A hosszú, hideg tél, és a hónapokig tartó sötétség rendesen betett nekem. Novembertől januárig még úgy, ahogy elvoltam, futogattam, éldegéltem, de január végétől már a micsodám is tele volt azzal, hogy húsz réteg ruhát kell magamra aggatni, akárhányszor kimegyek az utcára - akár sportolni, akár nem. Nem volt kedvem megmozdulni, utáltam, hogy nyálkás, undorító az idő, nem volt kedvem igazán futni sem. Ilyen állapotban kezdtem el a felkészülést a 12 órásra, plusz jött az arcüregy-gyulladáshoz hasonló nyavalyám, meg az antibiotikum kúra, amely még jobban legyengített. Vágytam a tavaszra, a melegre, a rövidujjú póló - háromnegyedes nadrág kombóra, és egy kellemes, jóleső futásra - és végre megkaptam!

A Balaton Szupermaratonról hazatérve tele voltam kedvvel, örömmel, lelkesedéssel, és futni akartam. Végre eljött a jó idő is, én pedig végre produkáltam egy olyan futást, amit utoljára talán tavaly októberben sikerült: csak mentem, száguldottam (persze magamhoz képest), és minden lépést élveztem! És nem csak egy edzés erejéig tartott ez az állapot, hanem azóta is fennáll: szeretem, élvezem a futást, örömmel megyek edzeni, hiába köröztem már így is eleget a Margitszigeten, nem zavar, ha egy újabb karikát kell megkezdenem! Nem gondolkodom, csak átadom magam a mozgás örömének, és élvezem a flow-t.

Már nagyon várom a sárvári versenyt - ezzel együtt egyre jobban tartok is tőle, hogy mi fog velem történni, hogy fogom bírni, hány kilométert tudok futni a 12 óra alatt. De próbálok nem agyalni ezen, csak menni előre, futni, és igyekezni, hogy kitartson a lelkesedésem és az erőm. Már kevesebb, mint három hét van hátra! Izgulok!

Az első három Balaton Szupermaratonon dolgozóként vettem részt, míg a mostani negyediket már belülről is láthattam: sosem jártam az útvonalon, mindig csak a rajtban és a célban, nem láttam a futókat útközben, és nem tudtam átélni azt, amit ők átélnek - hát ez most összejött, ha nem is futva, de biciklizve igen. Ráadásul ezt a bringázást be lehetett illeszteni a 12 órás edzéstervembe is.

A verseny távja 195, 4 km négy nap alatt Siófok - Fonyód, Fonyód - Szigliget, Badacsony - Balatonfüred, Balatonfüred - Siófok szakaszokon, 43-53 km-es szakaszhosszokkal, csütörtöktől vasárnapig - ez várt ránk is.

Az időjárás sajnos nem volt túl kegyes, a tiszteletünkre szakadó esővel indult a verseny, mondanom sem kell, hogy bőrig áztunk pillanatok alatt. Futás közben nem olyan vészes az eső, mert a futót fűti a teste, ha a saját tempójában halad, nem fázik, ellenben egy lassan tekerő biciklis igencsak át tud fázni, miközben kíséri a futóját. Az első napi penzum 46,7 km volt, Siófokról mentünk Fonyódra, én az első frissítőállomáson csatlakoztam be Milán mellé, onnan tekertem mellette, közben többször előrementem a gyorsabb csapattagok után, mert Milán a kollégáival csapatban is futott, így remek intervall edzésekben is részem volt, miközben tepertem előre. Nem mondom, hogy teljesen jólesett a biciklizés, főleg, hogy kb. egy éve nem ültem bicajon, de természetesen nem nekem volt a legnehezebb dolgom a versenyen.

Második napon logisztikai problémák miatt az első válóhelyen vártam életem párját, hogy onnan a célig kísérjem - bemelegítésként futottam egyet a váltóhely környékén, hogy ne essek ki teljesen az edzésből, aztán már indultunk is Szigligetre (Fonyódról 52,9 km). Szerencsére az eső nem esett, pedig védőfelszerelésként zacskót húztam a cipőmbe, hogy ne ázzon át ismét, viszont a szél az keményen fújt, akármerre is kanyarodtunk, természetesen mindig szemből támadott. De nem ez volt a legnagyobb nehézség a napon, hanem a szigligeti vár előtti emelkedő, ahol kénytelen voltam leszállni a bicikliről, és feltolni a célig, mert oda bizony nem bírtam feltekerni.

A harmadik nap tűnt elsőre a legkönnyebbnek, hiszen csak 43,6 km volt a táv, de ha tudtam volna, mi vár rám, nem lettem volna annyira lelkes az elején. Borzasztóan hideg volt, a szél még erősebb volt, mint korábban, a terep dimbes-dombos, nagy emelkedőkkel és lejtőkkel, mint egy hullámvasút. Plusz ismét repesztenem kellett előre a csapat futója után, hogy a célba együtt érjünk be. Hát, mit is mondjak, nagyon megszenvedtem ezen a napon, keményen meg kellett dolgoznom érte, hogy végre elérjem Balatonfüredet. A szél sokszor majdnem felborított, ha oldalról jött, ha szemből, akkor tekertem, de nem haladtam, ha lefelé gurultam, akkor nem győztem fékezni, hogy fejre ne álljak... Most azt mondom, hogy ezt a szakaszt inkább futottam volna, ha van választásom... A célból végül elfutottam Milán elé, és együtt kocogtam be vele, legalább addig sem fagytam meg a télies időben. De végre túl voltunk a verseny háromnegyedén, és már csak egy nap volt hátra, 52,2 km választott el minket a siófoki céltól.

A negyedik napra sem jósoltak jó időt, be is öltöztünk rendesen, de a végére még a nap is kisütött a tiszteletünkre. Ezt a napot végig Milán mellett töltöttem, úgyhogy hosszú és aránylag egyenletes tekerés várt rám - meg két nagy emelkedő, amelyek ismét jól megdolgoztattak. De végül szerencsésen megérkeztünk Siófokra, körbeértünk négy nap alatt. Milán nagyon szépen futott, sokat javított az előző évi összidején, én pedig végre láttam, hogy milyen is belülről ez a verseny, amit amúgy is nagyon szeretek. Láttam a futók küzdelmét, örömét, drukkoltam nekik, és végre segíthettem valamilyen formában Milánnak, ami egy újabb közös élményt adott.

Egy dologban biztos vagyok: jövőre is ott a helyünk ezen a versenyen, és azt is tudom, hogy egyszer, valamikor én is szeretném teljesíteni futva ezt a távot.

Elég nehézkesen indult és tart a felkészülésem a sárvári 12 órásra, mert amellett, hogy próbálom ismét visszahozni a maraton után könnyen és gyorsan elvesztett formámat, még egy arcüregygyulladás-félével is meg kell harcolnom. Február közepe óta lappangott bennem egy jó kis nátha, aztán eljutottam odáig sikeresen, hogy magamtól már nem tudtam gyógyulni, eltömődött az egész fejem, úgyhogy irány az orvos. Pechemre kaptam egy jó kis bivalyerős antibiotikumot, ami amellett, hogy javított az állapotomon, rendesen legyengítette a szervezetemet,  úgyhogy ebben az állapotban igyekeztem a Gabi által előírt edzéseket teljesíteni.

Mit mondjak, nem sikerült maradéktalanul teljesítenem minden egyes edzést, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy fussak. Persze harmatgyenge voltam egész múlt héten, aztán ahogy abbahagytam a gyógyszert, úgy kezdtem kicsit javulni, de a gyengeség még mindig tart.

Öröm, hogy végre itt a tavasz, bár nagyon fura volt, hogy egyik nap még hosszú nadrágban, pulóverben, dzsekiben és sapkában kellett kimenni futni, másik nap pedig már a vékony hosszúujjút sem bírtam elviselni magamon a tűző nap miatt. A front és a hirtelen változás miatti fejfájásról pedig már nem is beszélek. De meg kell szoknom a tűző napot, mert Sárváron valószínűleg egész nap dögmeleg lesz, napernyővel pedig senki nem fog kísérni, hogy árnyékban legyek.

Ami azért jó, hogy két hét alatt sikeresen produkáltam annyi kilométert, mint az előző két hónapban összesen, úgyhogy megindultam ismét a fejlődés útján, legalábbis igyekszem úgy csinálni. A versenyig már csak egy hónap van hátra, addig még sok-sok munka és kilométer áll előttem.

Először is március 17-én irány a Balaton, amit körbe fogok biciklizni, mert a Balaton Szupermaratonon induló férjemet kísérem majd négy napon át. Szerettem volna én is futni, de a gyengeség miatt bármilyen csapatnak csak hátráltató tényezője lettem volna, a bringázás (napi 45-50 km teljesítése egy futó tempójában) viszont jól illik a felkészülésbe, mert remekül szimulálja, milyen hosszú, és milyen rosszul (egy ennél durvább szót szeretnék itt használni) fogom magam érezni a 7-8. óra futás után. Természetesen várom ezt a versenyt, mert végre először én is részese lehetek, és láthatom az útvonalat, a futókat, és ott lehetek végig életem párjával.

Mivel április 16-a igencsak közel van, elkezdtem az aktív felkészülést a versenyre. Méghozzá edző segítségével! Kézilabdás pályafutásom óta nem voltam hajlandó soha, semmilyen edzői segítséget igénybe venni, a félmaratonra és a maratonra is magamtól készültem fel, illetve Milán néhány tanácsa alapján. Megtehettem volna, hogy online edzésterveket keresek, sőt, én magam is szerkesztettem jópár ilyet pr-os koromban, nem is akármilyen futóedzők edzésterveit juttattam el az érdeklődőknek, de sosem tudtam rávenni magam arra, hogy beálljak a sorba, és kövessem bármelyik edzéstervet. Egészen mostanáig.

Kaptam ugyanis egy felajánlást személyi edzőként tevékenykedő volt kolléganőmtől, Gabitól, aki maga is futó, több maratont és ultrát is futott már, és nem tudtam rá nemet mondani. Pedig ha sejtettem volna, mi vár rám... Na jó, Gabi nem terrorizál egyelőre, viszont nagyon szuper első heti edzéstervet kaptam a felkészüléshez, és ezentúl a nagy versenyig, plusz utána egy hónapig hétről hétre megérkezik az e-mail fiókomba az edzésterv. Nekem csak végig kell csinálnom. Ő pedig - lévén, hogy egy ideje a világ másik felén él, Ausztráliában élvezi a nyarat - az éteren keresztül hajt előre, hogy a végén ne dögöljek bele a saját hülyeségembe, vagyis a 12 órás futásba. Ha valaki szeretné igénybe venni személyi edzői szolgálatait, annak bátran tudom ajánlani, bombanőt/férfit tud faragni bárkiből, aki csak szeretné! (Elérhetőséget adok!) :-)

Eddig két edzésen vagyok túl, az első nagyon kellemes volt (3 km laza futás, utána fél óra stretching, azaz nyújtás), a másik kevésbé (8 km benne tempósabb részek), de én akartam ezt az egészet, úgyhogy végig fogom csinálni. Pedig vasárnap laza 20 km-t kell majd rittyentenem.

Talán azért is fogadtam el a segítséget, mert így biztosan lelkiismeretesen fogok készülni, nem lógom el az edzést, mert akkor nem csak magammal, hanem Gabival is kiszúrnék - azt meg persze nem teszem meg vele, hogy ő dolgozik az edzéstervvel, tanácsokat ad, én pedig nem csinálok semmit.

Az edzésterv mellé étkezési és vitaminpótlási tanácsokat is kaptam, mit egyek, mit szedjek, mit miért, és hogyan, úgyhogy teljes körűen menedzseli ultrafutóságom kezdetét a táv-edzőm. Nekem nincs más dolgom, mint futni és szót fogadni.

Eddig még csak a fejemben körvonalazódott a dolog, rágódtam rajta, gondolkodtam, hol elhessegettem magamtól, hol belelkesedtem. Aztán eldöntöttem, hogy csak azért is belevágok, és kipróbálom magam egy ilyen viadalon is, úgyhogy beneveztem az áprilisi 12 órás futóversenyre, ami egyben országos bajnokság is.
Ez röviden annyit jelent, hogy délelőtt 10-kor elindul a verseny, este 10-kor van vége, és ennyi idő alatt minden résztvevőnek a lehető legtöbbet kell futnia.

Tavaly már jártam ezen az eseményen, mert Milán indult a 24 órás verzión, én pedig segítőként ott voltam vele. Közben sokat beszélgettem a többi segítővel, szurkoltam a futóknak, élveztem az egészet, és magával ragadott a verseny hangulata. Családias környezet, rengeteg ismerős, jó szervezés, kellemes környezet, a sárvári vár szomszédságában kialakított 1 kilométeres futókör. Már akkor gondolkodtam rajta, hogy ha úgy alakul, akkor a következőn szeretnék indulni, persze "csak" a 12 óráson.

Idén januártól pedig folyamatosan ezen gondolkodtam, hogy valóban kell-e ez nekem. De arra jutottam, hogy ki akarom próbálni magam egy ilyen extrém versenyen, tudnom kell, hogyan bírom, mire vagyok képes, mit érzek közben, mennyire vagyok erős testileg és lelkileg, végig tudom-e csinálni, vagy feladom félidőben (vagy korábban). Egyszerűen tudni akarom. És azt is tudni szeretném, - bár biztosan nem ugyanazt érzi két ember - hogy Milán mit érez egy-egy ultraversenyen, hogyan tudja újra és újra megkezdeni a következő kört, hogyan motiválja magát a 8. óra után. Úgy érzem, hogy ezzel nem csak magamat ismerhetem meg jobban, hanem hozzá is közelebb tudok kerülni, és azokon a versenyeken, amiken nem indulok, jobban tudom majd őt segíteni.

Úgyhogy ott leszek, elindulok, és meglátom, mire vagyok képes - Sárvár engem is vár április 16-án.

Két boldog együtt töltött (futott) év és 1500 kilométer után nyugdíjba kellett küldenem életem eddigi legjobb futócipőjét, az Adidas Adistaromat, mert már fájdalmakat okozott a használata. Kicsit szomorú lettem ettől, mert nagyon szerettem azt a csukát, és már sajnos ugyanilyet nem gyártanak, hogy pótolni tudjam. Viszont a szomorúságot orvosolta az a gondolat, hogy vásárolhatok, és válogathatok a szebbnél szebb futócipők között a Spuri Futóboltban, a futócuccok kánaánjában.

Előzetesen úgy gondoltam, hogy egy Nike Lunarglide-ot szeretnék, mert egy cipőteszt alkalmával már futottam benne, és nagyon kényelmesnek találtam. A neten nézegettem őket, találtam belőle egy csodaszép lilát, de kiderült, hogy Magyarországon ezt a színt legkorábban talán júliusban kaphatom meg, addig pedig nem tudtam várni egy új cipőre.Úgy indultam neki a várárlásnak, hogy akkor majd jó lesz más színben is ez a cipő.

A boltban felpróbáltam egy Lunarglide-ot, ami ugyan kényelmes volt, de a fehér-kék színösszeállítása egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, a méretemben pedig nem volt a szürke-neonzöld verzióból, így nekiálltam nézelődni a boltban. És megláttam őt, a szépséges kékséges Nike Lunar Eclipse-et, vagyis Holdfogyatkozást.
Rögtön megtetszett, volt is belőle a méretemben, úgyhogy azonnal fel is próbáltam. A bolt előterében futkostam benne egy kicsit, nagyon kényelmesnek találtam, a külleme is nagyon bejött, úgyhogy mellette döntöttem, és meg is vettem gyorsan. Otthon aztán boldogan nyargalásztam benne fel-alá, hogy szokja a lábam, majd élesben, egy gyors szigetkörrel is teszteltem.

Nem kellett csalódnom, nagyon kényelmes, jó a csillapítása, nem csúszkál benne a lábam, nem dörzsöl sehol, és olyan könnyű, hogy szinte repülök benne. És persze nagyon szépek vagyunk együtt! Mostantól együtt készülünk az idei nagy megmérettetésre, amit kiszemeltem magamnak.

Januárban mindössze 40 kilométert sikerült futnom mindenféle kényszerpihenő miatt. Először egy jó kis megfázás döntött le a lábamról, mindenhonnan folyt minden, úgyhogy inkább kihagytam a hidegben való jó kis esti futásokat, míg sikerült kikúrálnom magam.

Aztán pedig egy önkéntes döntés miatt vállaltam a pihenést: átestem egy lézeres szemműtéten, hogy sasszemű lehessek ismét, és ne kelljen soha többé kontaklencsével bajlódnom. Emiatt már két hete nem futok, ugyanis a műtét után egy hétig nem lehet sportolni a szem gyógyulása miatt, aztán pedig közbejött egy kis komplikáció, úgyhogy még további időre van szükségem a gyógyuláshoz. A tervek szerint azonban hétvégén már újra futok majd.

Az újrakezdés előtti első lépés egy új futócipő beszerzése lesz, ugyanis a régi kedvenc cipőm már eléggé elhasználódott. Mint kiderült, 99 százalék, hogy ez a cipő okozta a fantomfájdalmakat a combomban, ugyanis, ha másik cipőben futottam, utána nem fájt, ha viszont felvettem az ominózus csukát, már két futás után visszatértek a fájdalmak. Úgyhogy ideje szegénykét nyugdíjazni. Kidobni nem fogom, mert szaladgálós cipőnek még jó lesz, de futni már nem szabad benne. Két évet töltöttünk el együtt, kb. 1500 kilométert futottam benne, nagyon szerettem, életem legjobb cipője volt. Sajnos az a modell már nem kapható, így most egy újfajta cipőt, a tervek szerint egy Nike Lunarglide 3-at vásárolok, ha lenne belőle a képen látható lila a boltban, nagyon boldog lennék!

2010 minden téren izgalmas év volt számomra: munkahelyet váltottam, férjhez mentem, és lefutottam a maratont - hogy csak a legérdekesebb történéseket említsem. Sok dologgal persze elégedetlen is vagyok, és ezeken idén szeretnék változtatni.

1. Futott kilométerek száma:
Az oké, hogy az összkilométerem több, mint a korábbi két évben összesen futott táv együtt, de ettől többre lettem volna képes, ha nem vagyok olyan lusta, mint amilyen a maraton után lettem. Persze nekem mindig szükségem van valami célra, amiért hajtok, de ettől függetlenül futhattam volna csak úgy, magamért. Idén szeretnék év végére legalább 1500 kilométert begyűjteni, ha pedig menne a 2000, akkor nagyon boldog lennék. Meglátjuk. Az utóbbi hónapokban életemet keserítő fantomfájás - valószínűleg a nagy karácsonyi kajálás miatt - elmúlt, úgyhogy már ez sem hátráltathat.

2. Heti edzések száma:
A futóedzéseim számát szeretném 5-re növelni, valamint rendszert vinni bele. Az utóbbi időben össze-vissza futottam, és érzem, hogy ez nem jó, úgyhogy valami edzésterv-félét fogok összerakni.

3. Testemen cipelt fölös kilók száma:
Van belőlük sajnos pár, saját véleményem szerint több mint 5, de kevesebb mint 10, úgyhogy ezekből szeretnék lefaragni.

4. Édességek:
Amellett, hogy sok gyümölcsöt és zöldséget eszem, meg halat és sovány húsokat, kevés tésztát, kevés kenyeret, sajnos nem tudtam lemondani a nassolásról, és volt, hogy főétkezés helyett valami finomsággal tömtem tele magam. Erről január elsejével leszoktam, és nem nassolok, eddig jól megy, igyekszem kitartani minél tovább.

5. Kiegészítő mozgás:
A korábban rendszeresen végzett gyakorlatok, has-, láb- és fenékerősítők ki-kimaradoztak az életemből, ezekhez visszatérek, és minden nap legalább fél órán keresztül csinálom őket, kiegészítve kar- és hátizomerősítő gyakorlatokkal.

Összességében látszik, hogy a fő célom az, hogy ismét olyan formába lendüljek, és olyan alakot dolgozzak ki magamnak, ami végre nekem is tetszik, és elégedettséggel tölt el, ha tükörbe nézek. Rajta vagyok az ügyön, és azt hiszem, már bebizonyítottam életem során elég sokszor nem csak magamnak, hanem másoknak is, hogy amit akarok, azt el is érem. Most is erre gondolok, és ebben a szellemben élem az életemet (persze csak amellett, hogy otthon, a munkában, és a párkapcsolatomban is minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy jó legyek).

Ja, és elvileg megvan a nagy idei célkitűzésem a futásban, de még nem árulom el, mi az, hadd legyen mindenki kíváncsi! :)

A tavalyi telet a szobában futva csináltam végig - persze nem helyben futva, hanem futópadon, karácsonyra ugyanis sikerült beszerezni egy helyes kis monstrumot, amelyel a szoba közepén kínozhattam magam. Nem volt rossz, de futópadozni teljesen más, mint a szabadban futni. Egyrészt iszonyú monoton a fehér falat bámulva lépkedni gyakorlatilag egyhelyben, másrészt pedig teljesen más mozgást igényel, mint amikor saját izomerőből fut valaki (a pad azért mégiscsak fut az ember alatt).

Mivel az elmúlt fél évben egész jól belejöttem a futásba - leszámítva azt az alattomos combfájást, ami még mindig keseríti az életem -, úgy határoztam, hogy az idei telet a szabadban futom végig, mert hát az milyen cool már (szó szerint). Persze a dolog nem pont ilyen egyszerű, a téli futásra azért fel kell készülni, lélekben és ruházatban is!

Borzasztó rossz dolog ám kimenni a meleg szobából ismét a szabadba úgy, hogy tök sötét van, metsző, hideg szél fúj, esetleg esik a hó, vagy tiszta pocsolya minden - ehhez nagy erőre van szükségem, de igyekszem nem elhagyni magam. Mert bár míg közeledem a Margitsziget felé, nyűgös vagyok, és legszívesebben a tévé előtt fetrengnék, az első néhány futott méter után máris jobban érzem magam! Sőt, keménynek is, mert ebben az évszakban igencsak megcsappan a szigeten körözők száma, nem mindenki vállalkozik a hidegben mozgásra. Aztán mire befejezem a kényelmes tempóban, kellemes hangulatban teljesített adagomat, még jobban érzem magam, és örülök, hogy rászántam magam a sportolásra. (Persze, mert nem szeretnék bálnához hasonlítani a téli punnyadás és a karácsony közelete miatt sem.)

Hogy ne fagyjak halálra, természetesen tisztességesen fel kell öltöznöm. A háromnegyedesről hosszú, belül bélelt futónadrágra váltottam, hosszú ujjú felsőt, azon pedig polár pulcsit viselek, és egy vékony dzsekit is magamra aggatok (ezt bemelegedés után egyelőre még le szoktam venni, mert úgy már túl sok). A baseball sapit is lecseréltem egy kötött futósapkára, és néha a vastagabb felső résszel rendelkező terepcipőmben megyek ki, hogy a szél ne fújjon be a lábfejemre. Így azért komfortosan érzem magam. Ha pedig még hidegebb lesz, akkor jöhet a kesztyű, a sál, egy vastagabb dzseki, esetleg két technikai hosszú ujjú póló egymáson, a nadrág alá meg egy bundabugyi - vagyis inkább egy short, hogy az is melegítsen.

Mínusz 15-20 fokig állítólag simán lehet a szabadban futni, az még nem veszélyes az egészségre, sőt, erősíti az immunrendszert. Emellett pedig sikeresen termelhetjük a télen igencsak megcsappant boldogsághormon-készletet, amire nagy-nagy szükség van ám, mert messze van még a tavasz.

Apró öröm a futók számára, hogy a Margitszigeten a pesti oldalon végig elkészült - és világít! - a lámpasor, így végre nem kell a sötétben vakoskodni fél körön keresztül, hanem fényárban lehet repülni.

A combfájásom az utóbbi időben vissza-visszatér rendszertelen időközönként, egyelőre semmilyen tendenciát nem tudtam megfigyelni az el- és feltűnését illetően. Van, hogy járni alig bírok, aztán elmúlik, simán tudok futni, nem fáj, aztán mire örülni kezdenék, ismét fájni kezd. Most már kezdem unni, több mint egy hónapja szórakozom vele, úgyhogy elkezdtem orvost keresni, aki megnézné, hogy mitől lehet a fájdalom, és kezelhető-e. Remélem, mielőbb megszabadulok tőle. De addig sem adom fel, amikor tudok, futok, mert mindjárt elérem az idei 1000 kilométert!

A combom ugyanis hol fáj, hol nem, ennek függvényében próbálok edzeni a téli, alapozásnak nevezett edzésszakasz keretein belül. Ilyenkor november végétől kb. február végéig szoktak a futók alapozni, vagyis igyekeznek felkészülni a következő futószezonra. Ebben az időszakban a kilométergyűjtés, és a megfelelő állóképesség megszerzése a cél, ezt tervezem én is teljesíteni. Még menne is a dolog, ha nem lenne ez a fránya fájdalom, amelynek okára a mai napig nem tudtam fényt deríteni. Egyszer csak fájni kezdett a bal combom a térdem fölött, és azóta nem nagyon akar elmúlni.

Ha épp nem érzem napközben, hogy fáj, akkor megyek futni, ha meg érzem, hogy fáj, akkor a gyaloglás is kellemetlen, ezért inkább kihagyom a futást. Most épp ez utóbbi szakaszban vagyok, napok óta "fájok", és ez egyre bosszantóbb. Főleg amiatt, hogy nem tudom, miért van ez a fájdalom. De azt hiszem, hamarosan eljutok odáig, hogy nem fog érdekelni, és megyek futni. Maximum előtte jól bekenem magam az extra erős chillis lóbalzsamnak nevezett krémmel (a tégelyen látható magyarázat szerint régen ilyen krémmel kezelték a lovak lábfájdalmát), és akkor a chilli által generált égető érzés elvonja majd a figyelmem a valódi fájdalomról. Ami egyébként lehet, hogy csak fantomfájás, mert hol eltűnik, hol feltűnik.

A futás mellett a jógát sem hagytam abba, úgy döntöttem, hogy hetente egyszer fogok járni, mert így legalább van benne sikerélményem - pl. meg tudok végre féllábon egyensúlyozva állni úgy, hogy a másik lábamat felemelem íjtartásba. És azért is elég a heti egy alkalom, mert így tudok eleget futni ahhoz, hogy elégedett legyek magammal, a jógás napon ugyanis a futás már elég megterhelő lenne. Így viszont megvan a heti méregtelenítő, tisztító izzadás, meg egy jó alapos nyújtás is.

Szóval egyelőre küzdök magammal és a combfájdalommal, de fejben már van pár tervem a jövőre nézve - ha végre rendesen tudok majd futni, meglátjuk, mi lesz ezekből.