"It's your battle to be fought..."

Haanchee fut


Az én utam, az én sztorim

Többen kérdezték már, hogy hogyan találtam rá a futásra, miért kattantam rá ennyire. Mindig azt mondtam, hogy hát ez egy hosszú történet, és majd egyszer elmesélem/leírom. Hát most leírtam.

Gyerekkori előzmények

Duci kislány voltam, akit aztán az iskolában gyakran csúfoltak a társai. Mai fejjel visszagondolva nem voltam kövér, de nem is voltam nádszálvékony kislány. Annak ellenére, hogy okos, jó tanuló voltam, a külsőm és az érzékenységem miatt sokszor "osztottak", és ez nagyon rosszul esett. Szerettem volna valahogy kitörni, vékonyabb lenni, így elkezdtem mozogni. Tornára jártam lelkesen, de nem voltam az a túlzottan ügyes gyerek, viszont annál elszántabban jártam az edzésekre, jópár gyakorlatot, "figurát" meg tudtam tanulni, például tudtam bukfencezni a gerendán! :) Aztán 12 évesen rátaláltam a kézilabdára, és rájöttem, hogy az a nekem való sport. Jól ment, jól is éreztem magam a csapatban, élveztem az edzéseket, és ennek a sportnak köszönhetem, hogy Budapestre kerültem középiskolába Pásztóról, a szülővárosomból.

Pesten is elszántan jártam edzésekre, hajtottam, csináltam, igyekeztem mindent beleadni, de sajnos látszott, hogy akármennyire is szeretnék komoly élsportoló lenni, az valószínűleg nem fog összejönni. Végül NB2-es szintig jutottam, majd 17 évesen egy sérülés után befejeztem a kézizést. Egyébként a mai napig hiányzik, szívesen játszanék újra, ha valahol lenne rá lehetőségem.

10321150_10201090064374248_5313394994151374730_o.jpgIsmerkedés a futással

A kézilabda abbahagyása után valahogy ki kellett töltenem az űrt, ami a heti 5 edzés és a hétvégi meccs után maradt, és mivel hízásra hajlamos voltam/vagyok a mai napig, tudtam, hogy muszáj mozognom. Mit tud csinálni egy tizenéves kollégista, aki mozogni szeretne a tanulás mellett, de pénze nincs: elmegy futni. Futni, amit egyébként baromira utál, és a kéziedzéseken mindig el akart pusztulni, ha sokat kellett futni, sprintelni. Mégis elkezdtem futni a kollégium környéki utcákon. Eleinte 10-12 perceket futottam, aztán kb. fél órára növeltem az időtartamot, ahogy belemelegedtem. Ebben az időszakban elég sok problémám volt, az okos fejemmel belehajszoltam magam egy kisebb anorexiába is, kb. a tanulás-nem evés-mozgás körül forgott az életem. Ennek az időszaknak a hatását a mai napig érzem, ekkor csúcsosodott ki a drasztikusságom, ami azóta is jellemző rám. Sokat formált rajtam ez az életszakasz, sokat tanultam belőle, főként azt, hogy mit nem szabad magammal csinálnom.

Érettségi után egyetemre mentem, néha eljártam futni, de valahogy egyre kevesebbszer volt rá időm, és kedvem, inkább aerobikra jártam vagy otthon tornáztam. Néha kimentem a Margitszigetre egy-egy körre - akkor még csak a pesti oldalon volt meg a rekortán! 2004-ben ismerkedtem meg Milánnal, és néha közös program gyanánt elmentünk együtt futni az ő fősulijának a pályájára, de ez sem volt túl rendszeres egyikünk számára sem. Elteltek úgy az egyetemi éveim, hogy szinte alig futottam. 2007-ben viszont rájöttünk, hogy mindkettőnknek szüksége van a rendszeres mozgásra, közel lakunk a Margitszigethez, és elvileg szeretünk is futni, elkezdtük hát újra. Be kell vallanom, hogy kínszenvedés volt akár egy fél szigetkör is (2,5 km), minden bajom volt tőle.

Ezután nem sokkal megkaptam életem első munkáját, méghozzá a futóversenyeket szervező BSI-nél, PR-osként, és munkaköri kötelességem volt a futással való foglalkozás. Ekkor voltam először "igazi" futóversenyen, és ekkor tapasztaltam meg, milyen élményt is jelenthet az emberek számára egy ilyen sportesemény. Milán is belelkesedett, és úgy döntött, lefutja az első félmaratonját, én pedig szintén igyekeztem többet edzeni. Kettőnk közül persze neki ment jobban, én legfeljebb egy-egy szigetkört futottam, azt is lassan, és nem voltam túl fejlődőképes.

Az első versenyek

2008-ban futottam először 10 kilométert, méghozzá azért, mert egy négyes váltóban elindultunk a Prága Maratonon - és hogy ne valljak kudarcot, igyekeztem felkészülni a saját szakaszomra. A verseny nagy élmény volt annak ellenére, hogy eléggé szenvedtem, és azt is itt tanultam meg, hogy a gyomrom nem bírja a banánt futás közben (ez azóta is így van). A prágai élmény azonban annyira lelkesítően hatott rám, hogy úgy döntöttem, félmaratont szeretnék futni. A felkészülést nem vittem túlzásba, de azért eljutottam a 16 kilométeres edzésekig, majd novemberben 2 óra 11 perc 2 másodperces idővel lefutottam az első félmaratonomat. 16 kilométerig teljesen jól ment, majd ott kaptam egy pofont, és onnantól elég küzdelmes volt a további haladás, de aztán sikeresen célba értem, és büszkén vállaltam a teljesítményemet.

2009-ben mindent csináltam, csak a futást hanyagoltam, vicces, de 344 kilométert sikerült futnom abban az évben összesen - idén januárban futottam ennyit. :) Szóval néha futottam, de inkább nem futottam, versenyen sem igen voltam.

A fordulópont 2010-ben jött el. Az első lökés az volt, hogy elmentünk Sárvárra, ahol Milán futott, én meg frissítettem. Ott megfogadtam, hogy egy évvel később valamilyen formában én is futni szeretnék azon a versenyen. Az igazi fordulópont júniusban jött. Felmondtam a BSI-ben, a főnököm irodájából kilépve pedig az első dolgom volt, hogy benevezzek az őszi maratonra. Mindezt úgy, hogy addig az évben a leghosszabb futásom 10, azaz tíz kilométer volt. Azt hiszem, ott pattant el először valami a fejemben. :) Mindenesetre Milán segítségével elkezdtem készülni a maratonra (ő addigra több maratont és ultrát is futott már), hol lelkesen, hol kevésbé lelkesen, de a felkészülésről folyamatosan beszámoltam, akkor indítottam el a blogomat.

fejlec.jpg

Maratonista, majd "ultrás" lettem

2010. szeptember 26-án estem át a tűzkeresztségen: 5 óra 2 perces idővel lefutottam a maratont! Voltak közben nehézségeim, de a végére minden bajomat elfeledve örültem annak, hogy megcsináltam. Persze nem is én lettem volna, ha a maraton után ne hagytam volna abba a rendes edzéseket, és fejlődtem volna vissza. :)

Ennek ellenére tovább pattant valami a fejemben: 2011-ben kitaláltam, hogy én bizony 12 órát fogok futni. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy hogy találtam ezt ki, és hogy Milán miért nem vágott azonnal pofon, hogy térjek magamhoz. Szerencsémre érkezett mellém egy mentőangyal Gabi személyében, aki felajánlotta, hogy segít a felkészülésben, hogy ne öljem meg magam. Ezért azóta is hálás vagyok neki, mert egy (igen gyenge) maratonnal a hátam mögött végig tudtam csinálni a 12 órás futást Sárváron, és össze is szedtem több mint 86 kilométert. A futás eredeti célja egyébként az volt, hogy megtudjam, mit éreznek az ultrások, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, és ezek a tapasztalatok majd segítenek nekem abban, hogy jobban tudjam Milánt frissíteni, támogatni a versenyeken. Ám a dolog odáig fajult, hogy fogtuk magunkat, és párosban lefutottuk az Ultrabalatont. Valamilyen oknál fogva pedig a célban azt találtam mondani a kamerába, hogy én ezt a versenyt egyedül is teljesíteni fogom valamikor. :)

"Kényszerpihenő"

Az Ultrabalaton után kénytelen voltam megszakítani gyorsan felfelé ívelő futókarrieremet, ugyanis kiderült, bővül a kis családunk. Kedves kisfiam teljes futásmentességre kötelezett, ugyanis nagyon nem élvezte, ha vele a hasamban futok, már akkor jelzett, hogy azonnal hagyjam abba, amit csinálok, amikor még nem is tudtam, hogy babát várok. :) 2011 nyarától 2012 májusáig egyetlen métert sem futottam, és nagyon hiányzott. Ez ismét egy fordulópont volt az életemben. Lehet, hogy gáz, de amikor a szülés (császármetszés) után az intenzív osztályon feküdtem, és nem tudtam mozgatni a lábaimat, két dolgon gondolkodtam: mikor hozzák ide végre a fiamat, hogy velem lehessen, és hogy mikor mehetek végre futni. Akkor, ott kattant át végleg minden.

IMG_8802.jpgÚjrakezdés a nulláról

A babavárás miatti kihagyás fejben mindenképpen jót tett, átgondoltam, hogy hogyan tovább. Tudtam, hogy futni akarok, de azt is tudtam, hogy most itt a lehetőség, hogy a nulláról szépen fokozatosan, odafigyelve, lépésről lépésre haladva építsem fel magam a futásban. Addig mindent csak úgy "durrbele" módon csináltam, fittyet hányva minden edzéselméletre, tudatosságra, csak kitaláltam valamit, amit aztán megcsináltam, de az eredmény nem lett az igazi. Szerencsére a kedvem sosem ment el a futástól, mert nem ért akkora kudarc, és a sérülések is elkerültek. Akkor és ott eldöntöttem, hogy mindent másképp fogok csinálni. Gabi segítségét kértem ismét, hogy írjon nekem edzéstervet. A cél a 2012 szeptemberi félmaraton teljesítése volt.

2012. május 2-án futottam először, 2,5 kilométert, Milcsivel a babakocsiban (ekkor volt 5 hetes). Meglepődtem, hogy milyen jól ment, és milyen jólesett. Két héttel később versenyen is voltunk, 3,5 kilométert futottunk. Aztán kezdetét vette a komoly, fokozatos munka a félmaratonra. Végigedzettem a nyarat, és ősszel, új egyéni csúccsal lefutottam a félmaratont, immár anyaként. Büszke voltam magamra, és eldöntöttem, hogyan tovább: ultrázni akarok. Innentől kezdve a fő cél a sárvári 12 órás volt 2013 áprilisában, emiatt futottam végig az őszt, a telet, majd a tavaszt, minden eddiginél hosszabb edzéseket teljesítve, egyre jobb időkkel, egyre elszántabban, egyre tudatosabban.

Újra az ultrák közelében

2013-ban először 6 órán debütáltam az ultrák világában, hihetetlen élmény volt újra abban a közegben lenni. Aztán Sárváron megközelítettem, de nem futottam meg a vágyott 100 kilométert a 12 órán, ez mégsem vette el a kedvem a folytatástól, csak megerősített. Futottam még két 6 órás versenyt, majd ősszel félmaratont és maratont, mindkettő óriási egyéni csúcs lett. Ezek mind megerősítettek abban, hogy jó úton járok, hogy képes vagyok fejlődni a tudatosan felépített edzések segítségével.

Itt és most

sarvar3.jpg2014-ben csupa őrült vállalkozásom van, de azt gondolom, hogy csak olyat vállaltam be, amiről hiszem, hogy meg tudom valósítani. Eddig egy 12 és egy 24 órás ultra van mögöttem, előttem pedig a nagy cél, amire tavaly november óta készülök, a 212 kilométeres Ultrabalaton. Ha minden szép és jó, 2 év alatt a 2,5 kilométertől a 212-ig jutok.

Azt gondolom, engem az anyaság tett igazi futóvá. Beértem. Tudom értékelni a futással töltött időt, tudom, hogy nem szabad nyávognom, még ha valami nem is megy jól, hanem mennem kell és csinálnom, mert a gyerektől veszem el az időt. Szükségem van a futásra, hogy kiegyensúlyozott legyek, hogy bírjam a strapát, a fiam tempóját, hogy levezessem a feszültséget, hogy türelmesebb és boldogabb anya lehessek. Nem húzom az időt, nem tökölök, amit kitaláltam, azt igyekszem megvalósítani, és nem feladni az álmaimat, mert a belefektetett munkára szánt időt szintén a fiamtól vettem el. Ha feladom, és nem csinálom meg, amiért mentem, akkor minden befektetett munka hiábavaló volt, az időt és az energiát másra is szánhattam volna a futás helyett, így nem tehetem meg magammal és Milcsivel, hogy feladjam. Minden edzésen és minden versenyen ez lebeg a szemem előtt. Milcsi tudja, hogy ha húzom a cipőmet és veszem a sapkámat, akkor "anya futni megy", ő pedig "szujkol". Szeretném, ha egyszer büszke lenne rám. Remélem, így lesz.

Hogy miért csinálom ezt az egészet? Szeretem feszegetni a saját határaimat, megtudni, mire képes a testem és a fejem, meddig vagyok képes elfutni, milyen időtartamot, távot tudok teljesíteni a saját erőmből haladva. Tudni akarom, hogy valóban olyan erős vagyok-e, amilyennek gondolom magam. Hogy valóban olyan kemény-e a fejem, mint amilyennek szeretném. És még egy dolog, ami egy kicsit simogatja az egómat: az ultrafutást még mindig elég kevesen űzik ahhoz világszerte, hogy a saját kis hobbista szintemmel is egész jó eredményeket érhetek el. Ha már annak idején nem lettem élsportoló, most egy kicsit annak érezhetem magam az ultrafutás által. Mert még ha nem is nyerek versenyt, néha oda tudok érni egy-egy dobogós helyre, és az sem rossz, ha azt látom, hogy valamelyik versenyszámban az első 50-ben vagyok a világranglistán.

Néha nem könnyű összeegyeztetni az életünket: a gyereket, a szintén futó férjet, a háztartási teendőket, a munkát és a családot, de azért megoldjuk, ahogy tudjuk. Egyelőre nem tudok és nem is akarok lemondani a futásról, de lehet, hogy eljön majd az idő, amikor ez megváltozik. Egy "normál" emberhez, anyához képest sokat futok, sok ultráshoz képest meg keveset. Nem nevezem magam ultrafutónak, inkább csak futónak, aki ultrázik. Talán vannak emberek, anyák, akiket motiválni tudok, és biztosan vannak olyanok is, akik őrültnek tartanak. Tudom, hogy kattant vagyok és megszállott, ezt vállalom. De az én drasztikus természetemhez ez illik leginkább. Ha valamit csinálok, azt szívvel-lélekkel, és néha túlzásokba esve csinálom. Mert ilyen vagyok, és úgy érzem, így vagyok teljesen boldog.

Kompresszióval a még jobb teljesítményért

Bizonyára te is sok futóval találkoztál már, aki hosszú, térdig érő zoknit visel futáshoz, és talán furán is néztél rá, hogy ez milyen divat. Nos, ez nem csak divat, hanem egyfajta teljesítményfokozás is: ez a kompresszió.

Míg korábban a kompressziós termékeket főként egészségügyi okokból (pl. trombózis, visszérproblémák esetén a vérkeringés segítése miatt) alkalmazták, manapság egyre inkább terjed az ilyen ruhadarabok használata a sportban. A sportszergyártók ugyanis felismerték a kompresszió hatékonyságát az állóképességi sportokban, és a teljesítmény javítása érdekében egyre-másra fejlesztik a különféle kompressziós ruházatokat a futók, triatlonisták, úszók számára.

optivita.jpgA profik mellett az amatőr futók is egyre többen használják ezeket a felszereléseket edzések és versenyek előtt és alatt a teljesítmény javítása, utána pedig a regeneráció érdekében. Én magam is a kompressziós felszerelés híve vagyok, hosszú edzéseken és szinte minden versenyemen viselek kompressziós zoknit vagy szárat. Kedvencem a lila színű Compressport kompressziós szár, amit Frankfurtban láttam meg, majd az első adandó alkalommal be is szereztem. Eddig még sosem hagyott cserben, és amellett hogy nagyon jól néz ki, plusz illik a többi lila futócuccomhoz, nagyon jól segíti az izmaim és a keringési rendszerem működését a hosszú edzések és versenyek során.
A kompressziós zoknik és szárak a legelterjedtebb felszerelések, de vannak kompressziós nadrágok és felsők is az edzésekre és versenyekre, illetve karszárak, és teljes lábat fedő szárak a regenerációhoz.

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, és azt bizonygassam, hogy a kompressziós cuccok jók, utánajártam, miért is érdemes kipróbálni ezeket a ruhákat – főként a kompressziós zoknikat és szárakat – azoknak, akik a hosszabb távok felé kacsintgatnak a futásban.

Hogyan működnek a kompressziós cuccok?

Ezek a ruhadarabok úgy készültek, hogy szövésük és anyaguk segítségével szorosan a testre simulva nyomást gyakoroljanak a testfelületre, a puha szövetekre és az erekre, majd folyamatos nyomás alatt tartsák azt. Ezzel fokozzák a terület vérellátását, serkentik a vérkeringést, tehermentesítik a visszereket, ennek következtében pedig számos pozitív hatás jelentkezik a sport során. A folyamatos nyomásnak, így a fokozódó vérellátásnak köszönhetően az izmok teljesítménye növekszik, késleltethető az izomfáradás, megakadályozhatók az izomgörcsök, valamint felgyorsítható a sport utáni regeneráció folyamata is. Az én Compressport száram nagyon puha, selymes, elasztikus anyagból készült, szorosan simul a lábamra, de a bőröm nem izzad be alatta, mert nagyon jól szellőzik. Szerencsére a gyártók odafigyelnek a küllemre, nagy a színválaszték, csak bírj választani a szebbnél szebb darabok közül. Ezek a szárak és zoknik többféle méretben készülnek, hogy mindenféle vádlihosszra és körméretre tökéletesen illeszkedjenek, így kifejthessék hatásukat.  

Ezért hasznos a kompresszió…
…futás előtt:

Ha tudod, hogy hosszú terhelésnek leszel kitéve (mert például maratonra készülsz), edzés előtt is érdemes viselned a kompressziós szárat. Ez segít megelőzni a lábak duzzadását, segíti azok frissességének megőrzését, „előkészíti” a lábakat a terhelésre, és fokozza az erekben a véráramlást.
A kompressziós zoknikat és szárakat bátran viselheted hosszú utazás során (autón, repülőn) is, hogy megakadályozd a vér pangását az erekben a hosszú mozdulatlanság során, de városnézéshez, hosszú sétákhoz is hordhatod, hogy késleltesd a lábak fáradását.

compressport.jpg…futás közben

A hosszabb távú futásokhoz, vagy a keményebb, intenzívebb edzésekhez érdemes felvenni a kompressziós szárat, hiszen a lábra gyakorolt nyomásnak köszönhetően fokozza a vérkeringést, segíti a szív- és érrendszer munkáját. Az izmokra is jó hatással van a nyomás, késlelteti azok fáradását, segít megőrizni a tömörségüket, csökkenti az izmok rezgését, ezzel segít lassítani az izmokon a mikrosérülések kialakulását. Ezzel csökken az esetleges fájdalomérzés is, de az izomsérülések, húzódások, ínhüvelygyulladás kialakulási esélye is kisebb, és a kellemetlen izomláz is megelőzhető a kompresszió segítségével, mert a nyomás miatt kevesebb tejsav termelődik az izmokban.

…futás után

A hosszú edzések, versenyek során az izmokon mikrosérülések keletkeznek, melyek helyreállása lassú folyamat. A mikrosérülések mellett gyulladások, duzzanat, ödéma is előfordulhat, ami kellemetlen és fájó lehet. Ilyenkor az izomerő és a mozgékonyság is csökken. A kompressziós zokni viselése segíthet a duzzanat lelohadásában, a vérkeringés fokozásával a szöveteket gyógyulásra és regenerálódásra ösztönzi és elősegíti azok rugalmasságának visszanyerését. A kompresszió által gyorsul az anyagcsere, hamarabb kiürülnek a salakanyagok a vérből, javul az izmok oxigénellátottsága is. Emiatt két kemény edzés között is érdemes segítségül hívni a kompressziót. A profi sportolók edzés után gyakran „full leg” és „full arm”, vagyis teljes lábat és kart fedő kompressziós ruházatot viselnek a minél gyorsabb regenerálódás érdekében.

Röviden és tömören összefoglalva, ha maratonra, esetleg ultrára készülsz vagy triatlonozol, érdemes egy próbát tenned a kompressziós szárakkal, hogy az izmaid a maximumon tudjanak működni, és még jobb teljesítményre legyél képes. A választék hatalmas, mindenféle színű, spéci anyagból készült darabok kaphatók, keresd meg a leginkább neked valót, és próbáld ki!

Forrás: Compressport


Viszlát 2013!

Mivel számomra gyakorlatilag véget ért 2013 a futás szempontjából, úgy döntöttem, ideje összeszedni, mi is történt velem idén. Persze ez nem azt jelenti, hogy most lébecolok januárig, mert megy az alapozás, de az igazán lényeges dolgokon, versenyeken, célkitűzéseken túl vagyok, szóval jöhet egy sok fotót és kevés szöveget tartalmazó összesítés.

Január

Szépen, okosan, és lassan, de biztosan megkezdtem a futkározást. 2012-ben a félmaraton volt a leghosszabb távom, ezt sikerült januárban egy 25-össel felülmúlni. A hónapban végül 160 kilométert futkároztam össze.

Február

Fokozódott a helyzet, egy 30 és egy 40 kilométeres edzés is befigyelt, a tempóm pedig kezdett stabilizálódni, 6 percen belüli átlaggal hoztam a legtöbb edzést. 232 km lett a vége.

Március

Visszatértem az ultra mezőnybe, az újonnan induló OptiVita Ultrafutó Kupa székesfehérvári 1. állomásán 6 órán indultam, és rögtön egyéni csúccsal zártam: 58,546 km-t futottam. (Persze, hogy egyéni csúcs, mert hogy ez volt az első 6 órás versenyem!) A hónap 317 km lett.

6ora.jpg

Április

Rögtön egy 46 km-es ultra-edzéssel indítottam a hónapot, mindent Sárvárért jeligére. Aztán lefutottam a Vivicittá Félmaratont 2:03:57 alatt, egy első félmaratonistát kísérve, kényelmesen, lazán, mindent Sárvárért jeligére. :)

59264_520316058014685_980412774_n.jpg

Aztán jött a nagy álom, Sárvár, és a 12 órás, ahol végül nem sikerült elérnem a vágyott 100 kilométert. Nem sok kellett volna hozzá, ami picit csalódottá tett, aztán meg mégsem. Akkor és ott, adott körülmények között arra voltam képes. A lefutott 98,7 km az összetett női 4., és a korosztályos 2. helyhez volt elég, úgyhogy dobogóra állhattam, és serleget is kaptam. A hónapot 306 km-rel zártam. 

sarvar5.jpgsarvar6.jpg

Május

Ez egy lazább hónap volt, verseny és különösebb történés nélkül, 202 km gyűlt össze.

Június

Rögtön az Ultrabalatonnal indítottuk a hónapot, ahol az RR Ghosts nevű BMW Média Maraton csapatban futottam, három részletben 46 km-t.

104217.jpg
Egy hétre rá borzalmas hőségben a K&H Félmaratonon döcögtem egy 1:58:53-as eredményt, csakis a Félmaraton Mánia sorozat teljesítése érdekében. Talán az év legszörnyűbb versenye volt ez számomra.

ppic_20_KHvalto_maraton_felmaraton_2_0264.jpg

Hogy ne unatkozzam a nyár közepén, hőségriadóban indultam az OptiVita sorozat kecskeméti állomásán, ismét 6 órán. A nagy meleg ellenére jól ment a futás, 58,2 kilométerrel 2. lettem a nők között - bár az egyéni csúcsomat nem tudtam megjavítani. A hó végére 217 km gyűlt össze.

998247_10200968334882371_1698902423_n.jpg

Július

A hónap hőségben zajló edzésekkel telt, verseny nélkül, viszont a Rocky II. eseményen megszabadultam Balboa-szüzességemtől, és én is lefutottam végre 2:40 alatt ezt a néhány hónap alatt ikonikussá vált terepfutó kör. És elkészült rólam az egyik kedvenc futós fotóm is. :) Összesen 211 km-t szedtem össze.

balboa2_0227.jpg

Augusztus

A Suhanj 6!-on éjjel futva, gyomorgörcsök közepedte 57,2 kilométert döcögtem 6 óra alatt, és még csak meg sem tudtam közelíteni a dobogót.

A hónapot a Zsákbamacska futás koronázta meg, ahol a saját legnagyobb megdöbbenésemre, egy terepversenyen 2. helyen értem célba! 214-es lett a hónap.

IMG_5920.jpg

Szeptember

Talán joggal nevezhetem az év versenyének a Nike Félmaratont, ahol a várakozásaimat jóval felülmúlva sikerült futnom, ahol minden összejött, 1:44:37-tel hatalmas egyéni csúcsot futottam. És elkészült a másik kedvenc futós fotóm is. :)

1244166_549606988426261_1960154305_o.jpg

A hónap további része a maratoni felkészülés jegyében telt, nagyban edzettem Frankfurtra, 210 kilométert összeszedve.

Október

A maraton előtt utolsó, 35 kilométeres hosszú futás rendkívül jól sikerült, aztán egyszer csak ott is voltam Frankfurtban, hogy lefussam életem 2. maratonját - és nem mellesleg egyéni csúcsot javítsak. Sikerült, bár nem teljesen úgy, ahogyan szerettem volna, de nem vagyok csalódott, a 3:50:14 is nagyon szép eredmény. Meg a 252-es hónap sem olyan rossz.

ff3.jpg

November

Röviden és tömören, pihentem és vegetáltam, nem sokat futottam, de azért néha igen, mert elkezdődött az alapozás. 128 km lett a vége.

December

Tart az alapozás, és folytatódik egész télen. Kezdek belejönni, csak néha zavar a hideg és a sötét, megyek, és gyűröm az előírt edzéseket, gyűjtöm a kilométereket. Az biztos, hogy a 2013-as fogadalmaim többségének eleget tettem, és tartottam magam ahhoz, hogy nem lesz nullkilométeres hetem. Már megvan az évi 2500 kilométer, aminek örülök, jövőre lehetőség szerint jó lenne ennél többet gyűjteni, de meglátjuk, mit hoz az élet. A nagy cél már megvan, dolgozom érte, remélem, hogy sikerül teljesítenem.

Bréking: 2775 km gyűlt össze idén. (2013. dec. 31.)

2013, köszönöm, hogy így sikerültél, viszlát! :)

Fotók: IronPhoto, Szaszafotó, BSI, Edzésonline, saját és futótársak fotói

Új életem első maratonja

Mivel tavaly szeptemberben született egy bejegyzés Új életem első félmaratonja címmel, úgy éreztem, az a minimum, hogy most megírom a maratoni párját - újra túlestem a "tűzkeresztségen", és a félmaraton után a maratont is teljesítettem, immár anyaként, az új életemben.

A maratoni felkészülésemről, az előzményekről, a várakozásaimról korábban írtam, nem kezdeném elölről a taglalását, inkább csak magáról a versenyről, illetve a frankfurti utazásról elmélkedem. Azt persze megerősítem, hogy nagy izgalommal és várakozással voltam a verseny kapcsán, hiszen egyrészt rég jártam külföldön, másrészt rég futottam maratont, így mindkét szempontból különlegesnek ígérkezett ez az utazás.

ff1.jpg

Visszaszámlálás

Pénteken reggel indultunk Frankfurtba, az egész kiruccanást szervező BMW jóvoltából két szépséges autóval, illetve a BMW Média Maraton csapat velem együtt 8 fős különítményével. A 8 emberből 5-en készültünk a maratont teljesíteni, Gergő a harmadikat, én a másodikat, Anita, Balázs és Zoli pedig az elsőt, Edina, Sanyosz és Dani pedig a támogatói bázisunkat (értsd: edző, szervező, szurkoló, mindenes) biztosították. A több mint 900 kilométeres út egészen hamar, és kellemesen eltelt, sötétedéskor érkeztünk meg Frankfurtba. A szállás elfoglalása után egy olasz(nak mondott) étteremben kezdtük meg a szénhidrátfeltöltést, majd pihenni tértünk. Másnap a reggeli után rövid átmozgatást terveztünk, még esőben indultunk útnak, de szinte pillanatok alatt napsütésre váltott az időjárás, mi pedig kellemes körülmények között kocoghattunk a csodálatos Majna-parton.

Az átmozgatást városnézés formájában folytattuk, majd a maratoni expón felvettük a rajtszámainkat és a rajtcsomagokat, majd belevetettük magunkat a tésztaparti forgatagába. A maratoni befutónak otthont adó csarnokban már ekkor őrületes volt a hangulat, a hideg rázott és a sírás kerülgetett, amikor beléptünk a "katlanba", ráadásul épp egy brazil dobos csapat "produkciózott" egy fergetegeset. El sem tudtam képzelni, mi lesz itt a maratoni befutókor... 

Az expo után pihentünk egyet, majd vacsorázni mentünk, végül nyugovóra tértünk - szerencsére sikerült egészen jól aludnom, így kipihenten ébredtem.

ff4.jpg

Maratonra fel!

A reggeli és a készülődés után irány a start, jöjjön, amiért jöttünk, aminek jönnie kell: a maraton. Nem éreztem magam idegesnek, nyugodtan és aránylag magabiztosan vártam a rajtig hátralévő időben, persze addig volt csomagleadás, wc-keresés (azóta is áldom azt a német házaspárt, akik befizettek pisilni egy kávézóban, és nem kellett hosszú percekig sorban állnom), bemelegítés, az utolsó kenet meghallgatása Sanyosz előadásában, fényképezkedés, egymás buzdítása, rajtbeállás.

A második hullámban rajtoltam, 8 perccel az elit után, a tömeg hatalmas volt előttem és mögöttem is, több mint 12 ezer ember futott ugyanis. Az első két kilométer helyezkedéssel telt, nehezen lehetett elférni, nehezen lehetett haladni, de így még egy kis esélyem sem volt arra, hogy elfussam az elejét, és esetleg ez később megbosszulja magát. Megfontoltan és okosan szerettem volna futni, stabil, egyenletes iramban, hogy aztán 30 km után tudjak picit gyorsítani. Ez lett volna a terv.

ff2.jpg

Az első pár kilométer a belvárosban kanyargott, egy helyen láttuk is szembe futni az élmezőnyt, hihetetlen volt, ahogy mentek, lazán, könnyedén, 3 perces tempóban. Én ennél jóval lassabban, de a tervezett tempóban döcögtem, nézelődtem a városban, jóleső volt a futás, erősnek éreztem magam. Néha ellenőriztem az órámat egy-egy kilométerjelző táblánál, hogy hogy állok, minden oké volt, mentem tovább, frissítettem géllel és vízzel (az izó nem ízlett, abból csak egy-egy korty ment le). Az időjárás hirtelen változása sem zavart, sőt, még örültem is az eleredő esőnek, eddig két maratonból kettőn esett, lehet, hogy ez egy tendencia? 13 kilométer után átfutottunk a Majna másik partjára, egy kedves kertvárosi részre, ahol hosszú egyenes utcák, és rengeteg szurkoló, gyerekek, felnőttek, zenekarok várták a futókat. Az eső még esett egy darabig, aztán úgy a félmaraton környékén elállt, a nap meg elkezdett sütni, hirtelen jó meleg lett, meg pára.

A félmaratonom 1:52 lett, ami teljesen megfelelt a tervezettnek, jólesett, a lábaim rendben voltak, örültem, hogy ott vagyok, maratont futok, élveztem. De ez sajnos nem tartott sokáig. Kb. 1 kilométerrel később a gyomrom fogta magát, görcsbe ugrott, és onnantól kezdve erősen görcsölt, majd hányingert produkált. Mondanom sem kell, mennyire örültem neki. Igyekeztem nem átadni magam a szenvedésnek, és nem feladni fejben ezt a versenyt, nagy levegőket vettem, kihúztam magam, de sehogy sem akart jobb lenni. A görcs összehúzta a felsőtestem, és ettől a lábaimat sem tudtam úgy rakni, ahogy szerettem volna, hiába volt bennük erő, mégsem tudtam többé jólesően futni. Nem akartam rögtön elengedni a célidő-álmomat, küzdöttem, harcoltam, ahogy tudtam. 25-től mégis rosszabbodott a helyzet, a megivott 2-3 korty vizet alig tudtam magamban tartani, öklendeztem, elég rosszul voltam. De futottam, lassultam ugyan, de mentem. 28 km-nél sétáltam bele először a frissítőnél, le kellett valahogy gyűrnöm a vizet, mert nagyon szomjas voltam, tudtam, hogy innom kell, mert célba akarok érni. Az a két német pasi, akikkel jópár kilométer óta kerülgettük egymást, itt elhagytak, a gyaloglás miatt lemaradtam tőlük. A 32. km-nél lévő frissítőn már volt kóla, rávetettem magam, pár korty után nagyot böfögtem tőle végre, a gyomrom picit helyreállt, újra meg tudtam rendesen indulni, utol is értem a két pasit, és le is hagytam őket, többet már nem találkoztunk. A hasfájással azonban sajnos igen. Hullámokban tört rám a hányinger meg a görcs, de nem akartam hagyni magam. 36-nál az út mentén szurkolt Edina, Dani és Sanyosz, nagyon sok erőt adtak, összeszedtem magam egy kicsit, a következő "roham" előtt. A fejemben tudtam, hogy célba fogok érni, nem lesz ez olyan rossz idő még akkor sem, ha az álom már elúszott. Sokféle gondolat fogalmazódott meg bennem, a legtöbb arra vonatkozott, hogy meg tudom csinálni, nem fog ki rajtam a saját gyomrom, nem hagyom. Olyanokat is mondogattam magamban, hogy ha ultrát tudok futni, nehogy már ez a maraton kifogjon rajtam, meg hogy Lubics Szilvi is rosszul tud lenni, mégis milyen erős, illetve hogy minél előbb beérek a célba, annál hamarabb láthatom Milcsit (ez persze nem volt igaz, de azért segített). :) Az egész verseny alatt figyelgettem a többi futót, megtaláltam köztük sok-sok futó ismerősöm "helyi alteregóját". És azt is láttam, hogyan görcsölnek atletikus, izmos férfiak, és hogyan mennek eszméletlen tempót 50-es, törékeny nők.

A belvárosban iszonyú széllökések nehezítették a haladást, volt, hogy kb. fél méterrel hátrébb lökött egy fuvallat, előre kellett dőlnöm, és a sapkámat is fogtam, hogy ne vigye el a szél, nem volt túl kellemes. De egyszer csak elértem a 40-es tábláig, ahol elkezdtem gyorsítani, már amennyire tudtam. Folyamatosan előztem az embereket, de a célegyenes és a rajtkapu nagyon hívogatott, mennem kellett. A rajtkapu után bekanyarodtam a stadionba, megláttam a célt, hallottam az őrjöngő közönséget, láttam magam előtt a már célba érkező, örömködő futókat. És én is beértem. A második félmaratonom még így szenvedve is 1:57 lett, amilyet egy évvel ezelőtt még nem is tudtam produkálni, alig tudtam 2 órán belül futni.

ff3.jpg

Azt hittem, hogy majd üresnek fogom magam érezni, hogy nem fogok sírni, de előtörtek belőlem az egész év során felgyülemlett érzések, a sikerek, örömök, a csalódások, a fáradtság, az edzésre szánt hosszú órák, a férjem és a kisfiam hiánya, hogy most nincsenek itt velem, és nem ölelhetem meg őket. Nem tudtam mást csinálni, leguggoltam, és hangosan zokogtam. Egy szervező szinte azonnal ott termett mellettem, kérdezte, hogy jól vagyok-e, de mutattam, hogy fizikailag minden oké, semmi bajom, és a guggolásból is simán fel tudok állni. Arrébb mentem, kicsit összeszedtem magam, és elindultam az éremosztás felé. Megkaptam az érmet, és mellé egy szál rózsát egy kisfiútól, majd a célterületen elvegyültem a banánt, sört, izót és egyebeket fogyasztó futók között. Ittam két korty sört, attól még rosszabbul lett a gyomrom, úgyhogy egy pohár izó és egy pohár víz elfogyasztása után a csomagomért indultam.

A csomagátvétel után felhívtam Milánt, aki mondta, hogy 3:50:14-et futottam (a saját mérésem ennél pár másodperccel több), hogy online végig követte a részidőket, és a várható befutómnál megszakadt a közvetítés. Jó volt hallani a hangját, és nagyon rossz volt, hogy nem lehettek akkor ott velem Milcsivel együtt, ismét el is pityeredtem. Aztán összeszedtem magam, leadtam a chipet, és megtaláltam Edinát, akivel együtt indultunk vissza a szállásra. Közben pont láttuk Zolit és Anitát a célegyenesben, és Toncsit is sikerült kiszúrnom, örülök, hogy végül tudtunk találkozni, ha csak ennyi időre is. A BMW Média Maraton mind az öt futója sikerrel célba ért a maratonon, és az első maratonisták nagyon büszkék lehetnek magukra!

Másnap meglátogattuk a BMW gyárat Regensburgban, "túráztunk" egy jót, megnéztük, hogy készülnek ezek a szuper autók, majd degeszre ettük magunkat egy hangulatos bajor étteremben, végül sétáltunk egy órát Regensburg belvárosában. Aztán irány Budapest.

Értékelés

Ez a 3:50-es eredmény szerintem jó. Nem ezért mentem, de meg vagyok vele elégedve. Hatalmas egyéni csúcs, mondjuk az 5:03-es időmet nem volt nehéz megjavítani. Tudom, hogy képes vagyok még ennél jobbra is, de most nem jött össze a gyomrom miatt, viszont a lábaim és a fejem fel vannak készülve egy ennél gyorsabb futásra is, amit egyszer meg is fogok csinálni. Persze picit bosszantó is, hogy nem jött össze, de valahogy az egész évem ilyen volt, hogy mindig csak egy hajszállal kellett volna több, a 12 és a 6 órásokon is csak nagyon kevés kellett volna, és most is. Ez van. Ebből is tanulok, ez is erősít, tudom, hogy még akkor is tovább tudok futni, amikor minden bajom van, vagyok annyira erős, hogy legyőzzem az engem támadó fizikai fájdalmat. Erre a futásra is tudok majd építeni, az izmaim jól bírják már az ilyen távokat, még a frissítést kell gyakorolni, és megtalálni, vajon mi lehet a gyomorfájdalmaim és görcseim oka.

Idén több nagy versenyen már nem indulok, lassacskán megkezdjük az alapozást a jövő évre, ami remélem, hogy még jobb lesz, mint az idei.

Köszönetnyilvánítás :)

Köszönöm a lehetőséget a BMW Magyarországnak és Daninak, hogy "beválogatott" a Frankfurtba utazó csapatba, Anitának, Gergőnek, Sanyosznak, Edinának, Balázsnak és Zolinak a társaságot és a közös maraton élményét.

Köszönöm Gabinak, hogy foglalkozik velem, és segít, hogy fejlődjem a futásban.

Köszönöm Milánnak, Milcsinek és Anyukámnak, hogy "elengedtek" külföldre pár napra futni.

Mindjárt maraton...

11 nap van van hátra a Frankfurt Maratonig. Ezt a versenyt neveztem ki az őszi nagy célversenynek, így érthetően egyre inkább várom. Megint véget ér egy felkészülési időszak, aminek eredményét majd ott, a maraton céljában látom csak meg. Kiderül, mit tudok, mire elég a bennem lévő munka, milyen időeredményt hoz az elmúlt hónapok edzésmennyisége- és minősége.

A Budapest Maratont fájó szívvel, de a cél érdekében kihagytam, csak szurkolni mentünk ki Milcsivel. Szerencsére a sok ismerős futó látványa, a drukkolás élménye feldobott, nem maradt bennem hiányérzet, hogy miért nem futottam. Hiszen hamarosan én is futok végre.

Várakozással tekintek előre, izgalommal, de nem idegesen. Idén egyszer már megjártam azzal, hogy nagyon rágörcsöltem egy versenyre (Sárvár), hogy nagyon akartam, talán túlzottan is, és nem jött össze az az eredmény, amit szerettem volna. És ettől csalódott voltam egy kicsit. Azóta persze tudom a válaszokat a miértekre, és ezeket ismerve könnyebben folytatom az utamat, tudom, mire kell figyelnem, és mit kell kicsit lazábban kezelnem.

Érdekes módon annak ellenére, hogy idén többször futottam már maratonnál hosszabb távot, van bennem egy pici félelem az igazi maraton kapcsán. A maraton nem könnyű, végig figyelmet, fegyelmet, koncentrációt követel, önismeretet, magabiztosságot. Míg egy ultrán van egy pici idő hisztizni, átvészelni a mélypontot, lassulni, lazulni, alibizni, a maratonon ezt nem engedhetem meg magamnak. Végig nyomni kell, nem hagyni, hogy bármi kizökkentsen, menni előre, tartani a tempót, sőt, fokozni akkor is, amikor esetleg már nem megy. Nem szabad időt veszteni a frissítéssel, okosan és gyorsan kell csinálni, hogy meglegyen a kellő energiapótlás, de ne ezen menjen el a verseny. Ezekre a dolgokra igyekszem előre felkészülni. Tudom, mi a jó nekem, tudok futás közben pohárból inni, majd újra rákapcsolni, kitapasztaltam, hogyan és mikor kell bevinnem a gélt (amiből inkább többet viszek magammal, mint kevesebbet). Tudom, milyen időjáráshoz hogy kell felöltöznöm, tudom, melyik zenék motiválnak a legjobban.

Emellett, ami még fontos: el kell hinnem magamról, hogy meg tudom csinálni úgy a Frankfurt Maratont, ahogyan szeretném. Nem akarom elbízni magam, mert egy maraton bárkit bármikor "pofán tud csapni". De hiszem, hogy az idei edzésmunkám és a megszerzett versenytapasztalatom segít majd, a - szerintem nagyon erős - fejem pedig képes lesz tökéletesen együttműködni a testemmel.

Amikor Gabi leírta valamikor augusztusban, hogy milyen célidőre készülünk, megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy én azt meg tudom futni, és ugyanezt gondoltam a Nike Félmaraton előtt az 1:45-ös időről, amiről pont emiatt nem is beszéltünk nyíltan. Aztán megfutottam az 1:45-öt, és azóta elhiszem, hogy meglehet az a maratoni idő, amit Gabi leírt. A 3:45. Már le merem én is írni, mert nem csak elhiszem, hogy meg tudom csinálni, hanem még inkább dolgozom érte. A Nike eredménye szárnyakat adott, és a 35 kilométeres hosszú edzés is nagyon jól sikerült - ezután Sanyosznak is elhiszem, hogy gyors vagyok, pedig mikor először mondta, csak csóváltam a fejem.

Bízom benne, hogy október 27-én, vasárnap, Frankfurtban minden klappol majd, és három maratonmentes év után elmondhatom magamról, hogy tudok jó maratont is futni, nem csak bénát. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni érte úgy, hogy közben élvezzem a futást, és boldogan érjek célba.

3 év után újra maraton

Az van, hogy picit passzoltam most az ultrákat, legalábbis egy-két hónapra, mert szeretnék végre egy tisztességes maratont futni. Vagyis inkább életemben először normálisan lefutni a maratoni távot, tekintve, hogy eddig csak egyszer indultam a 42,195 kilométeren. 2010-ben, igen rövid és rapszodikus felkészülés végén sikerült célba érnem, de így utólag azt gondolom, hogy szinte véletlen volt, és ha nincs velem Milán, valószínűleg nem sikerült volna. Az időm igen gyengére sikerült, mondjuk nem azért mentem, hogy világcsúcsot fussak, a teljesítés volt a lényeg, de azóta sem dicsekszem vele, hogy milyen idővel döcögtem be a célba. Csak akkor mondom el, hogy mi a maratoni időm, ha valakit meg akarok nevettetni, vagy valaki gyengének mondott célidejét szeretném alulmúlni. Legtöbbször sikerül. :)

Azóta eltelt három év, én gyűjtöttem jópár kilométert, szültem egy gyereket, elkezdtem próbálkozni az ultra világában, de hivatalos maratont azóta sem futottam. Maratonnál hosszabb távot többször is, versenyen is, edzésen is, minden alkalommal jobb részidővel, mint anno a maratonom. Most itt az ideje újra nekivágni.

Fizikailag úgy érzem, nem fog gondot okozni a teljesítés, és fejben is hangolódom arra, hogy ez most "csak" egy maraton, úgy kell odaállnom, úgy kell végigmennem, hogy ez nem egy ultra, ahol lehetnek megingások, holtpontok, amiből egy-két kilométer alatt kijövök. Furcsa, de még mindig azt gondolom, hogy egy jó maratont nehezebb futni, mint egy jó ultrát, hiszen teljesen más hozzáállást igényel. A maratont végig kell tolni, nem hagyni, hogy jöjjön a holtpont, jöjjön a fal, nem szabad szöszölni a frissítéssel, csak menni előre, okosan, tudatosan. Azt hiszem, az a pár ultraverseny, amit idén végigcsináltam, sokat segít majd abban, hogy fejben ne legyen gondom, mert tudom, mire számíthatok, megismertem a testem és a lelkem viselkedését a hosszú futások során. Nagyon bevált az a hozzáállás, hogy mindenféle időt, tervet, frusztráló gondolatot kidobálok a fejemből, és az esélytelenek nyugalmával, "lesz, ahogy lesz" alapon állok rajthoz. Aztán már csak oda kell tennem magam, és kész, menni szépen, nem gondolni semmire, nem stresszelni, hogy jujj, én most maratont futok, csak élvezni, hogy a mezőnyben vagyok - és minél jobb eredménnyel célba érni. Már nagyon várom!

Három az egyben

Kissé elmaradtam az írással, pedig voltam versenyeken, és tisztességesen edzettem is. Ott kezdeném, hogy a Nike félmaraton után erősen gondolkodni kezdtem azon, hogy lefutom a maratont. Aztán végül ez megmaradt gondolati szinten, talán jobb is így, nem biztos, hogy a szülés után fél évvel neki kell ugranom a 42 kilométernek. Biztos ment volna, de nem sikerült volna úgy, ahogyan én azt szeretném, hogy a következő maratonom sikerüljön.

Judit, a volt kolléganőm viszont felvetette, hogy Tündivel hárman (szintén volt kolléganő) lefuthatnánk váltóban a maratont. Benne voltunk, és el is kezdtük a szervezést. A háromfős váltó 11,4-21-4-9,4 kilométeres szakaszokból állt, úgyhogy el is kezdtünk gondolkodni, hogy akkor ki fussa a középsőt. Judit nem akarta, Tündinek rosszalkodik a térde, így ő a Nike-t ki is hagyta, én meg nem akartam a csapat teljesítményét rontani azzal, hogy én lassongok a leghosszabb szakaszon. Aztán bevillant valami, hogy na akkor én vállalom a 21-et, ha már az motoszkált az agyamban, hogy maraton, ne legyek már olyan nyuszi, hogy nem merem én elvinni a hosszú szakaszt. Úgyhogy "hősiesen" bevállaltam. Judité lett az eleje, Tündié a befutó. Ez egész gyorsan ment, a csapatnév kiötlése ennél hosszabbra sikerült, de végül mi lettünk a Nevenincs Trió, a rajtszámokat és a rajtcsomagokat is sikeresen felvettük és szétosztottuk egy kisebb logisztikai bravúrral.

Október 7, vasárnap, a verseny napja. Milán nem futott, úgyhogy ő volt Milcsivel, én pedig "kimenőt", vagy inkább "kifutót" kaptam. A váltóhelyem a Lánchídnál volt, úgyhogy kis családommal felkerekedtünk, és kibattyogtunk, közben az élmezőny már jött a rakparton, tudtunk is nekik szurkolni. A váltóhelyen ezernyi ember, de sikerült összefutni Mártival, volt egyetemi csoporttársammal, aki egy ötfős váltót erősített, gyorsan dumáltunk egyet, aztán beálltam a toi-toi sorba. Röpke 30 percet sikerült sorban állással töltenem, mire bejutottam a kettő közül az egyik bódéba. Aztán rohanás a váltózónába, még a nadrágom sem sikerült bekötni, csak az mp3 lejátszót és egy energiaszeletet elvenni Milántól, amikor már hallottam, hogy Judit a nevem kiabálja. Kiderült, hogy már 2-3 perce ott állt és várt... Gyorsan átvettem a chipet, és a kezemben minden cuccal, bemelegítés nélkül nekiiramodtam. Az első pár száz méter pakolással telt, gyors óraindítás, eltettem az energiaszeletet, beüzemeltem a zenét és bekötöttem a gatyám is. Aztán próbáltam nem elfutni az elejét. A Lánchídtól az Erzsébet híd felé kellett futni, majd volt egy fordító, ott becsatlakozott a 30 km-es mezőny, és mentünk fel a Lánchídra, hogy átfussunk Budára. A Lánchídra való felkaptatás közben megláttam a fiúkat, Milán úgy fordította a babakocsit, hogy lássam kis Milcsikémet, és még a Futóbolondos tapsoló-szurkoló izét is a kezébe adta. Hát, majdnem elbőgtem magam, úgy kellett nyugtatni magam, hogy nehogy már az első kilométer előtt megfulladjak, mert csak kapkodtam a levegőt. A Lánchídon már a futásra igyekeztem koncentrálni, de azért nézelődtem, hátha látok ismerőst. Érdekeset mindenesetre láttam: egy futó csajnak a karjára egy sárgarépa volt tetoválva. :)

ppic_27_SPAR_Budapest_Maraton_utvonal_1273.jpgA híd után egy kis kanyargással ledöcögtünk a rakpartra, és kezdetét vette a szinte végeláthatatlan egyenes. Hömpölygött előttem, utánam a tömeg, szemből pedig már jöttek a gyors futók, akik már elértek az Árpád hídig, és vissza is jöttek onnan. Sokan utálják a hosszú egyeneseket, én sem rajongok értük igazán, viszont amikor úgy van megoldva a dolog, hogy szembe fut egymással a mezőny egy fordító miatt, no, azt szeretem. Ilyenkor nézem a szembejövőket, figyelem az ismerősöket, lehet integetni, drukkolni, és ez remekül eltereli a figyelmet a futásról. Nem is éreztem, hogy futok, csak szedtem a lábaimat, és közben sasoltam a szembemezőnyt. És egyszer csak ott is voltam a fordítónál. Irány visszafelé. Mivel mögöttem még sokan jöttek, visszafelé is tudtam kukkolni a többi futót, sőt, pacsiztam is az 5 órás iramfutó Marky-val. Szinte észre sem vettem, a félmaratont jelző kapunál voltunk - ez nekem 10 kilométert jelentett. Néha addig is ránéztem az órámra, hogy milyen tempót megyek, 10-nél pedig láttam, hogy 57 percnél vagyok. Jól esett, jól ment a futás, próbáltam tudatosan figyelni, hogy ne fussam el magam, de valahogy nem bírtam lassabban menni. Tartottam hát ezt a tempót, lesz, ami lesz alapon. Csak mentem előre, közben nézelődtem, a zenémre koncentráltam, a szurkolókat figyeltem, és változatlanul jól éreztem magam. A Lágymányosi híd hamar eljött, és bár az ottani fordító szakaszt annyira nem díjaztam, örömmel konstatáltam, hogy most már megyek is vissza a váltóhelyre, már nem sok van hátra. A Szabadság híd lejtője jól esett a lábaimnak, lazítottam kicsit rajtuk, de a rakparton visszafelé sikerült kissé megborulnom. Nem nagyon, de azért kezdett fájni kicsit. Próbáltam tartani a tempót, nagyjából sikerült is, de azért a 19-es kilométerem 6 percen kívülire jött össze - szerencsére csak ez az egy lett ilyen lassú. A Lánchidat látva erősítettem - sokat jelentett fejben, hogy nem csak magamért, hanem a lányokért is futok. No meg láttam az órán, hogy ebből félmaratoni egyéni csúcs lehet. Meg is lett, 2:01:40-et mértem a 21 kilométerre, ami olyan 2:02-es félmaraton - a Nike-s időmből így bő 3 percet sikerült faragni! A váltóhelyen Tündi már várt, gyorsan átvette a chipet, váltottunk pár szót, és már futott is. Én picit lihegtem, nyújtottam, majd elindultam hazafelé a rakparton, közben szurkoltam a maratonistáknak.

Jó volt részt venni ezen a versenyen, igazi 3 in 1 volt: maratonon voltam, félmaratont futottam, csapatban versenyeztem! A Nevenincs Trió végül 4:04:58-as idővel ért célba, a Staféta női csapatok közül a 16. helyen. :)

Elsőim

Az elsők minden ember életében fontos szerepet játszanak. A futóknak szerintem mindig emlékezetesek a futós-elsőik, én legalábbis így vagyok ezzel. Ezek az én elsőim.

Első élvezetes futásom

Amikor már nem volt kötelező futnom, kb. 17 évesen, miután abbahagytam a kézilabdát. A 11. kerületben indultam el, akkor ott laktam kollégiumban, a kolesz körüli utcákban döcögtem olyan 20 percet. Utána pedig mérhetetlenül büszke voltam magamra.

Első "futóversenyem"

Általános iskolában, a suli szervezésében a Fut a Dózsa nevű futóverseny, ami kötelező volt, minden évben, elsőtől. Kb. 200 métert futottunk az osztálytársaimmal, utána pedig lesétáltuk a távot. Futni nem szerettünk, de kötelező volt elindulni és célba érni. És ott nem volt záróbusz. :)

Első dobogóm

Egyetlenegyszer álltam eddig dobogón futóversenyen, méghozzá a Fut a Dózsán, de akkor már nem voltam Dózsás. Középiskolásként, amikor már szerettem futni, elmentem a futásra. Harmadik lettem! Az érem azóta is megvan, az egyetlen érmem, amit helyezésért, és nem a teljesítésért kaptam.

Első futóversenyem nem futóként

2007 június legvégén a hortobágyi Délibáb Futás volt az első, amin BSI dolgozóként részt vettem. Magával ragadott a hangulat, pedig akkor még nem voltak annyian a futáson, és én még csak nem is sejtettem, milyen egy Nike félmaraton vagy egy maraton hangulata.

Első edzésnaplós bejegyzésem

2008. március 3-án írtam be az első edzésem az Edzésonline-on. 5,5 km 40 perc alatt. Volt honnan fejlődni!

Első igazi futóversenyem

2007 szeptemberében az Ablon Business Run-on vállaltam kemény 2,5 km-t két kolléganővel, BSI-s csapatban. Nem volt rossz, de ahogy emlékszem, majd megpusztultam a végére. Akkor még alig-alig voltam edzésben, csak a lelkesedés és a szívem vitt, hogy ne miattam maradjon szégyenben a csapat.

Első 10 km-em

Prágában a maratont futottuk le 4 fős váltóban Milánnal, egy volt kolléganőmmel és az ő párjával. Sajnos a váltósokat nem engedték el a maratoni mezőnnyel, és csak kb. 30-35 csapat volt. Én rajtoltam, és nagyon kellett tepernem, hogy a többi váltós ne hagyjon faképnél pillanatok alatt. Az elejét szépen elfutottam, majd elrontottam a frissítést (azóta nem eszem banánt futás közben), de végül szépen lassan sikerült teljesítenem a távot. 7 perces tempóban.

Első félmaratonom

Hirtelen felindulásból elkövetett versenyeim első példánya a félmaraton volt. Valamikor október elején kitaláltam, hogy le akarom futni a félmaratont novemberben Siófokon, és el is kezdtem készülni. Párszor futottam 16 km-t, és azt hittem, hogy a maradék 5, ami még a félmaratonhoz kell, majd könnyen fog menni. Hát nem. 16 km-ig egész jó voltam, aztán ott elszomjaztam. Úgy tudtam célba érni, hogy egy babakocsival futó srác elővarázsolt nekem egy fél literes vizet a babakocsiból, illetve Milán visszafutott elém, és segített, hogy ne sétálva fejezzem be a versenyt. De azért annyira nem lett rossz, 2:11:02.

Első maratonom

Hirtelen felindulásból elkövetett verseny No. 2. 2010. június 28-án felmondtam a BSI-ben, és azzal a lendülettel mentem is a nevezési irodába, hogy benevezzek a maratonra. 3 hónappal a Budapest Maraton előtt. Fejben már régóta akartam a maratont, de készülni szinte semmit nem készültem rá addig. Na, onnantól kezdve viszont igen. Fájdalmas és szenvedős volt, a testem nem akarta, a fejem viszont igen - a fejem nyert. Lefutottam.

Első ultrám

Hirtelen felindulásból elkövetett verseny No. 3. A maraton után futkostam még, de azért nem túl sokat. Aztán jött egy szemműtét, meg egy arcüreggyulladás, és egy csomó kihagyás, ennek ellenére sikerült kitalálnom, hogy én bizony 12 órát akarok futni. Volt két hónapom a felkészülésre. Máig nem értem, hogy gondoltam akkor, hogy menni fog, de érdekes módon sikerült. 2011. április 16-án Sárváron lefutottam az első ultrámat is. És azóta sem bántam meg!

Hogy mi lesz a következő elsőm, még nem tudom. Új életem első félmaratonja már megvolt. Biztos lesz új életem első maratonja és ultrája is. Meglátjuk!

Félmaraton és maraton - idén szurkolóként

Tavaly ilyenkor lázasan készültem életem első – és eddig egyetlen – maratonjára, most szurkolóként hangolódom.

Úgy alakult, hogy most sem a félmaratonon, sem a maratonon nem indulok el, inkább a jövő évre tartogatom a nagy kihívásokat, előreláthatóan lesz belőlük bőven. De mivel a futástól nem tudok elszakadni – és nem is akarok – így ott a helyem a 26. SPAR Budapest Nemzetközi Maratonon drukkerként ugyanúgy, ahogyan a 26. Nike Budapest Nemzetközi Félmaratonon tettem.

A félmaratonon először a Lánchídnál vártam a futókat kereplővel és fényképezőgéppel felszerelkezve, hogy buzdíthassam őket. Hatalmas volt a tömeg, ott, a 4. kilométernél még nagyon egyben volt a hétezer fős mezőny, hosszú időn keresztül hömpölyögtek a futók a Roosevelt téren keresztül fel a Lánchídra. Most is azt éreztem, mint korábban, amikor ekkora futómezőnyt láttam: kirázott a hideg, és én is ott akartam köztük lenni. Persze hangosan kerepeltem, és kurjongattam az ismerősöknek – szerencsére volt belőlük bőven a mezőnyben, és majdnem mindenki vissza is integetett. Jó érzés volt ott lenni, és valamilyen formában részese lenni a versenynek. Igyekeztem minél többet fényképezni, Milánról sikerült egy jó sorozatot csinálnom, ahogy kanyarodott fel a hídra, úgyhogy a családi futófotó archívum sikerrel bővült. Mikor elhaladt a mezőny, gyorsan elindultam a lezárt alsó rakparton a Szent István parkhoz, ahol már visszafelé jönnek majd a futók – az élmezőny már a Parlamentnél haladt, úgyhogy a tempós séta közben őket is tudtam buzdítani, aztán sorra jöttek a futók, és közben én is elértem a magamnak kijelölt szurkolási pontot. Ez már a 15. kilométernél volt, itt már jócskán szétszakadt a mezőny, de még itt is nagyon sűrűn jöttek egymás után az emberek. Elég meleg volt, az élmezőny és a gyorsabb futók után jöttek a lassabbak, akiknek nagy szükségük volt a drukkolásra, úgyhogy a fotózás helyett itt már átálltam a hangos kerepelésre és kiabálásra. Sok mosolyt kaptam, és úgy láttam, sikerült jónéhány futóba erőt öntenem, volt, aki előttem váltott sétáról ismét futásra, és sokan engem is megtapsoltak. Fura, de jó érzés volt.

A maratonon is azt tervezem, hogy a Lánchídnál, majd a parknál szurkolok a futóknak. Mivel ez kétszer olyan hosszú táv, viszont fele annyi futó vállalja, így sokkal jobban széthúzódik majd a mezőny, illetve sokkal nagyobb harcok várhatók. Remélem, hogy ismét lesznek olyan emberek, akiknek tudok egy kis erőt adni azzal, hogy biztatom őket. Nekem futás közben mindig jólesett, ha valaki drukkolt, igyekeztem mindig legalább egy kis mosolyt kipréselni magamból, hogy jelezzem, hálás vagyok a kedves szavakért.

Október 2-án, szombaton tehát drukkolok majd mindenkinek, aki teljesíti a 42,195 km-es maratoni távot, és remélem, jövőre ott lehetek én is majd a mezőnyben.