Már vagy egy fél évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy szeretném kipróbálni a jógát, mégpedig annak a meleg, izzasztó változatát, a Bikram jógát. Aztán valahogy sosem jött össze, hogy elmenjek kipróbálni, először a munka szólt közbe, aztán mikor több szabadidőm lett, inkább a maratoni felkészülésre koncentráltam, és nem akaram egy új mozgásformával sokkolni a testemet.

Október elején aztán egyre jobban motoszkált a fejemben a gondolat, hogy most már azért illene elmennem, és megpróbálkoznom a dologgal. Kinéztem a város két stúdiója közül az egyiket, a Bikram Jóga Központot az Astoriánál, alaposan áttanulmányoztam a honlapjukon található információkat, kinéztem egy reggel 8-kor kezdődő órát, felszerelkeztem matraccal, törölközőkkel, laza és kényelmes ruhákkal, és indulás.

Sejtettem, hogy nem lesz könnyű menet, hiszen egyrészt még életemben nem jógáztam, másrészt pedig a Bikramot 40 fokosra felfűtött teremben kell végezni, méghozzá 90 percig. Ettől függetlenül kíváncsian vártam az órát, sőt, önsanyargató típus lévén sejtettem, hogy élvezni fogom. Már nagyon vágytam egy kiadós izzadásra (korábban rendszeresen infraszaunáztam, és imádtam), meg arra, hogy az egyébként merev és kötött izmaim és ízületeim új impulzusokkal szembesüljenek, és ne mindig futómozgásra, majd futás utáni nyújtásra legyenek kényszerítve.

A jógaoktató konstatálta, hogy új vagyok, kérte, hogy próbáljak meg végig a teremben maradni, igyak sokat, és ha rosszul vagyok, akkor nyugodtan pihenjek, és csak figyeljem a többieket. Kicsit megijedtem, hogy mi lesz ebből, de úgy határoztam, hogy végig szeretném csinálni az összes gyakorlatot, talán van akkora állóképességem, hogy menni fog.

Az óra légzőgyakorlattal kezdődött, majd álló egyensúlygyakorlatokat végeztünk - nem is voltam olyan béna, mint amilyenre számítottam. Persze az első 3 perc után már ömlött rólam a víz, de hát tudtam, hogy ez lesz, igyekeztem inni és néha törölközni, hogy komfortosabban érezzem magam. Végig figyeltem magam a tükörben, hogy helyesen csináljam a gyakorlatot, és mindent megfeszítsek, amit kell. Az álló gyakorlatok után jött egy 2 perces pihenő a földön fekve, ekkor éreztem először, mennyire dobog a szívem, kb. mint egy kiadós sprintelés után szokott. Viszont azt is megállapítottam, hogy az oktató instrukcióinak megfelelően végig sikerült az orromon keresztül megoldani a légzést. A pihenő után jöttek a földön fekve végzett gyakorlatok, amelyek számomra jóval fájdalmasabbnak bizonyultak, mint amire eredetileg fel voltam készülve. Némely póz közben, amikor a comb, a vádli izmai és a térd ízületei nyúltak, sikítani tudtam volna a fájdalomtól, és azt kívántam, bárcsak a maraton 30. kilométerénél lehetnék. De ez a kívánságom nem teljesült, úgyhogy összeszorított foggal csináltam tovább a gyakorlatokat. Aztán meglepődtem, hogy már a záró légzőgyakorlatnál tartunk, és túl vagyunk mind a 26 pózon, amit a Bikram jóga magában foglal. Hihetetlenül gyorsan eltelt a 90 perc, sokkal gyorsabban, mint egy ugyanilyen hosszú futás, ahol szintén magamra és a testemre figyelek. Nagyon tetszett az óra, utána sokkal lazábbnak éreztem a testem, selymes lett a bőröm, kevésbé fájt a derekam, mint szokott, úgyhogy azonnal eldöntöttem, hogy ez nem csak egyalkalmas történet volt számomra, hanem jövök máskor is.

Most már három órán vagyok túl, a második alkalommal már jobban mentek a gyakorlatok, kicsit lazább és hajlékonyabb lettem, azt hiszem. Persze van még hová fejlődnöm, de azt hiszem, hogy a futás mellé kiegészítő mozgásnak, nyújtásnak és lazításnak, na meg méregtelenítésnek tökéletes lesz a Bikram jóga, úgyhogy be is ruháztam egy 10 alkalmas bérletre. Szerintem ezt a mozgást mindenkinek érdemes kipróbálnia!

A maraton utáni hetet hosszúra nyúlt pihenéssel töltöttem, konkrétan produkáltam egy nullkilométeres hetet, amit már igencsak régen sikerült. De most az egyszer nem bántam, úgy érzem, hogy az izmaim és az ízületeim így tudták tökéletesen kipihenni magukat az őket ért extrém terhelés után. Végülis az elmúlt hónapok 25-40 kilométeres összteljesítményei után nyomtam egy 130-as, egy 165-ös és egy 213-as hónapot. Három hónap alatt többet futottam, mint tavaly összesen - persze akkor nem is akartam maratont futni.

Az egyhetes pihenő után tegnap ismét felkerekedtem, és kislattyogtam a Margitszigetre, most már jogosan és büszkén viselve a maraton rajtcsomagjában kapott technikai pólót. Egy laza, kellemes visszatérő futást terveztem cipőteszteléssel összekötve: egyszer már futottam a Nike Lunarglide nevű cipőjében a maraton előtt, de szerettem volna még legalább egyszer kipróbálni, mielőtt veszek magamnak egy ilyen csukát. Kértem hát a cipőtesztes srácoktól egyet, szép neonzöld-szürkét kaptam, mert 43-as cipőt hordok, a pink nőiből meg ekkora csónak már nincsen. Két kört mentem benne, azaz 10,7 km,-t . Nagyon kellemesen esett a futás, és épphogy 6 percen kívüli tempóban haladtam, a "gyorsaságomból" és az erőnlétemből az egy hét kihagyás alatt szerencsére nem sokat sikerült vesztenem. (Korábban az edzéseim rendszertelensége és gyenge minősége miatt egy hét alatt iszonyúan vissza tudtam esni, de ezt már többé nem hagyom.)

A cipő iszonyú kényelmes, nagyon könnyű, és úgy éreztem most is, mintha repülnék benne, és valahogy nagyobbakat is léptem, mint máskor. Azt hiszem, hamarosan beruházok egy ilyenbe, lassacskán úgyis kénytelen leszek nyugdíjba küldeni a drága Adidas Adistaromat, amely életem legjobb futócipőjének bizonyult, de már csak 2-300 kilométert bír majd ki. Hogy miért? Mert a futócipők általában 1300-1500 kilométerre vannak tervezve, és ha ennél többet fut benne az ember, akkor deformálódhat a talp, megszűnhet a csillapítás. Utcára, sétálni, tornázni utána is fel lehet venni, de futni már nem érdemes benne.

Megvan a következő célom és a következő versenyem is. Október 17-én, vasárnap indulok a Coca-Cola Testébresztő Női Futógála 10 kilométeres távján, itt a cél az 1 órán belüli teljesítés. Ennél nagyobb, és hosszabb távú célom viszont az, hogy novemberben a Balaton Félmaratonon végre 2 órán belüli idővel fussam a félmaratont, és erre remek felkészülési lehetőség a 10 kilométer.És különben is, szeretem a versenyek hangulatát.

Napra pontosan a Spar Budapest Maraton előtt három hónappal döntöttem el, hogy ott akarok lenni a versenyen, és le akarom futni a maratont. Korábban is a fejemben volt ez a terv, de eddig egyáltalán nem tűnt reálisnak, most viszont itt volt a lehetőség. Talán nem is gondoltam át teljesen a dolgot, csak mentem és beneveztem. Aztán elkezdtem készülni. A három hónap hamar eltelt (ebből kb. másfél hónap volt valódi felkészülés), és végre – vagy talán mégsem? – eljött szeptember 26-a, a nagy verseny napja.

A maraton hetében visszavettem a futásból, két laza edzést tartottam, és inkább az elméleti és tudományos felkészülésre helyeztem a hangsúlyt: ettem, ittam és gondolkodtam. Próbáltam lejátszani minden eshetőséget a fejemben a maraton kapcsán: fáj a lábam, rosszul vagyok, hideg van, meleg van, elesek, dörzsöl a ruhám, wc-re kell mennem, utálom az egészet, és még több tíz lehetséges variációt. A végeredmény mindig ugyanaz volt: célba érek akkor is, ha piros hó esik is, ha jönnek az ufók, ha mittudoménmicsodák is potyognak az égből!

A verseny előtti éjjel borzasztóan aludtam, épeszű ember egy év alatt álmodik annyi baromságot, mint én egyetlen éjszaka alatt. A legizgalmasabb mozzanat az álomban az volt, amikor Berényi Miklós a Barátok köztből Novák Laci asszisztálása mellett combon lőtt... De végre eljött a reggel, ébresztő, készülődés, „süss fel nap” éneklés, hogy az égiek megkönyörüljenek rajtunk, és ne szakadjon az eső. Mondanom sem kell, nem sokat segített. Persze nagyon izgultam, hogy mi lesz, hogy lesz, de összeszedetten, magabiztosan vártam a nagy megmérettetést. Tudtam, hogy nem leszek egyedül, mert Milán ott lesz velem, és segít. Lemondott miattam arról, hogy új egyéni csúcsot fusson a maratonon, inkább vállalta, hogy végig mellettem marad, segít célba érni, és persze lefutja élete legrosszabb maratonját.

A Hősök terére érve fokozódott az izgalmam, a célkaput meglátva pedig megkérdeztem magamtól, mit keresek én itt – de gyorsan elhessegettem a kételkedő gondolatokat. Becsekkoltunk a VIP sátorba, beszélgettünk jópár ismerőssel, elkezdtünk készülődni, levettük a „meleg” ruhát. Közben kezdett szemerkélni az eső, ami nem töltött el túl nagy boldogsággal, de úgy voltam vele, hogy futás közben úgysem fogok fázni, és hogy a meleget sokkal rosszabbul viselem, mint a hideget. A „strong” szerkómat viseltem, rövidujjú és rövidnadrág, sokan kérdezték is, hogy nem fogok-e fázni, de mondván, hogy úgyis vizes lesz, mindegy mi volt rajtam. Nem nagyon futottam esőben, pláne nem 42 km-t, de nem érdekelt, csak az, hogy megcsináljam.

10 óra előtt 10-12 perccel indultunk el a rajt felé, melegítettünk jó alaposan közben, hogy nehogy valami sérülés legyen a hideg izmokból és ízületekből. Közben egyre nagyobb cseppekben kezdett esni az eső, és mire beálltunk a rajtba, már szépen esett. 10 órakor ellőtték a rajtot, a mezőny eleje megindult, mi azonban kb. 5-6 perccel később jutottunk csak el a rajtkapuig, mire az élmezőny már bőven 1 km után járt. Laza, kellemes iramban kezdtünk, még szerencse, hogy személyes iramfutóm visszafogott, mert ha egyedül lettem volna, tutira elfutottam volna az elejét. Az Andrássy úton kissé bemelegedtem, az eső is elállt, egyesületünk, a Futóbolondok SE tagjai az Operánál buzdítottak minket egy nagy molinó mellett, létrán állva, úgyhogy úgy éreztem, minden oké. Útközben figyeltük a fordítónál szembe haladókat, integettünk, kiabáltunk egymásnak, ez is lelkesített. Majd a Lánchíd előtt lekanyarodtunk balra, kis utcákon le a rakpartra, majd a Margit-híd felé vettük az irányt – közben láttam, hogy a mezőny eleje már a Lánchídon át Budára tart.

A frissítőknél természetesen ittunk, majd kocogtunk tovább. Olyan 10 kilométerig nem is volt semmi gond, ám egyszer csak begörcsölt a gyomrom, és ez az igen kellemetlen érzés nem akart elmúlni. Persze küzdöttem, masszírozgattam, hátha jobb lesz, de nem javult a dolog csak akkor, ha összegörnyedtem, görnyedten viszont nem lehet futni, úgyhogy összeszorított fogakkal haladtam tovább, sajnos lassabban, mint szerettem volna. Nagyon bosszantó volt, hogy a lábamban volt erő, de a gyomrom nem engedi, hogy haladjak. Így futottam végig visszafelé a pesti alsó rakparton, miközben az eső ismét rázendített. A mellettünk elmotorozó frissítőfőnök (jó ismerősünk) meg is kérdezte az égre mutatva, hogy mit szólunk a zuhanykapuhoz, amit intézett. Persze jót nevettünk rajta, aztán haladtunk tovább, egészen a Lánchídig, melyre felkaptattunk – éljenek az emelkedők - , aztán át Budára. A híd végében egy nagyon kedves ismerős leányzót fedeztünk fel, aki meglátva minket, boldogan kiabálva ugrált a szakadó esőben, persze bőrig ázva. A szurkolói biztatástól megtáltosodva döcögtem tovább, nemsokára pedig másik drukkerrel is találkoztam: egy blog olvasó leányzó konstatálta, hogy én vagyok az, és biztató szavakat intézett hozzám, amit ezúton is nagyon köszönök, nagyon jólesett!

A budai rakparton egészen az Árpád-hídig kellett elfutni, végtelenül messzinek tűnt, úgyhogy elhatároztam, bevetem a „csodafegyverem”, a zenét, bekapcsoltam hát az mp3 lejátszót, hátha segít. Kicsit jobb is lett, és az is segített, hogy az úttest másik felén szemből már jött vissza a mezőny eleje, így nem magamra és a gyomorfájásra figyeltem, hanem az ismerősökre, akik közül sokan integettek, kiabáltak, hogy hajrá. Milánra persze sokan furán néztek, hogy mit keres ennyire hátul, aztán engem látva rájöttek. Nagy nehezen eljutottunk hát az Árpád-hídnál kihelyezett fordítóig, közben egymást előzgettük és hecceltük egy tortának öltözött jelmezes sráccal, aki az 50. maratonját futotta. Mi aztán gyorsabbnak bizonyultunk Milánnal, és lehagytuk a tortát, legközelebb már csak a célban láttuk. A fordító iránt érzett örömöm hamar elillant, amikor eszembe jutott, hogy most a rakparton egészen a Lágymányosi-hídig kell eldöcögnöm folyamatos gyomorfájástól kísérve. Közben féltávnál a chipszőnyeg rögzítette az időnket (amit én csak utólag tudtam meg, hogy ne görcsöljek még amiatt is, hogy hogy állunk), és konstatáltam, hogy nem túl sűrű a mezőny előttünk, eléggé a végén vagyunk, de a záróbusz veszélye nem fenyegetett, erre Milán figyelt nagyon.

Nekiiramodtunk, néha sajnos bele kellett sétálnom a gyomrom miatt, de igyekeztem minél többet futni és haladni, sikerült is jópár futót lehagyni, köztük egy spártai harcosnak öltözött jelmezest is, aki hatalmas páncéllal és dárdával a kezében futott. Fejben aránylag rendben voltam, végig az lebegett a szemem előtt, hogy a Húgom ott vár a hídnál a frissítőállomáson (dolgozott), na meg az, hogy be kell érnem a célba minden áron! Útközben lehetőség szerint igyekeztem élvezni a zenei pontokat (a süvítő széltől sokszor nem hallottam a saját zenémet a fülemben), zenekarok, dobosok, dj-k hangfalakkal segítették a maratonistákat dacolva az ismét eleredő esővel, ők is tapsoltak minket, mi is tapsoltuk őket, kurjongattunk, örültünk nekik, és ezek az apróságok mindig jól jöttek. Az eső persze ömlött, ráadásul borzasztó szembeszél fújt, nehezítve a haladást, de csak mentünk és mentünk. Milán időről időre kérdezte, hogy minden oké-e, energiagélt bontott nekem, hogy egyem meg, izoitalt nyomott a kezembe, és ösztönzött, hogy menjek tovább. Nem nyávogtam, nem hisztiztem, mert az úgysem segített volna, csak erőt vesztettem volna vele – és különben is én akartam ezt az egészet magamnak. Nagy nehezen elértünk a Lágymányosi-hídig, ott lekanyarodtunk a Budafoki út felé, majd a fordítónál vissza, és már ott is voltunk Tesómnál, aki bőrig ázva „friss vízzel” várt minket, majd a váltóhelyen a szpíker buzdításával haladtunk tovább.

Itt már 29 km-en voltunk túl, de még igen messze volt a cél, menni kellett tovább, úgyhogy irány a Szabadság-híd, és hamarosan ismét Pesten találtuk magunkat. Megint el kellett futni a Margit-hídon túlra, megint jött az eső és a jól bevált szembeszél, vagyis a küzdelem az elemekkel. 30 kilométer fölött azonban valahogy elmúlt minden fáradtságom, a frissítőállomáson elkortyolt kóla pedig csodát tett a gyomrommal, úgyhogy igyekeztem tempózni, húzott a cél. Egyre több futót előztünk meg már a rakparton, majd a Parlamenthez visszakanyarodva még több olyan embert hagytunk le, akik korábban nagy lendülettel futottak el mellettünk. Nagy nehezen elértünk mumusomhoz, a Nyugati-téri felüljáróhoz, amit a félmaratonon futva hódítottam meg, most viszont sétára váltottam, úgy másztam fel, hogy aztán a lejtőn ismét megindulhassak futóléptekkel.

Innen már csak 3 km volt hátra, és egyre jobban vonzott a cél, igyekeztem minél jobban igyekezni, hogy beérjek, a Dózsa György úton már nagy elánnal hajráztam, a Hősök tere mögé bekanyarodva már hatalmas boldogságot éreztem, örömmel kiabáltam vissza az engem buzdító ismerősöknek, a célegyenesre ráfordulva pedig már csak vigyorogni tudtam, és Milán kezét szorongatva kiabáltam, hogy megvan!

5 óra 2 perc 52 másodperces tiszta futóidővel teljesítettem életem első 42,195 kilométerét. Kemény volt, de megcsináltam. Az időm persze nem túl acélos, úgy érzem, hogy ha nincs a gyomorfájás, akkor ennél  - legalább fél órával - jobbra is képes lehettem volna. Viszont ilyen hirtelen felkészüléssel a hátam mögött nem bánkódom ezen, inkább örülök, hogy ismét sikerült teljesítenem a kitűzött célomat – akik ismernek, tudják, hogy amit a fejembe veszek, azt minden áron meg is csinálom.

A célban megkaptam az érmet, majd „puszilkodtam” pár ismerőssel, na és persze Milánnal is, hű fegyverhordozómmal, egyéni iramfutómmal, és a világ legjobb férjével. Nélküle nem sikerült volna, úgyhogy nagyon hálás vagyok neki mindenért.

A maraton után a fáradtság ellenére még egész nap pörögtem, annyira örültem, hogy sikerült, persze nyújtottam és lazítottam, hogy lehetőség szerint másnap ne legyen nagyon robotos a mozgásom – annyira nem vészes a helyzet, csak lépcsőn ne kelljen lemenni.

Most, hogy sikerült a maraton, és nem akarok örökre megszabadulni az összes futócuccomtól, új célokat tűzök magam elé – de ezek egyelőre még titkosak, bár már nem sokáig!  Folytatom!

A taoista tanok szerint nem a cél a fontos, hanem maga az út, amit a célig az ember megtesz. Ugyan nem vagyok egy nagy filozófus, de én most utam végéhez közeledem: vasárnap, szeptember 26-án remélhetőleg elérem a célom, és beérek a 25. SPAR Budapest Maraton céljába. Hat nap van hátra, majd pedig az a 42,195 kilométer, amire az elmúlt három hónapban készültem.

Visszagondolva az eltelt időre, sokmindent máshogy csinálnék, de úgy érzem, hogy lehetőségemhez mérten mindent megtettem azért, hogy az utam jól alakuljon, élvezzem a futást, és bizakodóan vághassak neki a versenynek. Utamon nem voltam egyedül, és ezért nagyon hálás vagyok Milánnak, hogy mellettem állt, segített, támogatott, na és hogy mindvégig hitt bennem, még akkor is, amikor én már nem bíztam magamban.

Az elmúlt három hétben elég sok kilométert gyűjtöttem, élveztem a futást, jólesett, gyorsultam, és szereztem egy kis önbizalmat az előttem álló versenyre. Na és sikereimen felbuzdulva elkezdtem tervezgetni a futó-jövőmet - persze mindezt csak akkor véglegesítem, ha a maraton megvolt, és utána nem akarom azonnal kidobálni az összes futócuccomat az ablakon.

A vasárnapig rám váró napokra vannak még teendőim, de ezek legtöbbje nem maga a futás, hanem egyéb készülődés: 

- Rajtszám- és rajtcsomagfelvétel: a BSI nevezési irodájában fel kell venni a névre szóló rajtszámainkat, az időmérő chipeket, illetve a nevezéshez járó technikai pólót

- Futóruha kiválasztása: ezzel már megvagyok, a cipő, zokni, sapka adott, a póló és a nadrág volt kérdés egészen addig a pillanatig, míg a külföldről hazaérkező férjem elő nem húzott a táskájából egy komplett futófelszerelést, a képen látható Army Strong póló (az amerikai katonáknak gyártott futócucc) és Livestrong nadrág formájában. A ruházatot természetesen már teszteltem, mert versenyen új ruhát és cipőt nem viselünk, nehogy dörzsöljön, szúrjon, zavarjon stb.
Ja, a szerkóhoz a használati utasítás is tartozott. Milántól: "hogy tudd, hová tartozol, és erős legyél", valamint a pólón lévő címkén: "Wear it with pride", azaz viseld büszkén. Így lesz!

- Ismerkedés az útvonallal és a frissítőállomásokkal: fejben helyre kell tenni a dolgokat, merre futunk, hol lesznek a frissítőállomások, kilométertáblák, hogy tudjam, merre megyünk, mi után mi jön, hol lesz a vége. A térkép itt látható, erre fogunk futkározni fel s alá Budapesten. Azt hiszem, egy ideig nem lesz majd kedvem utána kimenni a rakpartokra...

- Táplálkozás: ezen a héten különösen oda kell figyelni a kajálásra, és a vitaminbevitelre, hogy a szervezetem megfelelően fel tudjon készülni a terhelésre, ami majd éri. Nem megfelelő étkezéssel akár az egészet el is bukhatom, ha a szervezetem kimerül, és nem tud miből energiát nyerni. Úgyhogy a héten csupa vitamindús és tápláló finomsággal fogom magam tömni.

- Folyadékfogyasztás: amúgy is elég sokat iszom, a napi 3-4 liter simán megvan, de most erre is fokozottan oda kell figyelnem, nehogy kiszáradjak. A versenyen is rendszeresen innom kell majd, még mielőtt szomjúságot érzek.

- Frissítők beszerzése: egy-két energiagélt, csokis müzlit és marcipánt kell vásárolnom, amiket vihetünk magunkkal a versenyre, hogy ha szükséges, legyen miből pótolni az elveszett energiát.

- Pihenés: nem vagyok egy nagy partiarc, de ezen a héten örömmel fogok korán lefeküdni, és lehetőség szerint sokáig is fogok aludni, a fáradtság ugyanis nem barátja a maratonistáknak, érdemes kipihenten nekivágni a távnak.

És ha mindezekre odafigyelek, fejben is koncentrálok - márpedig miért ne koncentrálnék, hiszen ha nagyon akarok valamit, azt úgyis elérem - akkor nem lehet gond. Persze tudom, hogy fájni fog, de erre nem szabad gondolnom, inkább igyekszem majd minden métert kiélvezni.

Remélem, hogy jó sok szurkoló lesz majd az útvonalon, a célba érkezés pedig biztosan fantasztikus érzés lesz - talán egy-két könycseppet is elmorzsolok majd.

Aki teheti, jöjjön drukkolni vasárnap - persze ne csak nekem, hanem minden futónak, mert szurkolóként is hatalmas élmény részese lenni egy maratonnak, én már próbáltam, most vár a másik oldal!

Pontosan két hét választ el a maratontól. Ebbe jobban belegondolva, kezdek kicsit félni annak ellenére, hogy úgy érzem, majdnem mindent megtettem eddig azért, hogy sikerüljön majd a teljesítés. Ugyanakkor kezdem azt is érezni, hogy ez a két és fél hónap nem mindig telt ideálisan. Tudom, hogy az elején nem vettem elég komolyan a futást, sokszor ellazsáltam az edzést, azt hittem, hogy ettől még kellően fel tudok majd készülni.  Kicsit korábban kellett volna kapcsolnom, és már az elejétől gőrerővel készülni.

Valójában az elmúlt egy hónapban kezdtem el komolyan venni, és egyben élvezni is a futást, ekkorra szereztem meg ugyanis a kellő állóképességet a hosszabb távokhoz, és valahogy fejben is ekkorra szedtem össze magam igazán. Már nem volt jellemző, hogy nem akarnék futni menni, nem nyűglődtem, ha túl meleg volt, nem érdekelt semmilyen hátráltató tényező, csak menni akartam és edzeni. Ez azért egy kicsit korábban is bekövetkezhetett volna, ám hiszem, hogy így is elég leszek a teljesítéshez.

Tegnap abszolváltam életem eddigi leghosszabb távját, ezzel együtt a sokat emlegetett hosszú futást. Nem kellett volna eddig halogatnom, már ezt is tudom. 32 kilométert futottam egyben, egyedül! Korábban nem hittem volna, hogy képes leszek egymagam ennyit futni, azt hittem, hogy félmaratonnál hosszabbat egyedül nem vagyok képes futni, hogy feladom, kiszállok, megállok, és nem megy majd. De megy. Meg tudtam csinálni, méghozzá a magamnak megszabott limitidő alatt. Nem mondom, hogy hű de jóleső volt, de nagyon akartam, nagyon koncentráltam, és megcsináltam. Az időjárás engem segített, két esős időszak közben voltam kint a Margitszigeten, kellemes hűvös volt, a pályán sem voltak sokan, a csapoknál mindig frissítettem, és egy csokit is magammal vittem, hogy 20 kilométer körül pótoljam a cukrokat. A megfázós-torokfájós-egész fejem trutyis betegség azonban nem tette kellemessé a futást, egy idő után elég nehéz úgy haladni, hogy sem az orromon, sem a számon nem kapok rendesen levegőt, mert mindenem el van tömődve valamilyen váladékkal. De mégis lefutottam a betervezett 6 kört. A lábaim még bírták volna tovább is - legalábbis az agyam ezt parancsolta volna nekik, ha úgy döntök, hogy folytatom.

Mindössze 10 kilométer választ el a maratontól - ott pedig már nem leszek egyedül, és akármennyire is fájni fog, meg fogom csinálni. Indul a visszaszámlálás. Még 14 nap.

A maratoni felkészülés jegyében nem hagyhattam ki az ország legnagyobb félmaratonját, a híres-hírhedt Nike Budapest Félmaratont, a maratonnal egyszerre adtam le a nevezésem erre a futóversenyre. Korábban szervezőként három ilyen eseményen vettem részt, és mindig is a részese akartam lenni futóként is - most ez is megadatott. Kicsit izgultam is előtte, hogy milyen lesz, meg persze azért is, hogy hogy fog sikerülni a futásom. Szívem szerint ráhajtottam volna egy hatalmas egyéni csúcsra, egy 2 órán belüli időre, aztán átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy a maraton előtt nem biztos, hogy okos ötlet lenne "megszaggatnom" magam. Így maradt a biztos célba érkezés, és a korábbi félmaratoni eredményeimhez hasonló idő, kényelmes, kellemes futással.

Reggel izgatottan ébredtem, előkészítettem a rajtszámot, az időmérő chipet felszereltem a cipőmre, és az ablakon kihajolva próbáltam eldönteni, milyen cuccot vegyek fel. A napsugarakat látva ujjatlan futómez és háromnegyedes nadrág mellett döntöttem, helyesen. Fejemre baseball-sapka, hogy a szétszálló hajtincseim még véletlenül se zavarjanak. Felkaptam egy vékony dzsekit, és irány a Városliget. A trolira felszállva három futócuccba öltözött sráccal találtam magam szembe, néhány megállóval később pedig egy tucat külföldi futó szállt fel - a futók birtokba vették a BKV járművét.

A rajthelyszínre érkezve üdvözöltem több volt kollégát, akikkel korábban együtt dolgoztunk a rendezvényeken, váltottam pár szót néhány futó-ismerőssel is, felvettem a rajtszámot, leraktam a cuccom a ruhatárba, majd elkezdtem bemelegíteni. 10 perccel a rajt előtt beálltam a rajtzónába, és próbáltam megkeresni a tervezett időmnek megfelelő sávot - sikertelenül. Akkora tömeg volt, hogy képtelen voltam hátrébb menni a 2 órás zónába, beragadtam az 1 óra 40-es időt tervező futók közé - ekkor már tudtam, hogy az elején gyorsabban kell futnom a vártnál, mert vinni fog a tömeg.

10 órakor egy kedves baráttal, Márkkal közösen rajtoltunk - előtte konstatáltuk, hogy véletlenül én a 2700-as, ő a 2071-es rajtszámot kapta - , a rajtkapun áthaladva stopper indít, és hajrá, irány a város! Az Andrássy úton az első kilométernél pillantottam az órámra, ami 5:29-et mutatott - ennyit a tervezett lassú kezdésről, de nyomtam tovább, mert vitt a tömeg. Át a Lánchídon, le a budai alsó rakpartra. A nap tűzött, pont a fejemre, kezdtem szomjas lenni, és alig vártam az első frissítőt, ami szerencsére hamar jött, úgyhogy igyekeztem eleget inni, hogy nehogy gond legyen. Az első 5 kilométeren sikerült életem legjobbját futni (hogy folytatódjék az egyéni csúcsos hét), 28:35 alatt tudtam le a táv negyedét - aztán úgy döntöttem, hogy mivel már gyérebb a tömeg, muszáj lassítanom, ha nem akarok megborulni valahol féltávnál. Úgyhogy visszavettem, és 10 kilométerig, a mérőpontig kicsit megfontoltabban döcögtem tovább, a részidőm itt 1:01:28 volt, úgyhogy 6 percen kívülre lassítottam. Közben sikeresen kijött a heti betegség-kezdemény rajtam, köhögtem, orrot fújtam 100 méterenként felváltva - ez is segített lassulnom, bár elég kellemetlen volt. És azt is sikerült megállapítanom, hogy a budai rakpart a Lánchídtól a Lágymányosi hídig baromi hosszú, főleg, ha onnan még vissza is kell futnom a Szabadság hídig, majd át Pestre a hídon!

Átérve a pesti alsó rakpartra már kezdtem örülni, hogy kevesebb, mint a táv fele van még hátra, és próbáltam nem arra gondolni, hogy ez még mindig majdnem ugyanannyi vár rám, mint amennyit már jöttem. Itt a nap már nem sütött, helyette brutális szembeszél fújt - ez nehezítette a futást, néhol rendesen előre kellett hajolni, hogy haladni tudjak, de legalább a meleggel nem volt bajom, a szél kellemesen hűtötte a vizes pólómmal karöltve a testemet. A rakparton döcögve azt is megállapítottam, hogy ez a rakpart is igen hosszú.

Egy idő után azonban már sem a nap, sem a szél nem zavart, élveztem a futást, integettem a szurkolóknak, kiabáltam az ismerős futóknak, drukkoltam annak, aki megállt. Nem fájt semmim, nem gondoltam semmire, csak átadtam magam a bennem szétáradó endorfinoknak, és mentem előre - még a Nyugati téri felüljáró sem akadályozott meg abban, hogy jól érezzem magam! A Lehel útról a Dózsára kanyarodva még inkább összeszedtem magam, hiszen már csak 2 kilométer volt a célig, és tempóztam, hogy mielőtt ott legyek a célegyenesben. Ott sprintre váltottam, és szárnyalva, vigyorogva értem be a célba. Az időm persze lehetett volna jobb is, de a 2:11:50-es végeredménnyel én egészen elégedett vagyok. Szuper verseny volt, és élveztem a futást!

A célban készült rólam befutófotó, majd megkaptam a teljesítésért járó jól megérdemelt érmet, mellyel aztán lefotóztam magam bizonyíték gyanánt.

A frissítésre az egész versenyen nagyon odafigyeltem, minden állomáson ittam vizet és izoitalt, óvatosan elmajszoltam egy kis darab banánt, és 2-3 szőlőcukrot is elszopogattam, hogy a szervezetemből távozó cukrot, vizet és ásványokat mielőbb pótolni tudjam, ne éhezzek és ne szomjazzak el. Ugyan lehet evés és ivás nélkül is futni, de én az a típus vagyok, aki mozgás nélkül is rengeteg folyadékot fogyaszt, így sport közben még fokozottabban oda kell figyelnie a frissítésre.

Három hét múlva itt a maraton, és kezdem elhinni, hogy meg fogom tudni csinálni. Okos kezdéssel, és még okosabb futással, na meg persze szuper segítőmmel bőven a szintidőn belül célba tudok majd érni, nem szabad semmi másra figyelnem, csak magamra. Ki kell kapcsolnom a külvilágot, csak magamra és a segítőmre koncentrálni, nem kell törődni a körülményekkel, a testem jelzéseivel, hiszen a fájdalom ott lesz bennem, de ha nem gondolok rá, elmúlik - és meg fogom csinálni. Sikerülni fog!

Két napig mellőztem a futást, inkább nyűglődtem magamban, hogy aztán kicsit megtáltosodjam. Átvettem a Nike Félmaraton rajtszámát, méghozzá névre szóló rajtszámát, ezzel fogok száguldozni. Aki vasárnap délelőtt 10 és 12 óra között Budapest belvárosában jár, és találkozik a várhatóan tízezer őrülttel, akik félmaratont futnak, legyen szíves szurkolni - nem csak nekem lehet névre szólóan, hanem a többieknek is, úgyhogy hajrá! Nagyon jólesik ám a biztatás mindenkinek, nem szégyen kurjongatni a futóknak! Persze csakis kedves, ösztönző szavakat!

A kis kihagyás után újult erővel vágtam neki a mai edzésnek, és szuper volt! A lehűlés miatt sokkal jobban esett futni, mint az eddigi hőségben, ez jelentősen gyorsított a tempómon: egyéni csúcsot futottam 16 kilométeren (azaz 3 db Margitsziget körön) úgy, hogy ennek az első 10,7 kilométere 2010-es szezoncsúcs volt számomra. Ha vasárnap így menne a félmaraton is, hát akkor nagyon boldog lennék!

Egyrészt örülök neki, hogy vége a futásaimat rendkívül megkeserítő és megnehezítő hőségnek, másrészt viszont sajnálom, hogy elmúlt a nyár, és ilyen hirtelen lett ennyire hideg. Az esőt pedig pláne nem díjazom, mert a hideg, esős és szeles időben igencsak nem akaródzik kimerészkedni a szabadba, ha már egyszer bőrig ázva hazaértem. Ha viszont nem szakad az eső, akkor igencsak kellemes körülményeket teremtettek az égiek a futásaimhoz, ilyenkor tudok gyorsulni, lazulni, nem száradok ki olyan könnyen, és valahogy összességében jobban is érzem magam közben.

Az augusztust egész szép eredménnyel zártam -  persze ezt is csak magamhoz képest lehet értékelni, de sikerült überelnem a júliusi kilométermennyiségemet. Voltak nyögvenyelős, borzalmas edzéseim, és akadt pár kellemes, jóleső futásom is, sőt, kipróbáltam a zenehallgatás nélküli futást - érdekes módon ezek  is egész jól sikerültek.

Voltak napok, amikor kimaradt egy-egy edzés az esküvőszervezés, majd maga az esküvő miatt -  de hát milyen lett volna már, ha a menyasszony úgy járul az anyakönyvvezető és leendő hites ura elé, hogy izomláz miatt robotként mozog?

A szervezetem eddig egészen jól tolerálja az extra terhelést, aminek kiteszem, hiszen jócskán többet edzem, mint bármikor eddigi életem során - még kicsit több mint három hetet kell kibírnia ebben a formában (vagy ennél kicsit jobb formában), és én már boldog leszek!

Összesen 165,75 kilométert tettem a lábaimba, méghozzá 12 edzésből. A legrövidebb futás 5 kilométer volt, a leghosszabb 21,4 - hát sajnos a 30 kilométeres hosszú futás még mindig nem jött össze, pedig tervbe volt véve...

2010-es összesítésben 590 kilométernél járok, év végére akár lehet belőlem ezredes is (vagyis 1000 kilométert gyűjtő futó)! Ennek egyedül az szabhat gátat, ha a maraton annyira kikészít, hogy soha többé nem akarok utána futócipőt látni, felhúzni meg pláne nem! De bízom benne, hogy ez nem így lesz, annak ellenére, hogy tudom, ez a maraton nekem nagyon fájni fog - így jár az, aki elhamarkodottan vág bele számára ismeretlen dolgokba úgy, hogy azokra igazából nincs felkészülve testileg, sőt, lelkileg sem igazán. Meglátjuk.

26 nap választ el életem eddigi legnagyobb futásától, és próbálom nem teljesen összecsinálni magamat előtte. Hétvégén lefutom a Nike Félmaratont több ezer ember társaságában. Nincsenek túlzott elvárásaim, az egyéni csúcsdöntésről már lemondtam, ha az eddigi legjobb időmet meg tudnám közelíteni, azzal már nagyon boldog lennék. A célom a célba érkezés - mi más?, illetve az érem begyűjtése. Aztán indul a visszaszámlálás a maratonig!

A mai edzésem 1,1. kilométere volt a mérföldkő - vagyis inkább a kilométerkő, begyűjtöttem ugyanis az idei ötszázadik kilométeremet. Gondolkodtam rajta, hogy ott helyben megünneplem, aztán úgy döntöttem, mégsem kezdek örömtáncba, hanem futok tovább. Összességében ez egy rendszeresen futó, maratonra készülő egyénnél nem számít nagy teljesítménynek. Ám ha a saját idei teljesítményemet összehasonlítom az elmúlt két évi produktumommal, ez egészen jónak számít. Mióta az edzéseimet vezetem az Edzésonline.hu-n, a maximum éves teljesítményem 553 kilométer volt, 2008-ban, a 2009-es ennél gyatrábbra jött ki. Idén ennél már biztosan jobb leszek!

Múlt héten elég rossz passzban voltam, az okát nem tudom, de az evésen és az alváson kívül semmi máshoz nem volt kedvem. Háromszor azért elmentem futni, de két szigetkörnél többet egyszerre nem tudtam lefutni, azt is csak szenvedősen. Erre a hétre azonban sikerült összekapni magamat, két egész jó edzést hoztam ki magamból, 3-3 szigetkört futottam, és még csak három nap telt el a hétből. Nem mondom, hogy hipergyors vagyok, de azért próbálkozom normális tempóban, stabilan, egyenletesen lélegezve futni (és nem döcögni). Úgy érzem, hogy menne még egy kör (plusz 5 kilométer) az edzéstempóban, de nem hosszabbítottam még a távon, inkább igyekszem stabilizálni az állapotomat, hogy legyen mire építeni.

Reményeim szerint hétvégén futok végre egy hosszút, 25 kilométer fölötti adagot, meglátjuk, hogy sikerül. Igyekszem, nagyon igyekszem, nem adom fel, megcsinálom! Még 5 és fél hét van hátra a maratonig, előtte a következő megmérettetés szeptember 5-én a Nike Félmaraton, ahol tesztelhetem magam.

Az egész úgy kezdődött, hogy a komáromi félmaraton után kicsit leeresztettem, és elkönyveltem magamban, hogy nem is megy nekem olyan rosszul ez a futás. A heti edzéseket egyéb körülmények és okok miatt (lábfájás, erőteljes lustaság, esküvőszervezés utolsó simításai) ellógtam, és csak egy fél órát futópadoztam otthon szerdán este. Hétvégére persze fejben beterveztem egy szombati és egy vasárnapi futást is, ebből a szombati sikeresen elmaradt, így a becsületemet egyedül a vasárnapi edzés menthette volna meg. Hát nem tette...

A terv szerint 20 kilométer fölötti adagot futottunk volna, 5, de legalább 4 körrel a Margitszigeten. Előbbi 26,7 km lett volna, míg az utóbbi 21,4. Dél körül vágtunk bele a körözésbe, szerencsére nem volt meleg, bár ismét megállapítottam, hogy 15 fok fölött csakis ujjatlanban fogok futni, mert akármit veszek fel, minden bajom van. Az újonnan beszerzett rikítósárga Nike félmaratonos futómez ugyan nagyon kényelmes, és még szép is, de egy idő után nagyon meleg, legalábbis nekem biztosan. A hőproblémák ellenére az első két kör igen jól ment, próbáltam tempósan, mégis kényelmesen haladni, nem fájt semmim, és fejben is összeszedett voltam. A "fejben rendben" nálam nagyon sokat számít, ha olyanom van, és nem akarok futni, teljesen ki tudom csinálni magam a saját gondolataimmal. Most azonban jól voltam, olyan "ide nekem az oroszlánt is" mentalitással róttam a métereket, gondoltam, hogy egy félmaratont most már bármikor le tudok futni (még ha nem is túl gyorsan), ez az edzés is jól fog menni. Természetesen tévedtem....

A harmadik szigetkör elején kezdődtek a problémák, amikor egy kavics sikeresen bele talált ugrani a cipőmbe, és olyan helyen szúrta a talpamat, ahol nem tudtam elviselni, meg kellett állnom, levenni a cipőt és kirázni a követ. Aztán a másik cipőm kezdett szorítani, annak a fűzőjét kellett meglazítanom. Majd a kútnál kellett megállnom inni és megmosni az arcom. Végül pedig kétbetűs kitérőt tettem az úszó EB tiszteletére felállított kék bodegák egyikében. Ezek után semmi kedvem nem volt már tovább futni (értsd: szenvedni), de mivel az akaraterőm akkora, mint egy ház, elszántam magam még egy körre. Ekkor kezdett igazi gondot jelenteni a nyár tiszteletére a torkomon leragadt trutyi, amitől a levegő már se ki, se be nem ment, úgyhogy meg kellett állnom sétálni, és közben fulldokolni kicsit. A lábam elkezdett zsibbadni, görcsölni, semmi nem volt jó. A negyedik kört így kinlódtam végig, az időeredményemet pedig inkább nem is írom le, annyira szánalmasan lassan futottam le azt a távot, amit egy héttel korábban viszonylag kényelmesen és jólesően. Legyen elég annyi, hogy a világ összes záróbusza felvenne célba érkezés előtt bármelyik félmaratonon és maratonon... Az ötödik kör helyett értelemszerűen hazafelé vettük az irányt. Kicsit elkeseredtem, de hát én akartam ezt az egészet. :)

A hétfő pihenőnap volt, futás helyett esküvői tortákat intéztünk, vagyis mozgás helyett a nyálunkat csorgattuk egy cukrászdában, miközben sikerült kiválasztani, milyen tortát fogunk darabokra szabdalni a két és fél hét múlva esedékes esküvőnkön. :)

Kedden Milán egy lendületes futást tervezett be nekem, két kört természetesen a szigeten. Ez ugye 10,7 km, annyira nem megterhelő, ám ha a szokásosnál gyorsabban futtatják velem, akkor annyira mégsem esik jól. Az idő kellemes volt szerencsére, úgyhogy az legalább nem nehezítette a dolgomat, a torkomra lerakódott izé azonban igen (ma már bőszen kortyolgatom a lándzsás útifű szirupot, hátha segít). Az első kör egész tempósan ment, mondhatni, kellemesen is esett, elég sok embert meg is előztünk - ez nekem mindig ad egy kis erőt ellenben azzal, ha engem előznek meg. A második karika viszont durva volt, a 7. kilométer után előadtam a "kishalált", a vasárnapi nagyhalál kistestvérét: olyan nagyon belassultam, hogy lépni alig tudtam. Aztán valahogy összekapartam magam, és sikerrel abszolváltam a kört, persze az előzetes időtervtől  kissé (nem is olyan nagyon) elmaradva. Viszont kellemesen elfáradtam, és bizakodó vagyok, lesz ez még jobb is!

A Nike Félmaratonig van még hátra 3 hét (közben van egy esküvőnk), a Spar Maratonig pedig még másfél hónap. Kemény vagyok, megcsinálom! :)