Ismét eltelt egy hónap, a február, jöhet a rövid értékelés, összegzés. Sajnos elég felemásra sikerült ez a négy hét, nem minden jött össze úgy, ahogy szerettem volna. Persze ettől még nem dőlök a kardomba, és nem ostorozom magam, azt gondolom, nem ezen fog múlni az idei futószezonom.

Februárban 15 edzést csináltam, és 292 kilométert gyűjtöttem össze. A 342-es januárhoz képest annyira nem rossz, de ha megnézzük, hogy ennek egy majdnem 400-as hónapnak kellett volna lennie, akkor annyira azért nem is jó. És hogy mi történt, amiért nem annyi lett, amennyi? Két egészségügyi izé miatt.

A hónapot egy 40-es futással indítottam, egészen jól sikerült, 8 kört mentem a szigeten, egyedül, igazán lélekerősítő futás volt. Aztán rögtön ki is vettem egy pár nap pihenőt. Tavaly a sárvári 12 órás előtt egy héttel kettétört az egyik fogam, ami annak idején gyökértömés áldozata lett, 10 év után döntött úgy, hogy megadja magát és letörik. Ameddig lehetett, húztam-halasztottam a fogorvosi beavatkozást, nem vagyok rá büszke, de ez van. Most került rá sor végül, kiderült, hogy a fogamat sajnos ki kell műteni, mert nem tudnak vele mit kezdeni, így a mikrociklus 3., laza hetében a fogorvos bácsi sikeresen meg is szabadított tőle (direkt a pihenőhétre beszéltük meg, hogy tudjak edzeni), meg még egy bölcsességfogamtól is, hogy ha már ott vagyok, egyszerre letudjam az egészet. Természetesen az volt az első kérdésem, hogy mikor futhatok újra, de 3 nap pihenőre köteleztek, hogy a sebek be tudjanak gyógyulni. Aztán már futhattam is tovább, a pihenőhét 56 km lett.

Aztán megfutottam a legdurvább eddigi hetemet, 103 kilométert, és még élveztem is. Engem valahogy mindig motivál a nagy teljesítmény, amikor keményebb dolgok vannak, akkor mindig igyekszem magam a lehető legjobban odatenni, és inkább a lazább dolgoknál nem vagyok annyira koncentrált. A hét hosszú futása 45 volt, egyedül a szigeten, ismét egy jellemformáló edzés.

Ezután következett volna még egy 100 fölötti hét, amiből sajnos nem lett semmi. Egy vírus úgy gondolta, hogy mivel régen voltam beteg, itt az ideje, hogy ne érezzem mindig jól magam. Először a két Milánt döntötte le a lábáról, majd engem is: szerdán már éreztem, hogy valami nem stimmel, csütörtök reggelre meg szépen belázasodtam, annyi is volt rögtön a futásoknak. Vasárnap már jobban voltam, kimentem, de a 40-es hosszúból csak 15-öt futottam le, erőtlen és gyenge voltam, plusz még csúnyán köhögtem. A 100 feletti hétből csak 44 km valósult meg sajnos. Mostanra már minden oké, visszatért az erőm, múlóban a köhögésem, úgyhogy futok szépen tovább.

Jövő szombaton pedig máris itt az Optivita Ultrafutó Kupa első állomása Székesfehérváron, ahol 12 órán indulok. Izgatottan várom. Túl nagy elvárásaim nincsenek, hiszen ez nem célverseny, inkább csak egy hosszú edzés, ahol társakkal, kijelölt pályán, rendes frissítéssel kipróbálhatom magam, mire volt elég a téli alapozás. Remélem, hogy jól fog menni, az biztos, hogy jó lesz újra versenyezni a téli edzések monotonitása után, és találkozni a rég nem látott ismerősökkel. És végre jön a tavasz is!

A rendszeresen futók számára nagyon fontos az egészséges, tápanyagokban gazdag táplálkozás, mert ettől a futóteljesítményük is javulhat. Erről írtam korábban egy cikket már.

A futók egyik jolly jokere a zabpehely, mert összetett, lassan felszívódó szénhidrátokat tartalmaz, amelyek soráig látják el energiával a testet, de mindezt úgy, hogy nem terhelik meg a gyomrot és az emésztőrendszert. A másik tutiság pedig a banán, amit minden futóverseny frissítőasztalán megtalálhatunk, ez is a könnyű felszívódás és a szénhidráttartalom miatt jó a futóknak. Már akinek, mert én speciel nem ehetek futás előtt banánt, mert nem kicsi hasgörcsöket okoz valamiért. De a legtöbben esküsznek rá.

Nemrég írtam egy fogadalmas posztot, amiben azt ecseteltem, hogy nem fogok annyi péksütit és nasit enni, és Milcsinek a játszóterezéshez sem fogok ilyesmiket venni. Megosztottam a bejegyzést a Facebookon, Anett barátnőm pedig ekkor egy szuper receptet ajánlott, amit már aznap ki is próbáltam. Ez az egyik zabpelyhes finiség, ami nem csak rágcsának, hanem futókajának is tökéletes.

Banános-zabpelyhes tallér

Borzasztóan egyszerű elkészíteni, viszont rendkívül finom és energiadús. Az alaprecept annyi, hogy fogok két banánt, összepépesítem, majd hozzáöntök kb. 2 bögre (vagy amennyit felvesz) zabpelyhet, és jól összekeverem őket. A kevergetésben Milcsi szokott segíteni, nagyon élvezi. Ezután a masszából kanállal kivajazott sütőpapírra adagolok kis kupacokat, majd a kezemmel tallér formájúra lapogatom őket. Végül irány az előmelegített sütő, kb. 15-18 perc alatt aranybarnára sütöm a tallérokat.

Ezt az alapreceptet szinte bármivel lehet tovább turbózni, legutóbb reszeltem bele két almát is (ekkor több zabpelyhet vesz fel a massza), illetve kókuszreszeléket is tettem bele, nekem így nagyon ízlett. De lehet bele aszalt gyümölcsöket is tenni, vagy akár csokikockákat is. Cukor viszont egyáltalán nem kell bele!

A másik receptet akkor találtam, amikor a Nők Lapja Caféra írtam egy egészséges smoothie-s cikket. Egy amerikai egészséges életmóddal foglalkozó oldalon bukkantam rá, és azt gondolom, hogy futóknak is jópofa reggeli lehet edzés előtt. Ezt még nem próbáltam ki, de valószínűleg hamarosan ki fogom, ugyanis nem vagyok nagy reggeliző, de hátha egy ilyen itóka lecsúszna.

Fahéjas zabpelyhes turmix

Hozzávalók:

¼ csésze zabpehely
¼ csésze víz
½ csésze tej
1/3 csésze zsírszegény joghurt
½ teáskanál fahéj
1 alma felkockázva
¼ teáskanál vaníliakivonat vagy vaníliaaroma
1 teáskanál méz

Mikrohullámú sütőben a zabpelyhet főzd 2,5 percig a vízben, ha kész, turmixold össze a tejjel, joghurttal, almával, vaníliával, fahéjjal és a mézzel.

Azt gondolom, hogy ebben a receptben az almát egy banánnal is lehet helyettesíteni, vagy aki "laktatóbbat" fogyasztana, az alma mellé is bedobhatja a banánt, remekül megférnek egymás mellett. És aki szeretne, egy kanál fehérjeport is beletehet, hogy még táplálóbb legyen a smoothie.

Neked mi a kedvenc futókajád? :)

Ha kíváncsi vagy a "futókalandjaimra", keress a Facebook-on, és lájkold a Haanchee fut oldalamat!

Múlt héten sportorvosnál voltam, hosszú évek után először. Utoljára középiskolásként voltam ilyen vizsgálaton, akkor a kézilabdás igazolásomhoz volt rá szükség, azóta viszont nem.

Most viszont az ultrafutó versenyeken való részvételhez, pontosabban az országos bajnokságokhoz való részvételhez egyesületi tagságra, versenyengedélyre, és sportorvosi engedélyre is szükség van. Úgy döntöttünk, hogy megadjuk magunknak az esélyt, hátha szeretnénk OB-n indulni, így Milánnal együtt  leigazoltunk a Sárvár Kinizsi SE ultrafutói közé. Beszereztük a Magyar Atlétikai Szövetség kik kék könyvecskéjét, amiben a tagságot igazoljuk, valamint a sportorvosi pecsétet is abba kell üttetni.

A sportorvosi pecsét miatt tehát sportorvoshoz kellett mennünk. Próbáltam időpontot szerezni a 13. kerületi rendelőbe a sportorvoshoz, de csak március végén fogadott volna minket, mi pedig már március elején indulunk olyan versenyen, ami a MASZ igazolással rendelkezőknek kedvezményes, ezt egy kisgyerekes, kétfutós család azért szívesen kihasználja. Így tettem egy próbát a Sportkórházban, és szerencsém volt, kaptunk hamar időpontot mindketten.

A Sportkórházban először a kartonozóban regisztráltunk, majd kaptunk egy kitöltendő kérdőívet a sportolási szokásainkkal és az egészségügyi dolgainkkal kapcsolatosan. Innen elirányítottak minket a sportorvosi szobába, ahol az asszisztens néhány perc múlva egy-egy laborbeutalót nyomott a kezünkbe. Ezt leadtuk Milcsi segítségével - ő dobta be a papírokat az ajtónyíláson, ahová kellett -, kaptunk egy-egy műanyag poharat, amit a WC-ben kellett megtöltenünk a szükséges folyadékkal :), és otthagynunk. Innen mentünk EKG-re, ahol először Milánt vizsgálták, majd engem. Érdekes volt, amikor az EKG-s néni mondta, hogy minden oké, csak alacsony a pulzusom, mi sportolok. Mikor mondtam, hogy futás, azon belül is ultrafutás, mondta,  hogy így már érti. Nem gondoltam volna, hogy az 53-as pulzusértéket egy sportolókkal foglalkozó egészségügyi intézményben alacsonynak fogják titulálni. 

Az EKG leletet és a kitöltött kérdőívet szorongatva mehettünk a sportorvos bácsihoz, aki megmérte a vérnyomást, meghallgatta a tüdőt és a szívet, átolvasta a kérdőívet, megnézte a gépen az addigra elkészült laboreredményt, a lényeges dolgokat az asszisztens nénivel bepötyögték a gépbe, és már kaptam is a pecsétet a kis könyvembe: versenyezhet. Eddig sem féltem egyébként, hogy valami bajom van, vagy bajom lesz sport közben, de így azért egy hangyányit még nyugodtabb vagyok, hogy részt vettem egy vizsgálaton.

Így most a következő egy évben orvosilag is alkalmas vagyok a sportolásra, jövő februárban jöhetek újabb vizsgálatra. Most már lassacskán pedig jöhetnek a versenyek.

Nem vagyok nagy matekos (bár tanultam statisztikát az egyetemen), de úgy gondoltam, játszom egy kicsit a számokkal, és összesítem, hogy sikerült a januárom futás szempontjából.

Megtett kilométerek: 342
Edzések száma: 22
Edzéssel töltött idő: 32 óra 46 perc 43 másodperc
Átlagtempó: 5:45
Átlagos edzésidő: 1 óra 29 perc

Tehát összesen a hónapban az Ultrabalaton szintidejénél egy kicsivel többet töltöttem futással, viszont 130 kilométerrel többet futottam, mint ott kell majd. :) Persze ebből semmilyen következtetést nem vonok le, mert hülyeség lenne. :)

A heteim így alakultak:

1. hét: (csonka, január 1-től nézve): 49 km (amúgy 73)
2. hét: 89,5 km
3. hét: 56 km
4. hét: 93 km
5. hét: (szintén csonka) 54,5 km (amúgy 95)

Látható, hogy szépen haladunk felfelé a heti kilométerszámban a 100 felé. Egyedül az 1. hét nem volt az igazi, ott a vasárnapi hosszú edzést mindenféle szenvedés miatt lerövidítettem, és nem csináltam végig, csak a kétharmadát. Erre nem vagyok büszke, de mivel ez nem jellemző rám, csak két-három alkalommal szoktam ilyet csinálni évente, így nem dőlök a kardomba miatta.

Még egy "izgalmas" számadat: januárban 44 db kört futottam a Margitszigeten, az igazán inspiráló belső úton. :) (Bár csak a teljes, egyben futott köröket számolom, de emellett a fél körökből is összejött még szerintem legalább 20 db.)

Érzésre az edzések nagy része jól ment, természetesen volt pár nyögvenyelősebb alkalom, amikor a túlélésre játszottam, és a lehető legtakarékosabban, magamat nem megerőltetve futottam - persze csak úgy, hogy azért legyen edzésértéke a dolognak. Azt gondolom, hogy jó úton járok a futásban, nem rekedtem meg, haladok előre, és fejlődöm, bár egyelőre erre semmilyen eredmény nem szolgál bizonyítékul. Legfeljebb az, hogy még soha nem futottam ennyi kilométert egy hónapban, meg az, hogy ebbe sem fizikailag, sem lelkileg nem akartam belehalni.

Az edzések szépen beépültek a mindennapjainkba, megvan a rendszerünk, hogy mikor futok én, mikor fut Milán, mikor futunk együtt. Fejben egyelőre nincsenek problémák, erősnek érzem magam, tudom, hogy miért csinálom, és azt is tudom, hogy még sok munka van előttem, hogy a célomat elérhessem. Megvannak a felkészülést segítő versenyek, amiken részt veszek, azokat is várom már, egyrészt, mert kíváncsi vagyok, hogyan fogok teljesíteni, másrészt pedig jó lesz újra versenyre menni (utoljára Frankfurtban versenyeztem). Szóval most már nincs más hátra, mint előre (vagy hogy is mondják ezt)! :)

A blog Facebook oldala elérhető itt: https://www.facebook.com/haancheefut

Vagyis egészen pontosan egy nagy cél. Nem magyarázom túl: körbe szeretném futni a Balatont, vagyis május 31-én nekivágok az Ultrabalatonnak, és remélhetőleg lefutom életem leghosszabb távját, 212 kilométert. Idén igazi ultrafutóvá szeretnék válni.

Hosszú az út, nem csak a Balaton körül, hanem addig is, míg elérek odáig, hogy a rajtnál állhassak. Tudom, hogy benne van a pakliban az is, hogy nem sikerül, de erre nem szeretnék gondolni. Idén ezért edzem, ezért készülök, ezért megyek ki a sötétben, ezért áldozom fel a vasárnap délelőttjeimet a hosszú futásokra, ezért töltök kevesebb időt a szeretteimmel.

Dolgozom érte, mert szeretném, ha sikerülne, szeretnék célba érni úgy, mint 2011-ben párban, és 2013-ban csapatban. Csak most egyedül. Ez most egyedül az én harcom, az én küzdelmem, az én örömem lesz, ezt az utat most egyedül járom végig. Bízom magamban, és elhiszem magamról, hogy meg tudni csinálni. 

Fotó: Ultrabalaton

Több bejegyzésemben is emlegettem már Gabit, az edzőmet, de azt hiszem, igazán megérdemel egy saját, külön posztot is a vele való kapcsolatom, már csak azért is, mert hétről hétre önzetlenül segít nekem, hogy ne fej nélkül, hanem okosan és felkészülten futhassak az álmaim után.

2007-ben ismerkedtünk meg, akkor lettünk kollégák, és úgy emlékszem, hogy már a megismerkedésünk első napján szimpatizáltunk egymással - én vele legalábbis biztosan. Szakmai tapasztalatlanságom ellenére - lévén, első munkahelyem volt az, ahol együtt dolgoztunk - az első pillanattól kezdve egyenrangú félként kezelt, segített, bátorított, irányba állított, és mindenre megtanított, amire csak szükségem volt - amit a PR-ról tudok, tőle tanultam. A szakmai kapcsolatunk hamar barátivá alakult, és bár jó ideig nélkülöznöm kellett szakmai irányítását először a kisfiai születése, majd a külföldre költözésük miatt, a viszonyunk, úgy érzem, nem változott. Amikor Milán a fejébe vette, hogy ultrázni kezd, és elindul egy 24 órás versenyen, Gabi és férje, Balázs azonnal a szárnyai alá vette, és tanácsokkal látta el. Ahogy aztán engem is.

2011-ben, amikor kitaláltam, hogy én bizony el fogok indulni egy 12 órás versenyen, Gabi a Facebook posztom után nem sokkal jelentkezett a világ másik feléről, és felajánlotta, hogy segít, hogy ne öljem meg magam. Ekkor lett az edzőm, és a segítségével teljesítettem az első ultrámat úgy, hogy utána nem akartam elégetni a futócipőmet, hanem egyre inkább kedvet kaptam hozzá. Milcsivel terhesen nem tudtam futni, így volt egy kis kihagyás, legalább hagytam Gabit pihenni a további őrültségeim előtt. :) Aztán amikor újra elkezdhettem futni, azonnal szóltam Gabinak, hogy akkor most a nulláról legyen szíves engem összerakni úgy, hogy egyre többre legyek képes, többre, jobbra, mint előtte. Egyelőre úgy néz ki, hogy ez sikerül is.

Sokan azt mondják, nekik nincs szükségük edzőre, maguktól, maguknak, úgy akarnak futni, ahogy az jólesik. Én viszont úgy érzem, nekem kell az edző. Valószínűleg nélküle már rég kinyírtam volna magam, egyik sérülésből esnék a másikba, egyik kudarc jönne a másik után. Valószínűleg kevesebbet edzenék, és több versenyre, hosszabb versenyekre járnék, gyakrabban, meggondolatlanul. És az is lehet, hogy egyáltalán nem is futnék.

Nekem kell az edző, mert így okosan fel vannak építve az edzéseim. Motivált vagyok, még akkor is, amikor nem vagyok motivált, mert van egy ember, aki rám szánja az idejét és az energiáját azzal, hogy hétről hétre kitalálja, összerakja a nekem megfelelő edzéseket, és vele is kiszúrok, ha nem teljesítem az adagot.
Egyelőre - lekopogom! - elkerülnek a sérülések, mert nem eszetlenül megyek előre, hanem fokozatosan haladok. Látható, érezhető a fejlődésem, hiszen sokat gyorsultam, javítottam (sokat) a félmaratoni és a maratoni időmön, egyre hosszabb távokat vagyok képes javuló tempóban futni, és aránylag stabilan teljesítek pl. a 6 órás versenyeken.
Az edzéstervemet személyesen rám, a céljaimra szabja, figyelembe veszi, hogy kicsi gyerekem és szintén futó férjem van, úgy rakja össze, hogy mindezekkel együtt minőségi edzésmunkát tudjak végezni.

Az én edzőm képes kordában tartani szárnyaló fantáziámat, visszaránt a földre, amikor valami nagyon elrugaszkodott dolgot szeretnék megcsinálni, lebeszél arról, amit nagyon nem kéne csinálnom - és általában igaza is van, hogy megakadályoz bizonyos dolgokban. Viszont velem van, amikor a nagy álmokról és nagy célokról van szó, bátorít és ösztönöz, és bízik bennem, hogy meg tudom csinálni, amit kitaláltam.
Mindezek mellett a barátom is, akivel jókat tudok beszélgetni, és aki lelket önt belém, ha valami baj van. 

Épp ezért, nekem kell AZ EDZŐ. Köszönöm Gabi! :)

Mivel számomra gyakorlatilag véget ért 2013 a futás szempontjából, úgy döntöttem, ideje összeszedni, mi is történt velem idén. Persze ez nem azt jelenti, hogy most lébecolok januárig, mert megy az alapozás, de az igazán lényeges dolgokon, versenyeken, célkitűzéseken túl vagyok, szóval jöhet egy sok fotót és kevés szöveget tartalmazó összesítés.

Január

Szépen, okosan, és lassan, de biztosan megkezdtem a futkározást. 2012-ben a félmaraton volt a leghosszabb távom, ezt sikerült januárban egy 25-össel felülmúlni. A hónapban végül 160 kilométert futkároztam össze.

Február

Fokozódott a helyzet, egy 30 és egy 40 kilométeres edzés is befigyelt, a tempóm pedig kezdett stabilizálódni, 6 percen belüli átlaggal hoztam a legtöbb edzést. 232 km lett a vége.

Március

Visszatértem az ultra mezőnybe, az újonnan induló OptiVita Ultrafutó Kupa székesfehérvári 1. állomásán 6 órán indultam, és rögtön egyéni csúccsal zártam: 58,546 km-t futottam. (Persze, hogy egyéni csúcs, mert hogy ez volt az első 6 órás versenyem!) A hónap 317 km lett.

Április

Rögtön egy 46 km-es ultra-edzéssel indítottam a hónapot, mindent Sárvárért jeligére. Aztán lefutottam a Vivicittá Félmaratont 2:03:57 alatt, egy első félmaratonistát kísérve, kényelmesen, lazán, mindent Sárvárért jeligére. :)

Aztán jött a nagy álom, Sárvár, és a 12 órás, ahol végül nem sikerült elérnem a vágyott 100 kilométert. Nem sok kellett volna hozzá, ami picit csalódottá tett, aztán meg mégsem. Akkor és ott, adott körülmények között arra voltam képes. A lefutott 98,7 km az összetett női 4., és a korosztályos 2. helyhez volt elég, úgyhogy dobogóra állhattam, és serleget is kaptam. A hónapot 306 km-rel zártam. 

Május

Ez egy lazább hónap volt, verseny és különösebb történés nélkül, 202 km gyűlt össze.

Június

Rögtön az Ultrabalatonnal indítottuk a hónapot, ahol az RR Ghosts nevű BMW Média Maraton csapatban futottam, három részletben 46 km-t.

Egy hétre rá borzalmas hőségben a K&H Félmaratonon döcögtem egy 1:58:53-as eredményt, csakis a Félmaraton Mánia sorozat teljesítése érdekében. Talán az év legszörnyűbb versenye volt ez számomra.

Hogy ne unatkozzam a nyár közepén, hőségriadóban indultam az OptiVita sorozat kecskeméti állomásán, ismét 6 órán. A nagy meleg ellenére jól ment a futás, 58,2 kilométerrel 2. lettem a nők között - bár az egyéni csúcsomat nem tudtam megjavítani. A hó végére 217 km gyűlt össze.

Július

A hónap hőségben zajló edzésekkel telt, verseny nélkül, viszont a Rocky II. eseményen megszabadultam Balboa-szüzességemtől, és én is lefutottam végre 2:40 alatt ezt a néhány hónap alatt ikonikussá vált terepfutó kör. És elkészült rólam az egyik kedvenc futós fotóm is. :) Összesen 211 km-t szedtem össze.

Augusztus

A Suhanj 6!-on éjjel futva, gyomorgörcsök közepedte 57,2 kilométert döcögtem 6 óra alatt, és még csak meg sem tudtam közelíteni a dobogót.

A hónapot a Zsákbamacska futás koronázta meg, ahol a saját legnagyobb megdöbbenésemre, egy terepversenyen 2. helyen értem célba! 214-es lett a hónap.

Szeptember

Talán joggal nevezhetem az év versenyének a Nike Félmaratont, ahol a várakozásaimat jóval felülmúlva sikerült futnom, ahol minden összejött, 1:44:37-tel hatalmas egyéni csúcsot futottam. És elkészült a másik kedvenc futós fotóm is. :)

A hónap további része a maratoni felkészülés jegyében telt, nagyban edzettem Frankfurtra, 210 kilométert összeszedve.

Október

A maraton előtt utolsó, 35 kilométeres hosszú futás rendkívül jól sikerült, aztán egyszer csak ott is voltam Frankfurtban, hogy lefussam életem 2. maratonját - és nem mellesleg egyéni csúcsot javítsak. Sikerült, bár nem teljesen úgy, ahogyan szerettem volna, de nem vagyok csalódott, a 3:50:14 is nagyon szép eredmény. Meg a 252-es hónap sem olyan rossz.

November

Röviden és tömören, pihentem és vegetáltam, nem sokat futottam, de azért néha igen, mert elkezdődött az alapozás. 128 km lett a vége.

December

Tart az alapozás, és folytatódik egész télen. Kezdek belejönni, csak néha zavar a hideg és a sötét, megyek, és gyűröm az előírt edzéseket, gyűjtöm a kilométereket. Az biztos, hogy a 2013-as fogadalmaim többségének eleget tettem, és tartottam magam ahhoz, hogy nem lesz nullkilométeres hetem. Már megvan az évi 2500 kilométer, aminek örülök, jövőre lehetőség szerint jó lenne ennél többet gyűjteni, de meglátjuk, mit hoz az élet. A nagy cél már megvan, dolgozom érte, remélem, hogy sikerül teljesítenem.

Bréking: 2775 km gyűlt össze idén. (2013. dec. 31.)

2013, köszönöm, hogy így sikerültél, viszlát! :)

Fotók: IronPhoto, Szaszafotó, BSI, Edzésonline, saját és futótársak fotói

Második hete tart az alapozás, és egyelőre nem túl izgalmas. Kimegyek a sötétbe és a hidegbe, és szépen lefutom-ledöcögöm az adott napra előírt adagot. Van, hogy nehezebben megy, van, hogy könnyebben, azért kezdek belerázódni.

Hogy ne mindig a Margitszigeten bolyongjak fel s alá, kitaláltam, hogy a péntekre előírt 10 kilométeremet a városban teszem meg, összekötve a kellemest a hasznossal: elmegyek Milcsinek Legót venni. Már korábban kinéztem neki egy Duplo kukásautót (azt hozza majd neki a Mikulás), mert odavan a szemetesekért, így muszáj, hogy legyen neki saját kukáskocsija - főleg, ha azt az ő nagyon lelkes anyukája "olcsóbbító" kuponnal veheti meg. :)

A kinézett bolt a Váci úton van, a Gmap-pedometer szerint 4,5 km-re tőlünk, tökéletes. Felöltöztem, megpakoltam a futós hátizsákot a pénztárcámmal, aztán elindultam. Útközben, hogy azért anya és apa is kapjon valamit, betértem a Maratonman Depoba egy-egy futósálért, majd döcögtem tovább a játékboltba. Mikor odaértem, alig 4 kilométert mutatott az órám, úgyhogy futottam még egy kicsit a Váci úton kifelé, hogy majd kijöjjön a 10 kilométer, megfordultam, és bevetettem magam a játékbolt forgatagába. A vásárlók és az eladók is picit furán néztek rám, de hát kit érdekel, én a gyereknek jöttem Legót venni!

Megtaláltam az áhított kukásautót, majd hosszas nézelődés után még egy nagy dobozos alap Duplo szettet is a kosaramba pakoltam, jó lesz majd a karácsonyfa alá Milcsinek, hadd játsszon, hadd építsen - meg én is vele.
Kifizettem a Legókat, aztán konstatáltam, hogy a hátizsákba természetesen egyik sem fér bele, szatyrot nem hoztam, nem is adtak, kérni már nem is tudok, hát akkor kénytelen leszek a kezemben a két dobozzal hazafutni.

Így a hónom alá csaptam a dobozokat, és megindultam. Vigyorogva. És zörögve. Mert a játékok igen hangosan csörögtek a kezemben, nem tudtam őket úgy tartani, hogy a rázkódástól ne hangoskodjanak. Mindegy. Futottam szépen végig a Váci úton hazafelé, majd a Népfürdő utcán, majd a rakparton. A szembe jövő emberek csak néztek, volt, aki tátott szájjal, az autókból is furán néztek, egy kiskutya majdnem rám ugrott, de én csak futottam szépen a csörgő-csattogó Legókkal. Élmény volt, és egy kis változatosság az alapozás edzéseiben. Futnom kellett, a gyereknek Legó kellett, én pedig mindkét feladatot megoldottam. :)

Az elmúlt két hétben, a (szinte) futásmentes pihenőidőszakban sokat gondolkodtam, elméleti síkra tereltem a dolgokat a gyakorlati helyett. Nem futottam, csak gondolkodtam a futásról, elmélkedtem a hozzá fűződő viszonyomról, arról, hogy mit ad nekem ez a sport, mire tanít, hogyan formálja a személyiséget. Összeraktam magamban egy szép kis listát arról, hogy mit gondolok, mit érzek, és mit kaptam az elmúlt időszakban a futástól, a futás által. Jó alkalom volt erre, hogy nem futottam, csak gondoltam rá, megtapasztaltam a hiányát, és azt is, hogy egyébként milyen könnyen és gyorsan el tudok kényelmesedni. Szerencsére a két hét arra kevés volt, hogy teljesen "elzülljek", pláne, mert tudom, hogy mit szeretnék, és miért fogok dolgozni ezután.

A futás tanít. Engem legalábbis sok mindenre megtanított az elmúlt másfél évben, amióta a szülés után újrakezdtem. Most már merem magamról azt mondani, hogy futó vagyok, mert eleget dolgozom érte - korábban ez nem volt így, akkor inkább csak próbálkoztam, kevés edzéssel akartam elérni valamit. Már megtanultam, hogy amit szeretnék, azért meg kell dolgozni, meg kell küzdeni. Nem megy minden úgy, ahogyan azt elképzelem, nem megy minden úgy, mint a karikacsapás. És még sok-sok mást is megtanultam. 

A futás nyugalmat és szabadságot ad. Kilépek az ajtón, és átadom magam a futásnak. Egyedül vagyok, szabad vagyok, én vagyok és a testem, azt csinálok, amit akarok, arra megyek, amerre akarok, nem kell senkinek és semminek megfelelnem. Én dirigálok magamnak, az agyam irányítja a testem, és a testem irányítja az agyam. A futás segít levezetnem a feszültséget, megszabadít a lelki fáradtságtól, megtisztít és ellazít. És bár sokszor kellemesen elfáradok, ez az a testi fáradtság, amit szeretek.

A futás akaraterőt ad. Eddig sem voltam híján, de amióta rendszeresen futok, még inkább fokozódott a bennem buzgó tettvágy és akaraterő. Kitalálom, dolgozom érte, és remélhetőleg megvalósítom. Lehet, hogy küzdeni kell érte, lehet, hogy nem mindig élvezetes, de amit elkezdtem, hát azt végigcsinálom.

A futás önfegyelemre tanít. Ha van akaraterőm, kell mellé az önfegyelem is. Mert néha nem elég, hogy akarom, fegyelmezetten meg is kell dolgoznom érte, hogy elérjem a célomat. Van, hogy nincs kedvem megmozdulni, van, hogy nyűgös vagyok, van, hogy ömlik az eső, és nincs kedvem szétázni. Ilyenkor kell az az önfegyelem, amit felépítettem magamban, aminek köszönhetően tudom, hogy mennem kell, és csinálnom kell, mert anélkül semmit nem ér az egész. Elszánt vagyok, koncentrálok, hogy megvalósíthassam az álmaimat.

A futás bátorságot ad. Bátor vagyok, mert belevágok olyan dolgokba, amikről néha magam sem hiszem el, hogy meg tudom csinálni. De azért megpróbálom. Ehhez kell egy jó adag hit is, a hit önmagamban, hogy meg tudom csinálni. Ha én nem hiszek magamban, akkor ki más fog? Hinnem kell, bíznom kell magamban, hogy sikerül, és máris egy kicsit könnyebb.

Hiszem, hogy magabiztosnak kell lenni, de nem szabad elszállni. Meg kell ismerni a saját testemet, a lelkemet, a fejemet, tisztában kell lenni azzal, hogy mik a korlátaim, mik a lehetőségeim. Szabad nagyot álmodni, én is azt teszem nagyon sokszor, de tisztelettel és alázattal (bár utálom ezt a szót, de mégis ezt mondom, alázattal) kell közelíteni a futáshoz, az egyre hosszabb távokhoz. Tudnom kell magamról, mi az, amire képes vagyok, mi az, amire képes lehetek, és mi az, ami túl nagy falat számomra. El kell tudnom helyezni magam a "futás térképén". Ki vagyok, kikkel vagyok kb. egy szinten, kik lehetnek az ellenfeleim, és kik azok, akiknek a nyomába sem érhetek. És ezt el kell tudni fogadni.

A futás türelemre, fokozatosságra tanít. Hogy haladjunk lépésről lépésre. Hogy nem megy minden egyik napról a másikra. Hogy idő kell, míg az ember testben és lélekben is felkészül egy új, egy nagyobb feladatra. Meg kell tanulni türelemmel lenni, kivárni, míg az elvégzett munka beérik, és learathatjuk a gyümölcsét. Persze nagyon jó lenne, ha gyorsabban is mehetnének a dolgok, de aki sérülés nélkül, élvezettel szeretne futni - hiszen azért futunk, mert szeretjük! - , annak bizony végig kell járnia az utat. Mert ettől lesz szép az egész.

A futásban vannak hullámvölgyek. Van, amikor minden jól megy, szárnyalás, lebegés, flow van, minden sikerül, jönnek az eredmények, az egyéni csúcsok. És van, amikor nehezen megy az edzés, szenvedés a futás, nem sikerül úgy semmi, ahogy szeretném, fáradt és fásult gyötrelem minden. Ezt túl kell élni, és tudni, hogy ez is hozzá tartozik. Hogy kellenek a mélypontok, a nehézségek, a küzdelem, mert ha ezen túl vagyunk, akkor sokkal jobban tudjuk értékelni a pozitív pillanatokat, és mindazt, amit addig elértünk, amiért addig dolgoztunk.

A futás barátokat, közösséget ad. Olyan embereket ismertem meg általa, akikkel mindig van közös témánk, akik segítenek, bátorítanak, tanácsokat adnak, ha szükséges, megosztják a tapasztalataikat, drukkolnak és támogatnak. A futók között sosem vagyok egyedül, egy nagyszerű közösség része vagyok, akik között jól érzem magam. Ha versenyre megyek, olyan, mintha hazamennék, ismerős arcok, barátok, jó hangulat, egymás sikereiért való szorítás. Elég csak pár jó szó, egy mosoly, egy biztató pillantás, és tudom, hogy jó helyen vagyok.

Mindenkinek mást jelent, mindenkinek mást ad a futás. Mindenki másért csinálja. De mindannyian azért futunk, mert szeretjük, minden szépségével és nehézségével együtt. Ugye? :)