzulin vizsgálatot is, hogy lássuk, az anyagcserém milyen állapotban van.

A fő most az, hogy szinten tartsam magam, aztán meglátom, mikor áll össze újra a kép, és mikor döntöm el, hogyan tovább. Egy biztos, futni fogok, az ultrákról sem mondok le, és egyszer, valamikor a Spartathlonra is vissza fogok, vissza kell még mennem.

37531749352_29754f7f95_k.jpg

Már látom a fényt az alagút végén...

Az elmúlt hetekben elég sokan kérdezték, hogy hogy bírom magam rávenni a futásra ebben a hideg, ködös, ónos esős, szmogos időben, mert hogy ez szörnyű. Hát igen, szerintem is az, ez a tél most nagyon durvára sikerült, volt itt minden. Ahogy visszaemlékszem, az elmúlt 4-5 évben szerintem összesen nem volt ennyi hideg, sötét nap, mint ezen a télen. Tavaly és tavalyelőtt baseball sapkában futottam végig, csak egy fülvédő pántot tettem fel, idén viszont vastag kötött sapkát húztam, hogy ne fagyjon le a fejem, és most kellett először négy és öt réteg ruhát vennem felülre a megszokott három (aláöltöző, pulóver, mellény) helyett, hogy ne fagyjak meg.

Kifogtam az összes nagyon hideg napot a hosszú futásaimra, egyszer a mínusz 18 fokban futottam 40 kilométert (minden frissítésem megfagyott, a kezemmel pedig végig pumpálnom kellett, hogy ne fagyjanak le az ujjaim), egyszer a mínusz 11-ben mentem szintén 40-et. Csúszkáltam 35 kilométeren át a jégpáncéllá fagyott városban, amikor minden tükörjég volt, és volt olyan edzésem is, amikor rám fagyott az ónos eső.

Nem gondolom, hogy ezek miatt én lennék a világ legkeményebb embere, mert tudom, hogy mások is kint voltak és csinálták a saját edzéseiket tisztességesen, teljes erőbedobással, még akkor is, ha a körülmények nem voltak kedvezőek. De mindig igyekeztem kihozni az adott edzésből és magamból is a tőlem telhető maximumot, amit a körülmények engedtek.

Nem volt könnyű ez a tél, és még mindig nincs teljesen vége, ahogy látom, de hátha most már jön a tavasz. Volt egy-egy kihagyott edzésem, amikor beütött az alváshiány és a stressz (mert hajlamos vagyok sok mindent vállalni, amiről azt gondolom, hogy bírom, és bírom is, csak néha kiütöm magam), és úgy gondoltam, többet ártanék magamnak azzal, ha nekimennék a futásnak, mintha kihagyom, és inkább megpróbálom magam összevakarni, mielőtt teljesen lerobbannék. A nagy betegségek így - lekopogom - elkerültek, egy-egy apróbb megfázás ment át rajtam 2-3 nap alatt, úgyhogy remélhetőleg ügyesen megúsztam. Tavaly vagy tavalyelőtt nem engedtem volna meg magamnak ilyen kihagyásokat, de idénre lazítottam magamon, a maximalizmusomon és a lelkiismeretemen annyit, hogy ez beleférjen anélkül, hogy aztán önostorozásba fognék. Most már tudom, hogy ha túl komolyan veszek valamit, akkor az nem mindig sül el jól, ezért nem szabad túlgondolnom bizonyos dolgokat.

Ami nagyon nehéz, hogy amennyire azt éreztem az eddigi alapozásokkor, hogy gyorsan elment a november-december-január-február, most annyira vánszorgott ólomlábakon az idő, mintha sosem akarna vége lenni ennek az időszaknak. Siettetni nem tudom, úgyhogy elviselem és kitartok, de most már látszik a vége szerencsére.

Az első számú motivációm mindig a kiszemelt, távoli célverseny, amire igyekszem a felkészülésemet építeni. Első körben most ez az Ultrabalaton újbóli egyéni teljesítése, második körben pedig, ha a szerencse, a sors, meg a ki tudja még mi úgy akarja, akkor a Spartathlon. Az UB biztos, a Spartathlon pedig hamarosan kiderül, az esélytelenek nyugalmával várom a sorsolást. Bár nagyon távoli még mindkettő, de mivel mindkettő elég hosszú verseny, ezért tisztességesen szeretnék rájuk felkészülni, ezt meg már most el kellett kezdeni. Valószínűleg nem olyan rossz érzés háromszoros UB teljesítőnek lenni, én is szeretném ezt kipróbálni. :)

A hétköznap reggeli futásaim egyik fontos motiváló tényezője az idő: ha reggel nem megyek ki futni, akkor az a nap elúszott, mert délután/este már nem fogok tudni kimenni. Úgyhogy reggel mennem kell, de szívesen is megyek, jobban indul a napom tőle, megszoktam, hogy futással kezdek. És ha nehéz az edzés, akkor legalább hamar túl vagyok rajta, és úgy mehetek be dolgozni, hogy én bizony már lenyomtam a napi edzésemet, ettől meg jobban érzem magam.

Motiváló még a saját fejlődésem és a saját határaim feszegetése, és hogy visszafussak oda, ahol korábban voltam. Jópofa dolog összehasonlítani az egy-két hónappal, vagy akár egy évvel ezelőtti edzéseimet a mostaniakkal, láthatom a változást, láthatom, van-e fejlődés. Szerencsére van, és ez jó. A határaim feszegetése szintén motivál, ha van egy nehezebb, feladatos edzés, akkor felspanol a "munka", amit el kell végeznem. Most meg már közel az első verseny, ahol élesben is kiderül, mit tudok, bár inkább hosszú edzésnek tekintem, amit illik megcsinálni, így próbálom lazábban kezelni a versenyzést, mint eddig, és majd csak ott és akkor szétszaggatni magam, ahol és amikor kell, az meg még odébb van, addig el is kell jutnom.

Amikor a fáradtság miatt kihagytam pár napot a futásban, jólesett a pihenés, de közben hiányzott is, hogy futni menjek. Adtam időt magamnak a regenerálódásra. Az "újrakezdés" első futásán pedig megint azt éreztem, hogy imádok futni, hogy ezt akarom csinálni, ez az én sportom minden szépségével és nehézségével együtt. Hogy nekem jó, ha futhatok, mert ettől vagyok "teljes". És mivel szeretem és szeretek "teljes" is lenni, ezért futok. Nem mindig könnyű, és nem mindig pihentető úgy csinálni, mint egy ultrafutó, de úgy érzem, hogy nekem sokat ad a futás, sokat köszönhetek neki. És tudom, hogy mit szeretnék, és tudom, hogy ehhez mit kell beletennem, és szívesen bele is teszem - szerintem így tudom majd a legjobban értékelni az eredményt, amit aztán a befektetett munkából elérhetek. Jön a tavasz, jön a szezon, kíváncsian és izgatottan, de némi félelemmel várom, mi lesz belőle.

Fel és le!

Ma nem Budapesten futottam, hanem a Mátra alján: Pásztóról felfutottam Mátrakeresztesig, majd még egy kicsit tovább, a kellemes 10%-os emelkedőn felfelé. Nem a kedvencem a felfelé futás, de ezt is kell gyakorolni, és most meglepően jól ment, meg is fogadtam, hogy nem sétálok bele még a durvább szakaszokba sem, és sikerült! Visszafelé pedig szépen lecsorogtam, jó tempóban, de vigyázva a lábaimra. Jó kis flow futás lett, és a frissítést is gyakoroltam közben. Szép idő volt, sütött a nap, szép volt a táj, szóval jó kis futás volt ez!

15493763_605639776310681_1605273845224070209_o.jpg

 

 

5 év, 12 ezer kilométer

5 évvel ezelőtt, 2011. februárjában fogalmazódtak meg bennem az első ultrafutással kapcsolatos gondolatok, amik aztán hamar testet is öltöttek egy sárvári 12 órás versenyre való, hirtelen felindulásból elkövetett nevezés formájában. Akkor még nem nagyon tudtam, mire vállalkozom, és mai fejemmel visszagondolva nem is értem, mit gondoltam. Szerencsére a sors az utamba sodorta Gabit (bár nem kellett nagyon sodornia, mert ismertük egymást, együtt dolgoztunk és barátok lettünk), aki felajánlotta, hogy segít a felkészülésben. Így lett egy edzőm, aki azóta is mellettem van, segít, ösztönöz, támogat, és ha kell, visszafog.

Szóval 5 évvel ezelőtt indult útjára az "őrületem" - igen, néha még én is őrületnek tartom, de ettől szép és jó ez az egész, amit csinálok. Azóta - a terhesség és a szülés miatti jó 10 hónapos kihagyástól eltekintve - futok tudatosan, odafigyelve, építkezve. A szülés utáni első félmaraton óta elsősorban az ultrákra koncentrálok, azokra készülök, 2013 óta főként, azóta futom a "nagyját", a háromezer körüli és feletti éves kilométereket.

hh.jpg

Mögöttem van jó pár ezer kilométer, több száz futással töltött óra, sok-sok teljesített verseny, rengeteg fantasztikus élmény, több liter izzadság és könnycsepp, nehézségek, megoldandó problémák, megvalósított és még megvalósításra váró futós álmok. Voltak mélypontok, amikor abba akartam hagyni az egészet a fenébe, mert minek csinálom, semmi értelme, úgysem érek el semmit a futással, csak az időmet vesztegetem és veszem el a családomtól. Aztán mindig sikerült túllendülni a mélyponton, kitűzni egy újabb célt, amiért érdemes volt dolgozni, amiért futni akartam, amiért mentem és megyek hóban, fagyban, szélben, esőben és kánikulában is, és csinálom tovább. Megtanultam hinni és bízni magamban, küzdeni, kitartani. Még tanulom, hogy csak magammal foglalkozzam, és  ne másokhoz hasonlítsam magam, de jó úton járok ebben is, megvan a helyem, tudom, mire vagyok képes, és igyekszem nem idegesíteni magam mások miatt. Ha képesnek érzem magam valamire, akkor arra benevezek, aztán ott igyekszem magamból kihozni a maximumot.

A futás lemondásokkal jár, de ezek nem terhesek nekem. Most a futás ott van a prioritásaim között az első három hely egyikén, most még szeretek és akarok ezzel foglalkozni, szeretek erre időt szánni, úgy érzem, nem "károsítok" vele semmit, barátokat és jó ismerősöket szereztem általa, sok érdekes lehetőség került az utamba a futásnak köszönhetően. Futok szépen tovább, mert vannak még terveim, amiket nagyon szeretnék megvalósítani, gyűjtöm a kilométereket és az élményeket, és a következő 5 évben sem szeretnék unatkozni!

6 óra futás tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal

Rendhagyó és rapid "beszámoló" következik a 6 órás országos bajnokságról, ahol indultam. Nem kifejezett célokkal érkeztem, nem akartam versenyezni, csak futni egy jót, egy hosszút, elkezdeni az alapozást, ráhangolódni a télre. Részben sikerült, részben nem, mindenesetre sok tapasztalatot szereztem és sok következtetést vontam le a futásnak köszönhetően. (És betettem 58 km-t a kalapba.)

- Milánra nagyon büszke vagyok, nagyon szépen ment, végig jól, okosan futott, nem voltak problémái, megérdemelten javította meg a saját legjobbját, örülök a sikerének, mert nagyon kellett neki egy ilyen futás! ♥

- A 6 óra nekem úgymond sprinttáv. Csak épp nem tudom végigsprintelni. Az a baj, hogy mire rendesen bemelegszem és ráhangolódom a futásra, már vége is. Ha valami gondom van, akkor itt nem nagyon van idő várni arra, hogy megoldódik, mindenképpen haladni, nyomni kell. Viszont nincsen egy olyan stabil alaptempóm sajnos - mondjuk 5:30-5:40, amivel végig tudnék menni bármilyen körülmények között, és amiből elvesztegethetném az időmet, ha baj van. A jó futók itt mennek, nyomják, és sok-sok kilométerrel megvernek.

- A hosszabb távokat jobban szeretem, valahogy jobban fekszenek nekem, még akkor is, ha nehezebbek. Ott jön ki a stabilitásom, hogy a 24. órában is tudok futni, megállás után el tudok indulni, haladok a magam lassú, de stabil tempójában előre. 

- A jó maratonisták, és az újdonsült ultrások a 6 órán jó eredményeket tudnak elérni, jönnek az új futók, és én egyre hátrébb szorulok a ranglistán. Nem nyerni megyek, de azért jó érzés elöl lenni, mondjuk az első 6-10 futó között. Tudom, kik azok, akik bármikor jobbak nálam, és velük nem versenyzem, de az nem a legjobb érzés, amikor jönnek az "ismeretlen", új futók, és simán lenyomnak. Nem sajnálom tőlük, de akkor is, na... És nyomasztó, amikor sokan és sokszor leköröznek, és nekem nincs időm arra, hogy köröket vegyek vissza (ami 12 és 24 órán simán bekövetkezhet).

- Lassú vagyok ezen a távon. Hiába futok stabilan 6 percen belül, az sajnos nem elég. Valahogy össze kell kaparnom magam a tempómat illetően. Sajnos belőlem a verseny nem vált ki igazi versenyzést, nem tudom úgy odatenni magam, ahogy mások.

- Még komolyabban kell vennem az erősítést. Éreztem most a jótékony hatását annak, hogy többet erősítek, de még koncentráltabban kellene csinálnom.

- Fogynom is kéne valahogy. A  többieket elnézve, mindenki kevesebb kilót cipel magán, mint én. Könnyebben futni is könnyebb.

- El kell kezdenem hegyre is futni. Már elterveztem, hogy az alapozás alatt heti egyszer legalább felfutok a Hármashatárhegyre, és ez a verseny jó volt arra, hogy meggyőzzön, szükségem van rá, és tényleg mennem kell. Az emelkedők a gyengéim, ez a maratonon és itt is kiderült, pedig nem volt túl nagy szintkülönbség a pályában, de még ez sem esett jól.

6oraszolival.jpg

- Keményebben kell edzenem. Jobban oda kell tennem magam az edzéseimen. Mindig igyekszem mindent megcsinálni, amit Gabi az edzéstervben ír és kér, de azt hiszem, még jobban oda kell majd koncentrálnom, a gyorsakat még gyorsabbra futni, a lazábbakat kevésbé lazára venni, hogy erősödjek, fejlődjek, javuljak.

- Ha nem koncentrálok rá eléggé arra, hogy versenyem van, akkor nem tudok jól menni. Főleg stresszes, sok munkával teli időszakban. Most is sokat agyaltam azon, hogy milyen elmaradásaim vannak a munkában, mit kéne még csinálnom. A héten sem voltam túl koncentrált, kb. péntek reggel esett le, hogy szombaton 6 órás futásom lesz.
Igaz, hogy edzésnek szántam, de azért egy 6 órás edzésre is illik fejben készülni, hogy jobban menjen a teljesítés. És ilyenkor azért könnyebben megy az alibizés is, lassabb a frissítés, könnyebben belesétálok, lassabban futok, mondván, hogy ez egy edzés.

- Futás közben sehogy sem sikerült megtalálnom a saját ritmusomat. Az elején Dórival mentünk több mint másfél órát együtt, ez nem volt rossz, de valahogy a tempónk nem feküdt nekem, aztán mikor elhagytuk egymást Dórival, akkor nem tudtam sehogyan sem beállni arra a ritmusra, ami nekem épp ideális lett volna. Eltelt több mint 4 óra, mire valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet, és lett ritmusa a futásomnak.

- Nem tudtam átszellemülni. Nem tudtam együtt élni a saját futásommal. Többen mondták, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam lenni, nem úgy futok, mint szoktam. És tényleg, nem ment a teljes odafigyelés. Örültem, hogy ott vagyok, hogy futok, beszélgettem, poénkodtam, de semmi nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Mondjuk az elmúlt néhány hétben én sem voltam olyan, mint szoktam lenni.

- Az alapozás első hosszú, nyitó futásának mindenképpen jó volt ez a 6 órás, egyedül egy 50 kilométeres edzést sokkal nehezebb lett volna megcsinálni, nehezebb a frissítés, társaság sincs, ezek mind olyan dolgok, amik előre lendítenek. Tehát edzésértéke mindenképpen volt ennek a futásnak!

- A futás egyik legjobb része az volt, amikor megjelent Sáringer Zoli és a felesége a pályán, kértem is egy közös fotót Zolival, ha már a maratonon elmaradt, és amúgy sincs közös fotónk még, pedig volt már pár olyan versenyünk, ahol mindketten ott voltunk. (a fotó fentebb)

- A futóközösséget még mindig nagyon szeretem, mindenki jó fej, érdeklődő, a közös hülyeség remekül összehozza az embereket.

- A csípőm rendben van, nem fájt futás közben, azóta sem fáj szerencsére. Azt hittem, izomlázam lesz, mert futás közben éreztem a fenekemben és a hátsó combomban, hogy durván dolgoznak, de ebből sem lett semmi, teljesen jó minden.

Sokat tanultam megint ebből a futásból, a tapasztalatokat hasznosítva, az edzésekbe beépítve remélem, hogy tudok fejlődni, erősödni, és tavasszal minden eddiginél jobb lehetek majd.

 

süti beállítások módosítása