Természetesen nem fújtatok úgy, mint egy gőzmozdony, de hiú nő módjára kellemetlenül érint, ha kicsit erőteljesebben kényszerülök venni a levegőt, magyarul szuszogok. Persze az esetek többségében próbálok az orromon át lélegezni, de erősebb tempónál, na és hosszabb távok esetén kénytelen vagyok néha a szájon át való légzést is bevetni, hogy ne fulladjak meg. Ekkor természetesen kicsikét hangosabb a levegővételem, és ekkor szoktam magasabb hangerőre tekerni a mindig nálam lévő mp3 lejátszót. (És ilyenkor fordulhat elő az is, hogy légzés közben benyelek egy, a levegőben repkedő bogárkát, melynek letüdőzése aktív köhögőrohamot és fulldoklást képes előidézni - de ez egy másik történet.)

Szeretek zenére futni, ez az, ami teljesen segít eltávolodnom a külvilágtól, ilyenkor csak én vagyok, a futás, meg a zene. A fülemben hallatszó muzsika erőt ad, energetizál, és még akkor is segít szinkronizálni egymással a kacsázó lábaimat, amikor már nem megy a normális egymás után lépkedés. Sőt, ha nagyon jó kedvem van, jó a zene, és a futás is jól megy, simán szoktam félhangosan énekelni, miközben kocogok! Persze utána kicsit jobban kapkodom a levegőt, de azért jólesik!

A legtöbb esetben dallamos, ütemes zenét hallgatok, ahol a basszus ritmust ad a lépteimnek, és elindít az utamon. De előfordult már olyan is, hogy annyira elmélyedtem a gondolataimban, és annyira nem koncentráltam semmire, hogy nem emlékeztem, melyik számot hallgattam éppen, csak mentem előre - aztán persze "magamhoz" tértem.

Zene nélkül nem szeretek futni, mert úgy nem érzem magam annyira összeszedettnek, és bár hülyén hangzik, de olyankor unatkozom futás közben. Pedig valójában pontosan ugyanazt csinálom zenehallgatással és zenehallgatás nélkül is - futok - , de valahogy mégsem érzem ugyanolyannak az egészet. Pontosan ez a helyzet áll fenn akkor is, amikor mp3 lejátszó nélkül indulok el valahová, és úgy zötyögök a BKV-n, hogy nem szól a fülemben semmi. Talán ennek az az oka, hogy olyan ember vagyok, akinek mindig csinálnia kell valamit, még akkor is, ha egyébként már csinál valamit - egy dolog nem dolog!

Sokféle zenét szoktam hallgatni, hangulatfüggő, hogy épp mire esik jól futni. Vannak mixeim, fél óra és másfél óra közti hosszúságúak, van, hogy Scooterre döngetek, van, hogy Linkin Park összest hallgatok, miközben a fejemet rázva együtt énekelek a bandával, és nagyon sok tüc-tüc számot is fel szoktam pakolni a lejátszómra. Érdekes, hogy amire edzés közben jólesik haladni, az versenyen nem mindig nyerő - így akkor járok jól, ha mindenféle stílusú, és nagy mennyiségű számot másolok a kütyümre.

A maratoni felkészülés jegyében neveztem be egy új komáromi futóversenyre, az Erő'd Próbára, annak is a félmaratoni távjára. Egyrészt. Másrészt pedig azért, mert életem ultrafutó párja úgy döntött, szeretne indulni a 24 órás megmérettetésen, én pedig, ha már ott vagyok vele, akkor akár futhatok is. Félmaraton, maraton, 12 órás és 24 órás futás volt repertoáron, ésszerű módon választottam a nekem legmegfelelőbb távot. A verseny fővédnöke és főszervezője az a Szőnyi Ferenc volt, aki deka ironman világbajnok és világcsúcstartó - egymás után tízszer teljesítette az ironman 3,8 km úszását, 180 km bringázását és a 42,195 km-es maratonját. Szóval ő tudja, milyen az, amikor valaki extrém hosszú ideig sportol egyhuzamban.

Szombaton kora reggel indultunk Komáromba - így utólag nagyon örülök, hogy mindössze 96 km-re van Budapesttől a település, mert a verseny nem csak annak iszonyú megterhelő, aki 24 órán keresztül fut, hanem annak is, aki próbál 24 órán keresztül talpon lenni mellette, és segíteni őt.

A verseny rajtja 10 órára volt meghirdetve, érkezés után bőven volt még időnk. Átvettük a rajtcsomagot, pólót és egy üveg bort kaptunk, valamint belépőt a komáromi fürdőbe a verseny utánra, majd üdvözöltük az ismerős futókat. Átöltöztünk, készülődtünk, bemelegítettünk, és vártuk a rajtot.

A pálya egy kb. 2 kilométeres kör volt egy nagyobb lakótelep körül, itt zajlott a verseny. A félmaratonistákra 10 kör várt, illetve a 21,097 méterhez a versenyközpont utcájában jelöltek ki még 4 kisebb oda-vissza szakaszt. Kis késéssel rajtoltunk, együtt az összes futó, összesen 68-an voltunk a teljes mezőnyben, szóval kellemes, családias hangulatú futás várt ránk. A félmaratonon 20-an indultunk, ebből 4-en voltunk lányok - dobogós helyre pedig egy percig sem pályáztam.

A 12 és 24 órások rögtön elindultak a körre, míg a maratonisták és a felesek az oda-vissza szakaszt kezdték meg - ez egy kicsit zavaró volt számomra, mert így nem tudtam Milánnal együtt futni, valamint kénytelen voltam gyorsabban kezdeni, mint szerettem volna, mert mindenki nagyon megindult a rajtnál, én pedig nem akartam nagyon lemaradni.

Zenével a fülemben próbáltam megtalálni a nekem megfelő tempót ahhoz, hogy bírjam végig, és ne legyen szenvedés a futás. Nem most állt szándékomban egyéni csúcsot dönteni, inkább próbáltam edzésként felfogni ezt a versenyt - persze a versengés kissé felspanolt, mégsem akartam elfutni magam. A társak, akik mellettem haladtak, vagy megelőztek, folyamatosan drukkoltak, lépten nyomon kaptam a hajrákat, és persze én is szurkoltam a többieknek.

Az első két-három kör meglepően jól ment, magam is meglepődtem, igyekeztem koncentrálni, és egyenletesen haladni - annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy az első kört színesítette egy kétbetűs kitérő a toi-toi-ban, innentől viszont már minden rendben volt.

A pálya első része lassan, de alattomosan emelkedett, árnyék sehol, a nap pedig egyre magasabban volt, na és sütött erősen, a második fele viszont árnyas, szellős, kellemes volt. Minden körnél láttam az eredményem egy kivetítőn, a szpíker pedig mondta is, hogy milyen volt a köridő, és hány köröm van még hátra. Meg is lepődtem, mikor az egyik kör 10:57-es lett - ez 5:30-as kilométert jelent, amilyen utoljára 2008-ban tudtam produkálni. Ez az eredmény azonban óvatosságra intett, vissza is vettem egy kicsit, hogy nehogy  totálisan megboruljak. Inkább a 13-14 perces köröket vettem célba, ez innentől ment is. Úgy 5 körrel a vége előtt végre megtaláltuk egymást Milánnal, onnantól együtt teljesítettük a karikákat. Szoknunk kell az együtt futást, hogy a maraton menjen  majd: nekem meg kell tanulnom valakivel együtt futni, aki tempót diktál és egyenletességre szoktat, neki pedig értelemszerűen le kell lassulnia hozzám, hogy ne az ő tempójában vigyen, hanem az enyém legyen a mérvadó. Végül 2 óra 20 perces idővel fejeztem be a félmaratont, ami átlag 6:30-as tempót jelent - kb. ezzel a céllal indultam neki a versenynek, úgyhogy összességében elégedett voltam magammal.

Utoljára (és először) 2008 novemberében futottam síkon félmaratont, akkor sokkal rosszabbul éreztem magam a verseny alatt lelkileg és fizikailag is, pedig sokkal többet készültem. Akkor kb. 10-szer futottam előtte edzésként 16 kilométert, most összesen kétszer. Akkor bele kellett sétálnom, és a frissítéssel is gondjaim voltak, most nem. Akkor 12 fok volt, most kb. 25-28 - most mégis jobban éreztem magam.  A célba érkezés után éreztem először azt, hogy ha így folytatom,  valóban képes leszek lefutni a maratont!

A félmaraton után még nem végeztem, várt még rám 22 óra a pálya mellett, Milán pedig szorgalmasan rótta a kilométereket körbe-körbe, másnap reggel 10-ig. Én figyeltem rá, ha enni, vagy inni kért  a saját cuccainkból (a hivatalos frissítők mellett egyéni frissítőt is lehetett fogyasztani), masszíroztam a hátát, a lábát, kenegettem, ösztönöztem, biztattam, meleg ruhát adtam rá, sétáltam vele, amikor szüksége volt rá.

Érdekes 24 óra volt, ismét  -  nem csak annak embert próbáló, aki fut, hanem a segítőnek is, akinek fejben végig ott kell lenni, és akár a futója helyett gondolkodni, amikor ő már nem biztos, hogy tud. Megtanultam tempós gyaloglás közben meleg levest műanyag tányérból kanalazni, a kocsi tetején szenvicset csinálni, forró kakaót fogni és nem kilötyögtetni, tudok összecsukható horgászszéken ülve szunyókálni úgy, hogy közben folyton csipog a körszámláló berendezés, mikor valaki átmegy rajta, és a fejembe világít egy utcai lámpa. Ismét megtapasztaltam, milyen brutálisan hosszú tud lenni 24 óra - ha valaki nincs ezzel tisztában, javaslom, jöjjön el egy ilyen versenyre egyszer.

Milán végül 136 kilométert teljesített a 24 óra alatt, ez néhány kilométerrel jobb az áprilisi sárvári eredményénél. Az utolsó 5-6 kört közösen teljesítettük, együtt haladtunk végig, a 24 óra leteltét pedig egy tűzoltóautó szirénája jelezte. Az első helyezett több mint 200 kilométert futott, Milán 8. lett. A verseny végén mindenki iszonyú fáradtan, ám boldogan nézett körbe, sorra gratuláltak egymásnak a futótársak és a szervezők, akik egy nagyon színvonalas kis versenyt hoztak össze. Szerintem jövőre is eljövünk - és lehet, hogy "nekimegyek" a 12 órának... csak éljem túl a maratont előbb. :)

Néha úgy érzem, nem biztos, hogy jó döntés volt belevágni a maratoni felkészülésbe, aztán mégis meggyőzöm magam arról, hogy ez jó nekem!

Íme, 10 ok, amiért maratont akarok futni (és nem csak akarok, hanem fogok is)!

1. Minden ember, aki futócipőt húz, és rákattan a futásra, életében legalább egyszer szeretné teljesíteni a maratoni távot, ezzel pedig egy több milliós, ám mégis szűk klubhoz csatlakozni. Én is szeretnék ezek közé az emberek közé tartozni.

2. Az eredeti marathóni futás 2500. évfordulóján (tudjátok, ie. 490-ben marathóni csata, a görög futár szalad 42 km-t, elmondja, hogy győztek, majd összeesik és meghal) vétek lenne kihagyni egy maratoni futóversenyt. Nehogy már én ne legyek ott! Emellett idén 25. szülinapját ünnepli a Budapest Maraton, úgyhogy ott a helyem a dupla-szülinapos mezőnyben.

3. Nem szeretném, hogy a leendő gyermekem puhánynak gondolja az anyját. Ha már a leendő édesapa ultrafutó, aki bárhol és bármikor képes többet futni egy maratonnál, nehogy már anya csak egy félmaratoni teljesítést tudjon felmutatni! A gyerek igenis legyen büszke rám is, ne csak az apjára. :)

4. Szeretem az emberek szemében látni, hogy egyszerre néznek őrültnek, és egyszerre ismerik el a teljesítményem, miszerint képes vagyok (vagyis majd csak leszek, remélhetőleg) lefutni több mint 42 kilométert egyhuzamban. Főleg akkor, amikor kiderül, hogy mindössze két hónap alatt készülök fel a teljesítésre.

5. Szeretnék végre egy olyan futóversenyen részt venni, ahol a teljesítésért egy csudaszép érmet kapok, amibe bele tudom gravíroztatni a nevem, az eredményem - és aztán betehetem a többi 150 érem közé a vitrinbe, amelyeket nem én szereztem. Na jó, egy érmem már van, de az nem egy maraton teljesítése után járt.

6. Szeretek legálisan, mindenféle lelkifurdalás nélkül marcipánt enni - ez a finomság ugyanis szénhidráttartalma miatt remek frissítőnek és energiapótlónak bizonyult számomra. Segíti a futást, illetve a segítségével megtett kilométerek alatt le is dolgozható.

7. Szeretem érezni, hogy kemény vagyok, van akaraterőm, és mindent megteszek azért, hogy a kitűzött célomat el is érjem. Erre gondolok akkor, amikor éppen lustább vagyok a kelleténél, vagy nem esik jól nekivágni a harmadik szigetkörnek.

8. Nagyon sok szép futóruhám van, amiket egyre gyakrabban viselhetek, és van  indokom arra, miért van szükségem egy huszadik új futómezre is. És el kell koptatnom a meglévő futócipőmet valahogy, hogy aztán vehessek egy még szebbet.

9. Ismét, újra és újra meggyőzödöm arról, hogy a futás a legjobb alakformáló. A maratoni felkészülés alatt beindult a hőn áhított fogyás, mennek le a zsírpárnák az összes problémás helyről,  a narancsbőröm gyakorlatilag eltűnt, és egyre jobban érzem magam a bőrömben!

10. Szeretnék szeptember 26-án délután 14 óra 30 perc körül átfutni az 56-osok terén felállított célkapun az akkor már férjemmel kézen fogva, hallani, ahogy a szpíker bemondja a nevünket, majd az éremmel a nyakunkban konstatálni, hogy sikerült, megcsináltam! Aztán jöhetnek a könnyek is.

+1. A maraton teljesítése utáni napon szeretnék terpeszben járva közlekedni, aztán mindenkinek széles vigyorral elújságolni, hogy "nyomorékságom" oka: lefutottam a maratont!

Egy pörgős esti edzés végre nem a kánikulában, hanem kellemes, hűs, igazi futóidőben - ez az, amire már hetek óta vártam. A kánikula utáni lehülésben nem tudtam nem kihagyni egy kis futást, méghozzá "futókarrierem" kezdetének edzéshelyszínén, a szüleim háza mögötti betoncsíkon. Ezen a kb. 250 méteres körön keringtem évekkel ezelőtt majdnem minden este, és most hosszú kihagyás után ismét ott kocogtam. Illetve futottam, mert a hirtelen jött hidegnek köszönhetően egyszerűen szárnyaltam, magamhoz képest igen gyorsan nyomtam a métereket.

Társaságom is volt a húgom személyében, aki előbányászta a biciklitároló mélyéről a bringánkat, és egy darabig lelkesen kerekezett mellettem. Mondtam is neki, hogy most tesztelem, milyen kísérő lenne belőle, és ha beválik, jövő márciusban jöhet velem a Balaton Szupermaratonra biciklis kísérő-frissítőnek. A tervek szerint ugyanis szeretnék elindulni ezen a négy napos versenyen, ha nem is egyéniben (4 nap alatt 195 km), de párosban az akkor már férjemmel biztosan.

Az említett futás után a lendületem sajnos nem folytatódott, három napig sem kedvem, sem erőm felöltözni és kivonszolni magamat a Margitszigetre, pláne a futáshoz nem volt hangulatom. Az okát nem tudom, de elmondhatatlan lustaság tört rám. Persze ez mindenkivel előfordulhat, és ilyenkor nem is kell erőltetni a dolgokat, mert azzal még nagyobb kedvetlenség alakulhat ki az embernél. Azt nem mondom, hogy meg kell várni, míg teljesen elmúlik, de egy-egy laza, kellemes, könnyed futás során akár vissza is térhet a motiváció.

Ma mindenképpen szeretnék már futni, hiszen egyrészt milyen ciki már, hogy egy leendő maratonista szerdáig nulla kilométert darált be, másrészt pedig a mai futással életemben először tervezem átlépni a havi 100 kilométert! Aztán már csak 2 combosabb hónap, és ide nekem az oroszlánt, akarom mondani a maratont is!

Ahogy közeledik a maraton időpontja, úgy kell egyre többet, és egyre hosszabbakat futnom - legalábbis ez a terv. Ahhoz, hogy bele is tudjak lendülni a hosszabb távokba, valamint kellően fel is tudjak készülni rájuk, fokozatosan növelnem kell a terhelést. Az első "hosszú futásnak" nevezett edzést hétvégére terveztem, szombatra - mondanom sem kell, a "belső természetem" közbeszólt, és a legalább 16 kilométerből kemény 4 lett. No de sebaj, gondoltam, akkor majd vasárnap nekivágok.

Szerencsére az időjárás kissé kedvezőbben alakult, mint az elmúlt hetekben, a lehülés jót tett, ám valahogy még mindig nagyon melegem volt, hiába vettem fel a legrövidebb nadrágomat, és a legvékonyabb pólómat, mégsem éreztem magam túl komfortosan. Mindenesetre a párom hathatós támogatásával nekivágtam a Margitszigetnek. Már az első métereken éreztem, hogy semmi erő nincs a lábamban, zsibbadt mindenem, és futás helyett csak totyogni voltam képes - ez sajnos elég hosszú ideig így is maradt, egészen az edzés végéig...

Szép lassú tempóban haladtunk, és csak a kutaknál álltam meg, hogy frissítsek, de valahogy attól sem lett jobb. Fájt a lábam, görcsölt a gyomrom, és semmi kedvem nem volt az egész futáshoz, de próbáltam arra gondolni, milyen kemény vagyok. :) Persze egyáltalán nem voltam kemény. Nagy nehezen letoltam két szigetkört (10,7 km), és megálltam, mondván, hogy én bizony most innen már csak hazafelé vagyok hajlandó menni, azt is csak szépen gyalogolva. Erre kedves "edzőmtől", életem párjától kaptam egy szép kis lelkifröccsöt, kb. ilyen tartalommal:
- azért jöttem futni, mert szeretnék felkészülni a maratonra, méghozzá alig több mint két hónap alatt,
- senki nem kényszerített rá, hogy maratont akarjak futni, én akarom minden áron, akkor viszont tegyek is érte, vagyis fussak
- szükségem van a "hosszú" futásokra, mert ha már 10 kilométer után azt érzem, hogy haza akarok menni, mi lesz velem a maraton 35. kilométerénél, ott is nekiállok majd nyafogni?
- meg kell tapasztalnom a fájdalmat, mert minél többször átélem, annál könnyebben el fogom tudni viselni akkor, amikor a maratonon már nagyon fog fájni.

Nem estek túl jól ezek a mondatok, de rá kellett jönnöm, hogy igaza van, és nem adhatom fel már most. Összeszedtem magam, ittam egy kis vizet, majd nekiduráltam magam, és elkezdtem valami futáshoz legkevésbé sem hasonlító mozgást produkálni. Nagyon lassan, nagyon szenvedve, néha levegőt alig kapva azért mégis sikerült még egy kört teljesítenem, így a nap mérlege 16,05 km lett, 1 óra 55 perc alatt. Nem valami nagy szám, tudok én ennél jobbat is, bizonyítottan - 2008 őszén 1 óra 35 perc alatt ment ugyanez a táv. De nem adom fel, túlléptem magamon, tovább hajtok, és ennél már csak jobb lehetek!

Na, nem dőltem ki már rögtön a felkészülés elején, csak egy “enyhe” bőrpírt szedtem össze edzés közben. Természetesen ki nem figyel oda ezekre a dolgokra? Hát persze, hogy egy életmód oldal szerkesztője lusta és feledékeny, és nem keni be magát naptejjel annak ellenére, hogy képes pillanatok alatt pecsenyére sülni.

Szombaton hosszú futásra adtuk a fejünket, a vőlegényemmel - aki egyébként ultrafutó, tehát imád maratonnál hosszabb távokat futni - vágtunk neki egy szép kis, úgy 45 kilométeres körnek. A taktika az volt, hogy egyikünk fut, a másikunk pedig bringával kíséri, frissíti, aztán majd cserélünk - szóval duatlonozunk egyet.

A futást én kezdtem, mert annyira nem vagyok még jó állapotban, hogy bringázás után futni is tudjak robotmozgás és kacsázó lábak nélkül. Próbáltunk korán, fél 9 körül elindulni, de már ekkor is tűzött a nap, és elég meleg volt. Ennek ellenére meglepően jól bírtam a futást, pedig én aztán nagyon tudok szenvedni a melegben. Rövidnadrágot (a lehető legrövidebbet, amim van), ujjatlan futómezt viseltem, és persze sapkát, hogy lehetőség szerint ne kapjak napszúrást.

Szentendre felé indultunk el a pesti oldalon, a Váci úton kifelé. Egészen jól ment a futás, azt nem mondom, hogy teljesen jól is esett, de összeszorítottam a fogam, és mentem, ahogyan tudtam. Az ivásra igyekeztem nagyon figyelni, hogy ne száradjak ki - amúgy is megiszom nyáron napi 4 liter vizet, de ha futok, még többre van szükségem, na és arra, hogy egyenletes tempóban haladjak.

Úgy 14 kilométert sikerült 1 óra 35 perc alatt megtennem, ekkor mondtam azt, hogy most már szeretnék átülni a bringára. Innen a párom vette át a futást - és lazán, jólesően ment 35,5 kilométert. Ezt a szintet kellene nekem is elérnem, valahogy... Természetesen a biciklin jobban szenvedtem, mint futás közben, a végére fájt a nyakam, a forgóm, a hátam, a karom, és persze vörösre égett minden olyan testrészem, ami kilógott a ruhából. Megérdemeltem, és most magyarázhatom mindenkinek, miért pecsenyevörös mindenem, és persze azt is, hogy amilyen “kemény sportember” vagyok, annyira lüke is.