Vagyis egészen pontosan egy nagy cél. Nem magyarázom túl: körbe szeretném futni a Balatont, vagyis május 31-én nekivágok az Ultrabalatonnak, és remélhetőleg lefutom életem leghosszabb távját, 212 kilométert. Idén igazi ultrafutóvá szeretnék válni.

Hosszú az út, nem csak a Balaton körül, hanem addig is, míg elérek odáig, hogy a rajtnál állhassak. Tudom, hogy benne van a pakliban az is, hogy nem sikerül, de erre nem szeretnék gondolni. Idén ezért edzem, ezért készülök, ezért megyek ki a sötétben, ezért áldozom fel a vasárnap délelőttjeimet a hosszú futásokra, ezért töltök kevesebb időt a szeretteimmel.

Dolgozom érte, mert szeretném, ha sikerülne, szeretnék célba érni úgy, mint 2011-ben párban, és 2013-ban csapatban. Csak most egyedül. Ez most egyedül az én harcom, az én küzdelmem, az én örömem lesz, ezt az utat most egyedül járom végig. Bízom magamban, és elhiszem magamról, hogy meg tudni csinálni. 

Fotó: Ultrabalaton

Több bejegyzésemben is emlegettem már Gabit, az edzőmet, de azt hiszem, igazán megérdemel egy saját, külön posztot is a vele való kapcsolatom, már csak azért is, mert hétről hétre önzetlenül segít nekem, hogy ne fej nélkül, hanem okosan és felkészülten futhassak az álmaim után.

2007-ben ismerkedtünk meg, akkor lettünk kollégák, és úgy emlékszem, hogy már a megismerkedésünk első napján szimpatizáltunk egymással - én vele legalábbis biztosan. Szakmai tapasztalatlanságom ellenére - lévén, első munkahelyem volt az, ahol együtt dolgoztunk - az első pillanattól kezdve egyenrangú félként kezelt, segített, bátorított, irányba állított, és mindenre megtanított, amire csak szükségem volt - amit a PR-ról tudok, tőle tanultam. A szakmai kapcsolatunk hamar barátivá alakult, és bár jó ideig nélkülöznöm kellett szakmai irányítását először a kisfiai születése, majd a külföldre költözésük miatt, a viszonyunk, úgy érzem, nem változott. Amikor Milán a fejébe vette, hogy ultrázni kezd, és elindul egy 24 órás versenyen, Gabi és férje, Balázs azonnal a szárnyai alá vette, és tanácsokkal látta el. Ahogy aztán engem is.

2011-ben, amikor kitaláltam, hogy én bizony el fogok indulni egy 12 órás versenyen, Gabi a Facebook posztom után nem sokkal jelentkezett a világ másik feléről, és felajánlotta, hogy segít, hogy ne öljem meg magam. Ekkor lett az edzőm, és a segítségével teljesítettem az első ultrámat úgy, hogy utána nem akartam elégetni a futócipőmet, hanem egyre inkább kedvet kaptam hozzá. Milcsivel terhesen nem tudtam futni, így volt egy kis kihagyás, legalább hagytam Gabit pihenni a további őrültségeim előtt. :) Aztán amikor újra elkezdhettem futni, azonnal szóltam Gabinak, hogy akkor most a nulláról legyen szíves engem összerakni úgy, hogy egyre többre legyek képes, többre, jobbra, mint előtte. Egyelőre úgy néz ki, hogy ez sikerül is.

Sokan azt mondják, nekik nincs szükségük edzőre, maguktól, maguknak, úgy akarnak futni, ahogy az jólesik. Én viszont úgy érzem, nekem kell az edző. Valószínűleg nélküle már rég kinyírtam volna magam, egyik sérülésből esnék a másikba, egyik kudarc jönne a másik után. Valószínűleg kevesebbet edzenék, és több versenyre, hosszabb versenyekre járnék, gyakrabban, meggondolatlanul. És az is lehet, hogy egyáltalán nem is futnék.

Nekem kell az edző, mert így okosan fel vannak építve az edzéseim. Motivált vagyok, még akkor is, amikor nem vagyok motivált, mert van egy ember, aki rám szánja az idejét és az energiáját azzal, hogy hétről hétre kitalálja, összerakja a nekem megfelelő edzéseket, és vele is kiszúrok, ha nem teljesítem az adagot.
Egyelőre - lekopogom! - elkerülnek a sérülések, mert nem eszetlenül megyek előre, hanem fokozatosan haladok. Látható, érezhető a fejlődésem, hiszen sokat gyorsultam, javítottam (sokat) a félmaratoni és a maratoni időmön, egyre hosszabb távokat vagyok képes javuló tempóban futni, és aránylag stabilan teljesítek pl. a 6 órás versenyeken.
Az edzéstervemet személyesen rám, a céljaimra szabja, figyelembe veszi, hogy kicsi gyerekem és szintén futó férjem van, úgy rakja össze, hogy mindezekkel együtt minőségi edzésmunkát tudjak végezni.

Az én edzőm képes kordában tartani szárnyaló fantáziámat, visszaránt a földre, amikor valami nagyon elrugaszkodott dolgot szeretnék megcsinálni, lebeszél arról, amit nagyon nem kéne csinálnom - és általában igaza is van, hogy megakadályoz bizonyos dolgokban. Viszont velem van, amikor a nagy álmokról és nagy célokról van szó, bátorít és ösztönöz, és bízik bennem, hogy meg tudom csinálni, amit kitaláltam.
Mindezek mellett a barátom is, akivel jókat tudok beszélgetni, és aki lelket önt belém, ha valami baj van. 

Épp ezért, nekem kell AZ EDZŐ. Köszönöm Gabi! :)

Mivel számomra gyakorlatilag véget ért 2013 a futás szempontjából, úgy döntöttem, ideje összeszedni, mi is történt velem idén. Persze ez nem azt jelenti, hogy most lébecolok januárig, mert megy az alapozás, de az igazán lényeges dolgokon, versenyeken, célkitűzéseken túl vagyok, szóval jöhet egy sok fotót és kevés szöveget tartalmazó összesítés.

Január

Szépen, okosan, és lassan, de biztosan megkezdtem a futkározást. 2012-ben a félmaraton volt a leghosszabb távom, ezt sikerült januárban egy 25-össel felülmúlni. A hónapban végül 160 kilométert futkároztam össze.

Február

Fokozódott a helyzet, egy 30 és egy 40 kilométeres edzés is befigyelt, a tempóm pedig kezdett stabilizálódni, 6 percen belüli átlaggal hoztam a legtöbb edzést. 232 km lett a vége.

Március

Visszatértem az ultra mezőnybe, az újonnan induló OptiVita Ultrafutó Kupa székesfehérvári 1. állomásán 6 órán indultam, és rögtön egyéni csúccsal zártam: 58,546 km-t futottam. (Persze, hogy egyéni csúcs, mert hogy ez volt az első 6 órás versenyem!) A hónap 317 km lett.

Április

Rögtön egy 46 km-es ultra-edzéssel indítottam a hónapot, mindent Sárvárért jeligére. Aztán lefutottam a Vivicittá Félmaratont 2:03:57 alatt, egy első félmaratonistát kísérve, kényelmesen, lazán, mindent Sárvárért jeligére. :)

Aztán jött a nagy álom, Sárvár, és a 12 órás, ahol végül nem sikerült elérnem a vágyott 100 kilométert. Nem sok kellett volna hozzá, ami picit csalódottá tett, aztán meg mégsem. Akkor és ott, adott körülmények között arra voltam képes. A lefutott 98,7 km az összetett női 4., és a korosztályos 2. helyhez volt elég, úgyhogy dobogóra állhattam, és serleget is kaptam. A hónapot 306 km-rel zártam. 

Május

Ez egy lazább hónap volt, verseny és különösebb történés nélkül, 202 km gyűlt össze.

Június

Rögtön az Ultrabalatonnal indítottuk a hónapot, ahol az RR Ghosts nevű BMW Média Maraton csapatban futottam, három részletben 46 km-t.

Egy hétre rá borzalmas hőségben a K&H Félmaratonon döcögtem egy 1:58:53-as eredményt, csakis a Félmaraton Mánia sorozat teljesítése érdekében. Talán az év legszörnyűbb versenye volt ez számomra.

Hogy ne unatkozzam a nyár közepén, hőségriadóban indultam az OptiVita sorozat kecskeméti állomásán, ismét 6 órán. A nagy meleg ellenére jól ment a futás, 58,2 kilométerrel 2. lettem a nők között - bár az egyéni csúcsomat nem tudtam megjavítani. A hó végére 217 km gyűlt össze.

Július

A hónap hőségben zajló edzésekkel telt, verseny nélkül, viszont a Rocky II. eseményen megszabadultam Balboa-szüzességemtől, és én is lefutottam végre 2:40 alatt ezt a néhány hónap alatt ikonikussá vált terepfutó kör. És elkészült rólam az egyik kedvenc futós fotóm is. :) Összesen 211 km-t szedtem össze.

Augusztus

A Suhanj 6!-on éjjel futva, gyomorgörcsök közepedte 57,2 kilométert döcögtem 6 óra alatt, és még csak meg sem tudtam közelíteni a dobogót.

A hónapot a Zsákbamacska futás koronázta meg, ahol a saját legnagyobb megdöbbenésemre, egy terepversenyen 2. helyen értem célba! 214-es lett a hónap.

Szeptember

Talán joggal nevezhetem az év versenyének a Nike Félmaratont, ahol a várakozásaimat jóval felülmúlva sikerült futnom, ahol minden összejött, 1:44:37-tel hatalmas egyéni csúcsot futottam. És elkészült a másik kedvenc futós fotóm is. :)

A hónap további része a maratoni felkészülés jegyében telt, nagyban edzettem Frankfurtra, 210 kilométert összeszedve.

Október

A maraton előtt utolsó, 35 kilométeres hosszú futás rendkívül jól sikerült, aztán egyszer csak ott is voltam Frankfurtban, hogy lefussam életem 2. maratonját - és nem mellesleg egyéni csúcsot javítsak. Sikerült, bár nem teljesen úgy, ahogyan szerettem volna, de nem vagyok csalódott, a 3:50:14 is nagyon szép eredmény. Meg a 252-es hónap sem olyan rossz.

November

Röviden és tömören, pihentem és vegetáltam, nem sokat futottam, de azért néha igen, mert elkezdődött az alapozás. 128 km lett a vége.

December

Tart az alapozás, és folytatódik egész télen. Kezdek belejönni, csak néha zavar a hideg és a sötét, megyek, és gyűröm az előírt edzéseket, gyűjtöm a kilométereket. Az biztos, hogy a 2013-as fogadalmaim többségének eleget tettem, és tartottam magam ahhoz, hogy nem lesz nullkilométeres hetem. Már megvan az évi 2500 kilométer, aminek örülök, jövőre lehetőség szerint jó lenne ennél többet gyűjteni, de meglátjuk, mit hoz az élet. A nagy cél már megvan, dolgozom érte, remélem, hogy sikerül teljesítenem.

Bréking: 2775 km gyűlt össze idén. (2013. dec. 31.)

2013, köszönöm, hogy így sikerültél, viszlát! :)

Fotók: IronPhoto, Szaszafotó, BSI, Edzésonline, saját és futótársak fotói

Második hete tart az alapozás, és egyelőre nem túl izgalmas. Kimegyek a sötétbe és a hidegbe, és szépen lefutom-ledöcögöm az adott napra előírt adagot. Van, hogy nehezebben megy, van, hogy könnyebben, azért kezdek belerázódni.

Hogy ne mindig a Margitszigeten bolyongjak fel s alá, kitaláltam, hogy a péntekre előírt 10 kilométeremet a városban teszem meg, összekötve a kellemest a hasznossal: elmegyek Milcsinek Legót venni. Már korábban kinéztem neki egy Duplo kukásautót (azt hozza majd neki a Mikulás), mert odavan a szemetesekért, így muszáj, hogy legyen neki saját kukáskocsija - főleg, ha azt az ő nagyon lelkes anyukája "olcsóbbító" kuponnal veheti meg. :)

A kinézett bolt a Váci úton van, a Gmap-pedometer szerint 4,5 km-re tőlünk, tökéletes. Felöltöztem, megpakoltam a futós hátizsákot a pénztárcámmal, aztán elindultam. Útközben, hogy azért anya és apa is kapjon valamit, betértem a Maratonman Depoba egy-egy futósálért, majd döcögtem tovább a játékboltba. Mikor odaértem, alig 4 kilométert mutatott az órám, úgyhogy futottam még egy kicsit a Váci úton kifelé, hogy majd kijöjjön a 10 kilométer, megfordultam, és bevetettem magam a játékbolt forgatagába. A vásárlók és az eladók is picit furán néztek rám, de hát kit érdekel, én a gyereknek jöttem Legót venni!

Megtaláltam az áhított kukásautót, majd hosszas nézelődés után még egy nagy dobozos alap Duplo szettet is a kosaramba pakoltam, jó lesz majd a karácsonyfa alá Milcsinek, hadd játsszon, hadd építsen - meg én is vele.
Kifizettem a Legókat, aztán konstatáltam, hogy a hátizsákba természetesen egyik sem fér bele, szatyrot nem hoztam, nem is adtak, kérni már nem is tudok, hát akkor kénytelen leszek a kezemben a két dobozzal hazafutni.

Így a hónom alá csaptam a dobozokat, és megindultam. Vigyorogva. És zörögve. Mert a játékok igen hangosan csörögtek a kezemben, nem tudtam őket úgy tartani, hogy a rázkódástól ne hangoskodjanak. Mindegy. Futottam szépen végig a Váci úton hazafelé, majd a Népfürdő utcán, majd a rakparton. A szembe jövő emberek csak néztek, volt, aki tátott szájjal, az autókból is furán néztek, egy kiskutya majdnem rám ugrott, de én csak futottam szépen a csörgő-csattogó Legókkal. Élmény volt, és egy kis változatosság az alapozás edzéseiben. Futnom kellett, a gyereknek Legó kellett, én pedig mindkét feladatot megoldottam. :)

Az elmúlt két hétben, a (szinte) futásmentes pihenőidőszakban sokat gondolkodtam, elméleti síkra tereltem a dolgokat a gyakorlati helyett. Nem futottam, csak gondolkodtam a futásról, elmélkedtem a hozzá fűződő viszonyomról, arról, hogy mit ad nekem ez a sport, mire tanít, hogyan formálja a személyiséget. Összeraktam magamban egy szép kis listát arról, hogy mit gondolok, mit érzek, és mit kaptam az elmúlt időszakban a futástól, a futás által. Jó alkalom volt erre, hogy nem futottam, csak gondoltam rá, megtapasztaltam a hiányát, és azt is, hogy egyébként milyen könnyen és gyorsan el tudok kényelmesedni. Szerencsére a két hét arra kevés volt, hogy teljesen "elzülljek", pláne, mert tudom, hogy mit szeretnék, és miért fogok dolgozni ezután.

A futás tanít. Engem legalábbis sok mindenre megtanított az elmúlt másfél évben, amióta a szülés után újrakezdtem. Most már merem magamról azt mondani, hogy futó vagyok, mert eleget dolgozom érte - korábban ez nem volt így, akkor inkább csak próbálkoztam, kevés edzéssel akartam elérni valamit. Már megtanultam, hogy amit szeretnék, azért meg kell dolgozni, meg kell küzdeni. Nem megy minden úgy, ahogyan azt elképzelem, nem megy minden úgy, mint a karikacsapás. És még sok-sok mást is megtanultam. 

A futás nyugalmat és szabadságot ad. Kilépek az ajtón, és átadom magam a futásnak. Egyedül vagyok, szabad vagyok, én vagyok és a testem, azt csinálok, amit akarok, arra megyek, amerre akarok, nem kell senkinek és semminek megfelelnem. Én dirigálok magamnak, az agyam irányítja a testem, és a testem irányítja az agyam. A futás segít levezetnem a feszültséget, megszabadít a lelki fáradtságtól, megtisztít és ellazít. És bár sokszor kellemesen elfáradok, ez az a testi fáradtság, amit szeretek.

A futás akaraterőt ad. Eddig sem voltam híján, de amióta rendszeresen futok, még inkább fokozódott a bennem buzgó tettvágy és akaraterő. Kitalálom, dolgozom érte, és remélhetőleg megvalósítom. Lehet, hogy küzdeni kell érte, lehet, hogy nem mindig élvezetes, de amit elkezdtem, hát azt végigcsinálom.

A futás önfegyelemre tanít. Ha van akaraterőm, kell mellé az önfegyelem is. Mert néha nem elég, hogy akarom, fegyelmezetten meg is kell dolgoznom érte, hogy elérjem a célomat. Van, hogy nincs kedvem megmozdulni, van, hogy nyűgös vagyok, van, hogy ömlik az eső, és nincs kedvem szétázni. Ilyenkor kell az az önfegyelem, amit felépítettem magamban, aminek köszönhetően tudom, hogy mennem kell, és csinálnom kell, mert anélkül semmit nem ér az egész. Elszánt vagyok, koncentrálok, hogy megvalósíthassam az álmaimat.

A futás bátorságot ad. Bátor vagyok, mert belevágok olyan dolgokba, amikről néha magam sem hiszem el, hogy meg tudom csinálni. De azért megpróbálom. Ehhez kell egy jó adag hit is, a hit önmagamban, hogy meg tudom csinálni. Ha én nem hiszek magamban, akkor ki más fog? Hinnem kell, bíznom kell magamban, hogy sikerül, és máris egy kicsit könnyebb.

Hiszem, hogy magabiztosnak kell lenni, de nem szabad elszállni. Meg kell ismerni a saját testemet, a lelkemet, a fejemet, tisztában kell lenni azzal, hogy mik a korlátaim, mik a lehetőségeim. Szabad nagyot álmodni, én is azt teszem nagyon sokszor, de tisztelettel és alázattal (bár utálom ezt a szót, de mégis ezt mondom, alázattal) kell közelíteni a futáshoz, az egyre hosszabb távokhoz. Tudnom kell magamról, mi az, amire képes vagyok, mi az, amire képes lehetek, és mi az, ami túl nagy falat számomra. El kell tudnom helyezni magam a "futás térképén". Ki vagyok, kikkel vagyok kb. egy szinten, kik lehetnek az ellenfeleim, és kik azok, akiknek a nyomába sem érhetek. És ezt el kell tudni fogadni.

A futás türelemre, fokozatosságra tanít. Hogy haladjunk lépésről lépésre. Hogy nem megy minden egyik napról a másikra. Hogy idő kell, míg az ember testben és lélekben is felkészül egy új, egy nagyobb feladatra. Meg kell tanulni türelemmel lenni, kivárni, míg az elvégzett munka beérik, és learathatjuk a gyümölcsét. Persze nagyon jó lenne, ha gyorsabban is mehetnének a dolgok, de aki sérülés nélkül, élvezettel szeretne futni - hiszen azért futunk, mert szeretjük! - , annak bizony végig kell járnia az utat. Mert ettől lesz szép az egész.

A futásban vannak hullámvölgyek. Van, amikor minden jól megy, szárnyalás, lebegés, flow van, minden sikerül, jönnek az eredmények, az egyéni csúcsok. És van, amikor nehezen megy az edzés, szenvedés a futás, nem sikerül úgy semmi, ahogy szeretném, fáradt és fásult gyötrelem minden. Ezt túl kell élni, és tudni, hogy ez is hozzá tartozik. Hogy kellenek a mélypontok, a nehézségek, a küzdelem, mert ha ezen túl vagyunk, akkor sokkal jobban tudjuk értékelni a pozitív pillanatokat, és mindazt, amit addig elértünk, amiért addig dolgoztunk.

A futás barátokat, közösséget ad. Olyan embereket ismertem meg általa, akikkel mindig van közös témánk, akik segítenek, bátorítanak, tanácsokat adnak, ha szükséges, megosztják a tapasztalataikat, drukkolnak és támogatnak. A futók között sosem vagyok egyedül, egy nagyszerű közösség része vagyok, akik között jól érzem magam. Ha versenyre megyek, olyan, mintha hazamennék, ismerős arcok, barátok, jó hangulat, egymás sikereiért való szorítás. Elég csak pár jó szó, egy mosoly, egy biztató pillantás, és tudom, hogy jó helyen vagyok.

Mindenkinek mást jelent, mindenkinek mást ad a futás. Mindenki másért csinálja. De mindannyian azért futunk, mert szeretjük, minden szépségével és nehézségével együtt. Ugye? :)

Ez vagyok én most. Az utóbbi napokban teljesen eluralkodott rajtam a fáradtság, levertség, kedvetlenség. Nincs kedvem szinte semmihez, csak feküdnék és néznék ki a fejemből, meg aludnék. Nagy versenyek után is elő szokott velem hasonló fordulni, de akkor nem ennyire durván. Ha túl vagyok valami nagy célon, és még messze a következő, akkor kicsit leeresztek, mint egy lufi, de 2-3 nap lézengés után összekapom magam. Most egy kicsit más a helyzet.

A maraton után pörögtem pár napig még, dolgozott bennem az adrenalin, a sok élmény, az öröm. De mindeközben fáradtnak éreztem magam, ami egyre csak fokozódott. Mostanra ott tartok, hogy ebéd után simán lefekszem aludni egyet, míg Milcsi is szundít, aztán alig bírok felkelni, azt sem tudom, hol vagyok. Reggel szintén. Úgy látszik, hogy a tavaszi fáradtság nálam novemberben jelentkezik. :) Ugyanúgy szedem a vitaminjaimat, eszem rendesen, de valószínűleg most jön ki rajtam az egész évi fáradtság.

(Szeretnék én is kisbaba lenni, hogy az egész napot végigaludhassam!)

A futásban idén már nincs nagy célom, ez is közrejátszik mostani állapotomban. Kaptam két hét pihenőt, ami alatt csak úgy, és annyit futok, amennyihez kedvem van, nincs edzésterv, megszabott táv és tempó, csak örömfutás, de azt is csak akkor, ha már nagyon nem bírom. Négy napja bírom futás nélkül, de ma már megyek majd egy lazára, mert tovább így nem mehet. Remélem, egy kis kocogás elkezd kirángatni ebből a vállalhatatlan állapotból. És mert megfogadtam, hogy idén nem lesz, nem lehet nullkilométeres hetem, amihez eddig nagyon szépen tartottam is magam. November 18-án elkezdjük az alapozást a jövő évre, a jövő évi nagy álmok teljesítése érdekében. Addig majd csak összeszedem magam, mert hosszú és kemény tél elé nézek.

Mivel tavaly szeptemberben született egy bejegyzés Új életem első félmaratonja címmel, úgy éreztem, az a minimum, hogy most megírom a maratoni párját - újra túlestem a "tűzkeresztségen", és a félmaraton után a maratont is teljesítettem, immár anyaként, az új életemben.

A maratoni felkészülésemről, az előzményekről, a várakozásaimról korábban írtam, nem kezdeném elölről a taglalását, inkább csak magáról a versenyről, illetve a frankfurti utazásról elmélkedem. Azt persze megerősítem, hogy nagy izgalommal és várakozással voltam a verseny kapcsán, hiszen egyrészt rég jártam külföldön, másrészt rég futottam maratont, így mindkét szempontból különlegesnek ígérkezett ez az utazás.

Visszaszámlálás

Pénteken reggel indultunk Frankfurtba, az egész kiruccanást szervező BMW jóvoltából két szépséges autóval, illetve a BMW Média Maraton csapat velem együtt 8 fős különítményével. A 8 emberből 5-en készültünk a maratont teljesíteni, Gergő a harmadikat, én a másodikat, Anita, Balázs és Zoli pedig az elsőt, Edina, Sanyosz és Dani pedig a támogatói bázisunkat (értsd: edző, szervező, szurkoló, mindenes) biztosították. A több mint 900 kilométeres út egészen hamar, és kellemesen eltelt, sötétedéskor érkeztünk meg Frankfurtba. A szállás elfoglalása után egy olasz(nak mondott) étteremben kezdtük meg a szénhidrátfeltöltést, majd pihenni tértünk. Másnap a reggeli után rövid átmozgatást terveztünk, még esőben indultunk útnak, de szinte pillanatok alatt napsütésre váltott az időjárás, mi pedig kellemes körülmények között kocoghattunk a csodálatos Majna-parton.

Az átmozgatást városnézés formájában folytattuk, majd a maratoni expón felvettük a rajtszámainkat és a rajtcsomagokat, majd belevetettük magunkat a tésztaparti forgatagába. A maratoni befutónak otthont adó csarnokban már ekkor őrületes volt a hangulat, a hideg rázott és a sírás kerülgetett, amikor beléptünk a "katlanba", ráadásul épp egy brazil dobos csapat "produkciózott" egy fergetegeset. El sem tudtam képzelni, mi lesz itt a maratoni befutókor... 

Az expo után pihentünk egyet, majd vacsorázni mentünk, végül nyugovóra tértünk - szerencsére sikerült egészen jól aludnom, így kipihenten ébredtem.

Maratonra fel!

A reggeli és a készülődés után irány a start, jöjjön, amiért jöttünk, aminek jönnie kell: a maraton. Nem éreztem magam idegesnek, nyugodtan és aránylag magabiztosan vártam a rajtig hátralévő időben, persze addig volt csomagleadás, wc-keresés (azóta is áldom azt a német házaspárt, akik befizettek pisilni egy kávézóban, és nem kellett hosszú percekig sorban állnom), bemelegítés, az utolsó kenet meghallgatása Sanyosz előadásában, fényképezkedés, egymás buzdítása, rajtbeállás.

A második hullámban rajtoltam, 8 perccel az elit után, a tömeg hatalmas volt előttem és mögöttem is, több mint 12 ezer ember futott ugyanis. Az első két kilométer helyezkedéssel telt, nehezen lehetett elférni, nehezen lehetett haladni, de így még egy kis esélyem sem volt arra, hogy elfussam az elejét, és esetleg ez később megbosszulja magát. Megfontoltan és okosan szerettem volna futni, stabil, egyenletes iramban, hogy aztán 30 km után tudjak picit gyorsítani. Ez lett volna a terv.

Az első pár kilométer a belvárosban kanyargott, egy helyen láttuk is szembe futni az élmezőnyt, hihetetlen volt, ahogy mentek, lazán, könnyedén, 3 perces tempóban. Én ennél jóval lassabban, de a tervezett tempóban döcögtem, nézelődtem a városban, jóleső volt a futás, erősnek éreztem magam. Néha ellenőriztem az órámat egy-egy kilométerjelző táblánál, hogy hogy állok, minden oké volt, mentem tovább, frissítettem géllel és vízzel (az izó nem ízlett, abból csak egy-egy korty ment le). Az időjárás hirtelen változása sem zavart, sőt, még örültem is az eleredő esőnek, eddig két maratonból kettőn esett, lehet, hogy ez egy tendencia? 13 kilométer után átfutottunk a Majna másik partjára, egy kedves kertvárosi részre, ahol hosszú egyenes utcák, és rengeteg szurkoló, gyerekek, felnőttek, zenekarok várták a futókat. Az eső még esett egy darabig, aztán úgy a félmaraton környékén elállt, a nap meg elkezdett sütni, hirtelen jó meleg lett, meg pára.

A félmaratonom 1:52 lett, ami teljesen megfelelt a tervezettnek, jólesett, a lábaim rendben voltak, örültem, hogy ott vagyok, maratont futok, élveztem. De ez sajnos nem tartott sokáig. Kb. 1 kilométerrel később a gyomrom fogta magát, görcsbe ugrott, és onnantól kezdve erősen görcsölt, majd hányingert produkált. Mondanom sem kell, mennyire örültem neki. Igyekeztem nem átadni magam a szenvedésnek, és nem feladni fejben ezt a versenyt, nagy levegőket vettem, kihúztam magam, de sehogy sem akart jobb lenni. A görcs összehúzta a felsőtestem, és ettől a lábaimat sem tudtam úgy rakni, ahogy szerettem volna, hiába volt bennük erő, mégsem tudtam többé jólesően futni. Nem akartam rögtön elengedni a célidő-álmomat, küzdöttem, harcoltam, ahogy tudtam. 25-től mégis rosszabbodott a helyzet, a megivott 2-3 korty vizet alig tudtam magamban tartani, öklendeztem, elég rosszul voltam. De futottam, lassultam ugyan, de mentem. 28 km-nél sétáltam bele először a frissítőnél, le kellett valahogy gyűrnöm a vizet, mert nagyon szomjas voltam, tudtam, hogy innom kell, mert célba akarok érni. Az a két német pasi, akikkel jópár kilométer óta kerülgettük egymást, itt elhagytak, a gyaloglás miatt lemaradtam tőlük. A 32. km-nél lévő frissítőn már volt kóla, rávetettem magam, pár korty után nagyot böfögtem tőle végre, a gyomrom picit helyreállt, újra meg tudtam rendesen indulni, utol is értem a két pasit, és le is hagytam őket, többet már nem találkoztunk. A hasfájással azonban sajnos igen. Hullámokban tört rám a hányinger meg a görcs, de nem akartam hagyni magam. 36-nál az út mentén szurkolt Edina, Dani és Sanyosz, nagyon sok erőt adtak, összeszedtem magam egy kicsit, a következő "roham" előtt. A fejemben tudtam, hogy célba fogok érni, nem lesz ez olyan rossz idő még akkor sem, ha az álom már elúszott. Sokféle gondolat fogalmazódott meg bennem, a legtöbb arra vonatkozott, hogy meg tudom csinálni, nem fog ki rajtam a saját gyomrom, nem hagyom. Olyanokat is mondogattam magamban, hogy ha ultrát tudok futni, nehogy már ez a maraton kifogjon rajtam, meg hogy Lubics Szilvi is rosszul tud lenni, mégis milyen erős, illetve hogy minél előbb beérek a célba, annál hamarabb láthatom Milcsit (ez persze nem volt igaz, de azért segített). :) Az egész verseny alatt figyelgettem a többi futót, megtaláltam köztük sok-sok futó ismerősöm "helyi alteregóját". És azt is láttam, hogyan görcsölnek atletikus, izmos férfiak, és hogyan mennek eszméletlen tempót 50-es, törékeny nők.

A belvárosban iszonyú széllökések nehezítették a haladást, volt, hogy kb. fél méterrel hátrébb lökött egy fuvallat, előre kellett dőlnöm, és a sapkámat is fogtam, hogy ne vigye el a szél, nem volt túl kellemes. De egyszer csak elértem a 40-es tábláig, ahol elkezdtem gyorsítani, már amennyire tudtam. Folyamatosan előztem az embereket, de a célegyenes és a rajtkapu nagyon hívogatott, mennem kellett. A rajtkapu után bekanyarodtam a stadionba, megláttam a célt, hallottam az őrjöngő közönséget, láttam magam előtt a már célba érkező, örömködő futókat. És én is beértem. A második félmaratonom még így szenvedve is 1:57 lett, amilyet egy évvel ezelőtt még nem is tudtam produkálni, alig tudtam 2 órán belül futni.

Azt hittem, hogy majd üresnek fogom magam érezni, hogy nem fogok sírni, de előtörtek belőlem az egész év során felgyülemlett érzések, a sikerek, örömök, a csalódások, a fáradtság, az edzésre szánt hosszú órák, a férjem és a kisfiam hiánya, hogy most nincsenek itt velem, és nem ölelhetem meg őket. Nem tudtam mást csinálni, leguggoltam, és hangosan zokogtam. Egy szervező szinte azonnal ott termett mellettem, kérdezte, hogy jól vagyok-e, de mutattam, hogy fizikailag minden oké, semmi bajom, és a guggolásból is simán fel tudok állni. Arrébb mentem, kicsit összeszedtem magam, és elindultam az éremosztás felé. Megkaptam az érmet, és mellé egy szál rózsát egy kisfiútól, majd a célterületen elvegyültem a banánt, sört, izót és egyebeket fogyasztó futók között. Ittam két korty sört, attól még rosszabbul lett a gyomrom, úgyhogy egy pohár izó és egy pohár víz elfogyasztása után a csomagomért indultam.

A csomagátvétel után felhívtam Milánt, aki mondta, hogy 3:50:14-et futottam (a saját mérésem ennél pár másodperccel több), hogy online végig követte a részidőket, és a várható befutómnál megszakadt a közvetítés. Jó volt hallani a hangját, és nagyon rossz volt, hogy nem lehettek akkor ott velem Milcsivel együtt, ismét el is pityeredtem. Aztán összeszedtem magam, leadtam a chipet, és megtaláltam Edinát, akivel együtt indultunk vissza a szállásra. Közben pont láttuk Zolit és Anitát a célegyenesben, és Toncsit is sikerült kiszúrnom, örülök, hogy végül tudtunk találkozni, ha csak ennyi időre is. A BMW Média Maraton mind az öt futója sikerrel célba ért a maratonon, és az első maratonisták nagyon büszkék lehetnek magukra!

Másnap meglátogattuk a BMW gyárat Regensburgban, "túráztunk" egy jót, megnéztük, hogy készülnek ezek a szuper autók, majd degeszre ettük magunkat egy hangulatos bajor étteremben, végül sétáltunk egy órát Regensburg belvárosában. Aztán irány Budapest.

Értékelés

Ez a 3:50-es eredmény szerintem jó. Nem ezért mentem, de meg vagyok vele elégedve. Hatalmas egyéni csúcs, mondjuk az 5:03-es időmet nem volt nehéz megjavítani. Tudom, hogy képes vagyok még ennél jobbra is, de most nem jött össze a gyomrom miatt, viszont a lábaim és a fejem fel vannak készülve egy ennél gyorsabb futásra is, amit egyszer meg is fogok csinálni. Persze picit bosszantó is, hogy nem jött össze, de valahogy az egész évem ilyen volt, hogy mindig csak egy hajszállal kellett volna több, a 12 és a 6 órásokon is csak nagyon kevés kellett volna, és most is. Ez van. Ebből is tanulok, ez is erősít, tudom, hogy még akkor is tovább tudok futni, amikor minden bajom van, vagyok annyira erős, hogy legyőzzem az engem támadó fizikai fájdalmat. Erre a futásra is tudok majd építeni, az izmaim jól bírják már az ilyen távokat, még a frissítést kell gyakorolni, és megtalálni, vajon mi lehet a gyomorfájdalmaim és görcseim oka.

Idén több nagy versenyen már nem indulok, lassacskán megkezdjük az alapozást a jövő évre, ami remélem, hogy még jobb lesz, mint az idei.

Köszönetnyilvánítás :)

Köszönöm a lehetőséget a BMW Magyarországnak és Daninak, hogy "beválogatott" a Frankfurtba utazó csapatba, Anitának, Gergőnek, Sanyosznak, Edinának, Balázsnak és Zolinak a társaságot és a közös maraton élményét.

Köszönöm Gabinak, hogy foglalkozik velem, és segít, hogy fejlődjem a futásban.

Köszönöm Milánnak, Milcsinek és Anyukámnak, hogy "elengedtek" külföldre pár napra futni.

11 nap van van hátra a Frankfurt Maratonig. Ezt a versenyt neveztem ki az őszi nagy célversenynek, így érthetően egyre inkább várom. Megint véget ér egy felkészülési időszak, aminek eredményét majd ott, a maraton céljában látom csak meg. Kiderül, mit tudok, mire elég a bennem lévő munka, milyen időeredményt hoz az elmúlt hónapok edzésmennyisége- és minősége.

A Budapest Maratont fájó szívvel, de a cél érdekében kihagytam, csak szurkolni mentünk ki Milcsivel. Szerencsére a sok ismerős futó látványa, a drukkolás élménye feldobott, nem maradt bennem hiányérzet, hogy miért nem futottam. Hiszen hamarosan én is futok végre.

Várakozással tekintek előre, izgalommal, de nem idegesen. Idén egyszer már megjártam azzal, hogy nagyon rágörcsöltem egy versenyre (Sárvár), hogy nagyon akartam, talán túlzottan is, és nem jött össze az az eredmény, amit szerettem volna. És ettől csalódott voltam egy kicsit. Azóta persze tudom a válaszokat a miértekre, és ezeket ismerve könnyebben folytatom az utamat, tudom, mire kell figyelnem, és mit kell kicsit lazábban kezelnem.

Érdekes módon annak ellenére, hogy idén többször futottam már maratonnál hosszabb távot, van bennem egy pici félelem az igazi maraton kapcsán. A maraton nem könnyű, végig figyelmet, fegyelmet, koncentrációt követel, önismeretet, magabiztosságot. Míg egy ultrán van egy pici idő hisztizni, átvészelni a mélypontot, lassulni, lazulni, alibizni, a maratonon ezt nem engedhetem meg magamnak. Végig nyomni kell, nem hagyni, hogy bármi kizökkentsen, menni előre, tartani a tempót, sőt, fokozni akkor is, amikor esetleg már nem megy. Nem szabad időt veszteni a frissítéssel, okosan és gyorsan kell csinálni, hogy meglegyen a kellő energiapótlás, de ne ezen menjen el a verseny. Ezekre a dolgokra igyekszem előre felkészülni. Tudom, mi a jó nekem, tudok futás közben pohárból inni, majd újra rákapcsolni, kitapasztaltam, hogyan és mikor kell bevinnem a gélt (amiből inkább többet viszek magammal, mint kevesebbet). Tudom, milyen időjáráshoz hogy kell felöltöznöm, tudom, melyik zenék motiválnak a legjobban.

Emellett, ami még fontos: el kell hinnem magamról, hogy meg tudom csinálni úgy a Frankfurt Maratont, ahogyan szeretném. Nem akarom elbízni magam, mert egy maraton bárkit bármikor "pofán tud csapni". De hiszem, hogy az idei edzésmunkám és a megszerzett versenytapasztalatom segít majd, a - szerintem nagyon erős - fejem pedig képes lesz tökéletesen együttműködni a testemmel.

Amikor Gabi leírta valamikor augusztusban, hogy milyen célidőre készülünk, megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy én azt meg tudom futni, és ugyanezt gondoltam a Nike Félmaraton előtt az 1:45-ös időről, amiről pont emiatt nem is beszéltünk nyíltan. Aztán megfutottam az 1:45-öt, és azóta elhiszem, hogy meglehet az a maratoni idő, amit Gabi leírt. A 3:45. Már le merem én is írni, mert nem csak elhiszem, hogy meg tudom csinálni, hanem még inkább dolgozom érte. A Nike eredménye szárnyakat adott, és a 35 kilométeres hosszú edzés is nagyon jól sikerült - ezután Sanyosznak is elhiszem, hogy gyors vagyok, pedig mikor először mondta, csak csóváltam a fejem.

Bízom benne, hogy október 27-én, vasárnap, Frankfurtban minden klappol majd, és három maratonmentes év után elmondhatom magamról, hogy tudok jó maratont is futni, nem csak bénát. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni érte úgy, hogy közben élvezzem a futást, és boldogan érjek célba.

Az van, hogy picit passzoltam most az ultrákat, legalábbis egy-két hónapra, mert szeretnék végre egy tisztességes maratont futni. Vagyis inkább életemben először normálisan lefutni a maratoni távot, tekintve, hogy eddig csak egyszer indultam a 42,195 kilométeren. 2010-ben, igen rövid és rapszodikus felkészülés végén sikerült célba érnem, de így utólag azt gondolom, hogy szinte véletlen volt, és ha nincs velem Milán, valószínűleg nem sikerült volna. Az időm igen gyengére sikerült, mondjuk nem azért mentem, hogy világcsúcsot fussak, a teljesítés volt a lényeg, de azóta sem dicsekszem vele, hogy milyen idővel döcögtem be a célba. Csak akkor mondom el, hogy mi a maratoni időm, ha valakit meg akarok nevettetni, vagy valaki gyengének mondott célidejét szeretném alulmúlni. Legtöbbször sikerül. :)

Azóta eltelt három év, én gyűjtöttem jópár kilométert, szültem egy gyereket, elkezdtem próbálkozni az ultra világában, de hivatalos maratont azóta sem futottam. Maratonnál hosszabb távot többször is, versenyen is, edzésen is, minden alkalommal jobb részidővel, mint anno a maratonom. Most itt az ideje újra nekivágni.

Fizikailag úgy érzem, nem fog gondot okozni a teljesítés, és fejben is hangolódom arra, hogy ez most "csak" egy maraton, úgy kell odaállnom, úgy kell végigmennem, hogy ez nem egy ultra, ahol lehetnek megingások, holtpontok, amiből egy-két kilométer alatt kijövök. Furcsa, de még mindig azt gondolom, hogy egy jó maratont nehezebb futni, mint egy jó ultrát, hiszen teljesen más hozzáállást igényel. A maratont végig kell tolni, nem hagyni, hogy jöjjön a holtpont, jöjjön a fal, nem szabad szöszölni a frissítéssel, csak menni előre, okosan, tudatosan. Azt hiszem, az a pár ultraverseny, amit idén végigcsináltam, sokat segít majd abban, hogy fejben ne legyen gondom, mert tudom, mire számíthatok, megismertem a testem és a lelkem viselkedését a hosszú futások során. Nagyon bevált az a hozzáállás, hogy mindenféle időt, tervet, frusztráló gondolatot kidobálok a fejemből, és az esélytelenek nyugalmával, "lesz, ahogy lesz" alapon állok rajthoz. Aztán már csak oda kell tennem magam, és kész, menni szépen, nem gondolni semmire, nem stresszelni, hogy jujj, én most maratont futok, csak élvezni, hogy a mezőnyben vagyok - és minél jobb eredménnyel célba érni. Már nagyon várom!